Adatbázis, múzeum, kutatás
BESZÁMOLÓ
Az országos néprajzos muzeológus továbbképzés konferenciája 2016. november 10-11-én volt a Néprajzi Múzeumban. A szakmai programon mintegy 120 kolléga vett részt, 12 előadás és 8 gyakorlati bemutató hangzott el.
| Hajdu Ágnes |
2016-11-21 09:00 |
A konferencia irányait, a továbbképzés témáját a Néprajzi Múzeum két kompetenciafeladatának összekapcsolása: a néprajzos muzeológus továbbképzés szervezése és a néprajzi tartalmak digitális fejlesztésének közös megvalósítása jelölte ki. A továbbképzés programja kettős célt tűzött maga elé: egyrészt felhívta a figyelmet az adatbázisok használatának fontosságára, mind a néprajzi kutatásokban, mind pedig a muzeológiai munkában, másrészt minél több „jó gyakorlatot”, megvalósult példát mutatott be. Ez a két irányvonal határozta meg az első nap előadásait.
A programot a két országos múzeumi besorolással rendelkező intézmény, a Néprajzi Múzeum és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatóinak köszöntője, bevezető eladása nyitotta. Mindkét intézményvezető nagyívű – átvitt és szó szerinti értelemben is – építkezésekről számolt be: Kemecsi Lajos az épülő, Szabolcs utcai Országos Műtárgyvédelmi Restaurálási és Raktározási Központot és a Néprajzi Múzeum tervezett új épületét mutatta be, Cseri Miklós pedig a Skanzen Erdély-tájegységének tervezését, a megvalósításra vonatkozó elképzeléseket ismertette. Mindkét intézményvezető hangsúlyozta, hogy az intézmények fizikai megújulása, bővülése egyben szükségessé teszi a múzeumok saját magukról alkotott képének, küldetésének revideálását is: a társadalmi szerepvállalás együtt kell járjon a múzeumi funkciók átstruktúrálódásával, az oktatási, kutatási, kommunikációs területek felértékelődésével.
A Kutatás, adatbázis, fejlesztés, hálózatok szekciókban a néprajztudományon kívül rokontudományok képviselői ismertették projektjeiket, kutatási témáikat, a bemutatott vizsgálatok metszéspontja az adatbázishasználat volt. Borsos Balázs (az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének igazgatóhelyettese) a Magyar Néprajzi Atlasz számítógépes feldolgozásának bemutatásán keresztül arra világított rá, hogy a már meglévő gyűjtések, információk adatbázisba rendezése kiegészítheti, árnyalhatja, de akár felül is írhatja a korábbi tudományos megállapításokat. Jelen esetben ez a módszer a kulturális régiók elgondolásához, tehát a tudomány egy alapvető, térbeli osztályozási rendjéhez képest tudott újat hozni: addig önálló egységként kezelt területek szorosabb kapcsolódásaira (Erdély és Moldva) vagy éppen homogénnek tartott régiók belső tagolódására világított rá (Alföld nyugati és keleti régiója). Pakot Levente (a KSH Népességtudományi Intézet tudományos munkatársa) a történeti demográfia és az életútvizsgálatok elméleti alapjain kiépülő családrekonstitúciós adatbázisok elemzési lehetőségeit prezentálta egy konkrét esettanulmányon keresztül.[1] Gárdos Judit (az MTA TK Szociológiai Intézet munkatársa) egy Horizont 2020-as, nemzetközi együttműködésben megvalósuló projektet mutatott be (Courage – connecting collection), melynek célja olyan gyűjtemények és anyagaik összekötése, melyek a kulturális ellenállás kultúráját kutatják, gyűjtik, őrzik a volt szocialista országokban. A prezentáció külön értéke volt az intézményközi együttműködés közös online felületre ültetésének gyakorlatorientált bemutatása. Granasztói Péter (a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumának főosztályvezetője) a múzeum inventáriumgyűjteményének számítógépes elemzésével hozott példát arra, hogy egy OTKA-kutatás keretében megvalósuló, adatbázisalapú vizsgálat mennyiben hozhat újat az anyagi kultúra történeti kutatásában. Az előadás egyik központi üzenete a néprajzi (múzeumi) gyűjtemények forrásértékének hangsúlyozása volt a történeti/néprajzi kutatásokban.
