Hagyomány és örökség

GRAFIKA

Tóth Arnold beszéde - elhangzott a 27. Miskolci Grafikai Triennálé megnyitóján.

Cikk küldése

e-mail:

Egy személyes emlékkel kezdeném.

1980-as évek eleje, Avas-déli lakótelep, Vasúti felüljáró buszmegálló, a kettes buszra várva Miskolc-Tapolca irányába. Az olvasni már épp tudó kisiskolás betűzgeti az érdekes plakátot a buszmegálló rozsdás vaslemez hátoldalán. Anya, mi az a grafika? Apa, mi az, hogy biennálé? És a szülő – nem művész, nem rajztanár, hanem könyvelő és mozdonyvezető – tud válaszolni. Mert a grafika Miskolcon közügy, a biennálé téma, a Galériát ismerik.

1980-as évek vége, nyolcadikos fiúcsapat. Sikk a plakátok tépkedése, nem rongálás, hanem gyűjtés céljából. A biennálé plakátja értékes, egyedi, jól néz ki. Akinek sorozata van belőle, az király. Nyíladozó értelmű kamaszok díszítik vele lakótelepi szobájukat. Mert Miskolc a Grafika Fővárosa – volt egykor, és kérdezem: talán lehetne újra?

Az idén 50 éves Miskolci Galéria, az 56 éve folyamatosan, 1961 óta megrendezett Miskolci Grafikai Biennálé (sorszám szerint idén a 27., 2008 óta Triennálé) bennem, a néprajzosban ezt a két szót idézi fel: hagyomány és örökség.

Hagyomány, amibe az én generációm már beleszületett, örökség, amit átveszünk, és a hozzá való viszonyunkat definiálnunk kell. Néprajzi, kulturális antropológiai értelemben a hagyomány lényege, hogy él és változik és megújul. Ha megmerevedik és képtelen lekövetni a változásokat, akkor megszűnik hagyománnyá lenni, és kulturális reliktummá csontosodik, ami legfeljebb a tisztelet okán képes ideig-óráig fennmaradni a társadalmi felejtés hálóján. Survival jelenség lesz, amit nem azért művelünk, mert előre visz, hanem azért, mert így szoktuk.

Jó, hogy a magyar sokszorosított grafika három évenkénti seregszemléje nem ilyen. Jó, hogy a felhívást megfogalmazó szakmai stáb, a zsűritagok, a kurátorok és az alkotók gondolkoznak a hagyomány és a megújulás kettősségén, jó, hogy feszegetik a műfaj határait, és jó művészetfilozófiai igénnyel felvetik a sokszorosítás fogalmának időszerű újragondolását.

És nagyon jó, hogy a katalógus bevezetőjében Herpai András felveti a Triennálé mögött lévő (vagy oda gondolt, ott lévőnek feltételezett) szakmai háttér kérdését. Négy éve, mióta a lassú és lomha Herman Ottó Múzeum összeköttetett a fürge és mozgékony Miskolci Galériával, közös felelősségünk a háttér kérdéséről gondolkodni. Az adott keretek között, lépésenként tudunk haladni, de haladnunk kell: hogy legyen újra élő Alkotóházunk, hogy legyenek rangos kiállításaink, hogy folytatódjon a grafikatörténeti könyvsorozatunk, hogy legyen Miskolc a szakma számára találkozási alkalom, és egyszer újra igazodási pont. A magam, és a Múzeum nevében azon leszünk, hogy tíz, húsz, ötven év múlva is legyen mit megkérdezni a buszmegállóban, és legyen, aki válaszol.