A Néprajzi gyűjtemények adatbázisban szekciókban több, különböző helyzettel, adottságokkal és – nem utolsósorban – gyűjteménykezelő/nyilvántartási rendszerrel rendelkező intézmény munkatársai számoltak be tapasztalataikról, terveikről. Máté György (a Néprajzi Múzeum Nyilvántartási és Digitalizálási Főosztályának vezetője) a jelenleg használt nyilvántartási rendszer, a Monari fejlődés-, illetve fejlesztéstörténetének bemutatása mellett a rendszer használatának gyakorlati előnyeire, ugyanakkor problematikus területeire is felhívta a figyelmet. Aranyos Sándor (a Szabadtéri Néprajzi Múzeum nyilvántartási osztályvezetője) az intézmény gyűjteményi struktúrájának átalakítását, az ennek irányait kijelölő stratégiát mutatta be, melyhez a gyűjteménykezelő rendszer testreszabása, hozzáillesztése jelenleg is zajlik. Tóth Arnold és Sárközi Ágnes (a Herman Ottó Múzeum munkatársai) a miskolci intézmény sokat tapasztalt nyilvántartási gyakorlatáról adtak áttekintést, hangsúlyozva, hogy a sikeres digitalizáláshoz, illetve online nyilvántartáshoz egyszerre szükséges szakmai átgondoltság, muzeológiai megalapozottság és az intézményirányítók határozott állásfoglalása. Nagy Veronika (a Hetedhét Játékmúzeum muzeológusa) bemutatta, hogy a sajátos gyűjteményt gondozó intézményben a könnyen kezelhető szerkesztőfelület, a központi, „múzeumérzékeny” fejlesztések, a költséghatékonyság, a szerény eszközigény és a színvonalas technikai támogatási szempontok mentén döntöttek a MúzeumDigitár gyűjteménykezelő rendszer mellett, és hogy milyen lehetőségeket tartalmaz a rendszer publikus felülete speciális – jelen esetben extrém módon kisméretű – tárgycsoportok számára. A bemutatkozó intézményi gyakorlatok közül ez volt az egyetlen, ahol a könyvtári állomány és a műtárgyak nyilvántartása azonos rendszerben valósul meg. Magyari Márta (a Déri Múzeum muzeológusa) a jelenleg használt HunTéka nyilvántartási rendszerig való eljutás ismertetésén túl arra hozott szemléletes példát, hogy hogyan válnak eredetileg illusztratív segédanyagnak szánt rögzítők (jelen esetben színes diák a hetvenes és a nyolcvanas évekből) múzeumi gyűjteménybe kerülve forrásértékkel rendelkező tárgyakká. Martyin Emília (a Munkácsy Mihály Múzeum tudományos muzeológiai osztályvezetője) ugyancsak a HunTéka rendszer helyi használatának bemutatásával egy sajátos megoldást, a nyilvántartási rendszer távhasználatban, bérleti rendszerben történő működtetését is ismertette.
Az első nap lezárásaként Bánki Zsolt (a Petőfi Irodalmi Múzeum Könyvtár és Médiatár főosztályvezetője, informatikai szakfelügyelő) reagált az elhangzott előadásokra. A konkrét kapcsolódásokon, hozzászólásokon túlmutatva olyan általánosabb, elméleti megközelítéseket is felvázolt, melyek nagyban hozzájárultak az előadások kontextualizálásához. Felhívta a figyelmet a fogalomhasználat pontosításának szükségességére. Hangsúlyozta a szabványok használatának fontosságát a gyűjteménykezelő rendszerekben, hiszen ez a felgyűlt adatok és a bennük sűrűsödő tudás egységesítésének előfeltétele.
A továbbképzés második napján gyakorlati bemutatókon vehettek részt a kollégák: a Néprajzi Múzeum Monari gyűjteménykezelő rendszerének használatát mutattuk be a műtárgygyűjtemény példáján (Hajdu Ágnes – Máté György), illetve modelleztünk bizonyos, már a tárgyak költözését előkészítő helyzeteket (Biró Gábor). A publikus felület, az online kiállítások és a bennük rejlő lehetőségek felvillantásán túl (Kemény Márton) az Etnológiai Archívum egyes gyűjteményeinek komplex ismertetésére került sor (Granasztói Péter: Archívumi gyűjtemények adatbázisban, Bata Tímea: Fotógyűjteményi munka adatbázissal, Tasnádi Zsuzsanna: Rajzok, képeslapok műtárgyszerepben, Csorba Judit: Filmek nyilvántartása és publikálása, Pálóczy Krisztina: Hangzóanyagok feldolgozása és publikálása).
Az előadások, a kérdések és a hozzászólások alapján könnyen megfogalmazhatóak a legfontosabb következtetések és az előremutató gondolatok. Talán a legfontosabb, hogy a digitalizálást meg kell(ene), hogy előzze a gyűjteményi stratégiával összhangban meghatározott digitalizálási stratégia elkészítése. Az adatbázisépítést és szoftverválasztást megelőzően megkerülhetetlen a kapcsolódó szaktudományos kérdések megválaszolása. A digitalizálás, a gyűjteménykezelő rendszerek használata – a napi munka megkönnyítésén túl – lehetőséget ad a múzeumokban őrzött tárgyak, dokumentumok, archívumi anyagok társadalmi hasznosítására. A közgyűjtemények szerepe felértékelődhet a digitális világban például a digitális jóllétprogramoknak köszönhetően. Ahhoz azonban, hogy az ebben rejlő lehetőségeket ki tudják használni az intézmények, szemléletváltásra van szükség: a hozzáférés biztosításának szemléletét meghaladva a megosztás gondolatisága felé kellene elmozdulni. A néprajzi (múzeumi) gyűjtemények feldolgozásukat követően alkalmassá válnak arra, hogy a tudományos kutatás forrásául szolgáljanak. A gyűjtemények digitalizálása, adatbázisba kerülése tehát a tudományos kutatásnak is érdeke. A vágyott ideális állapot, a közös cél a néprajzi gyűjtemények – intézmények fölötti – összekapcsolása, közös hozzáférhetővé tétele. Ennek előfeltétele a publikációs szabvány meghatározásán túl a besorolási típusú adatok egységes használata (közös tezauruszok, névtérelemek). Egy jelentős lépcsőfok lehet ebben a folyamatban a hazai és határon túli intézmények anyagainak összekapcsolása is. A már kidolgozott, jelenleg elfogadás előtt álló Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia többszintű, köztük szakági aggregációról beszél, a stratégiaalkotók elképzelése tehát szerencsésen találkozik a szakma részéről jelentkező igényekkel.
A kétnapos továbbképzés a hazai és határon túli néprajzos muzeológusok szakmai találkozásának biztosításán túl egy olyan együttgondolkodást is elindított, mely a néprajzi tartalmak, gyűjtemények közös közzétételét célozza. A konferencia programadó üzenetének jegyében a hozzáférés biztosításának meghaladásával a megosztás szellemisége felé kell a néprajzi gyűjteményeket (is) gondozó múzeumoknak elmozdulni.
[1] A kutatásról bővebben ld. Pakot Levente: Társadalmi státusz és gyermekvállalás a Nyugat-Dunántúlon: Bük, 1850-1939. Korall, 2016. (17. évf.) 63. sz. 130-157.
