Az elvszerű tapintatról
Merre tovább, múzeumok?
A Merre tovább, múzeumok? című szakmai beszélgetés alkalmával elhangzott harmadik korreferátum szerkesztett változata. A szerző az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet tanársegédje.
| Endrődi Gábor |
2012-02-03 12:58 |
Az első dolog, amiről nekünk, hozzászólóknak beszélnünk kell, az az, hogy a szóban forgó folyamatnak mely stádiumához szólunk hozzá. A kormánybiztos úr által adott interjúkból az derül ki, hogy ő egyeztetésen az intézmények és a gyűjtemények egyesítésének mikéntjére vonatkozó javaslatok megbeszélését érti, ezzel vita nélkül, pontosabban az évekkel ezelőtt valójában már megkezdett viták eredményét ignorálva eldöntöttnek tekintvén a leglényegesebb kérdést, azazhogy előre viheti-e egyáltalán a két múzeum ügyét az összevonásuk. Természetesen egyik szereplőnek sincs sem joga, sem – praktikusan nézve – lehetősége ilyen módon kényszerpályára terelni a diskurzust, már csak azért sem, mert nemcsak a hogyan, hanem a vajon kérdése is foglalkoztatni fogja az utókort is, amikor már nemcsak a mögötte álló politikai támogatás, hanem esetleges bevégezettsége miatt is csak teoretikus jellege lesz az összevonás efféle kritikájának. Előrelátható, hogy ennek a kritikának az egyik fő helyszíne éppen ez a campus lesz, illetve ez az intézmény, az egyetem, amelynek küldetésével ellentétes lenne, ha akár munkatársai, akár az általa szervezett rendezvények hagynák magukat beleszűkíteni a mostani kormányhatározatok képében elénk álló hatalmi pragmatikába.
A kérdésfeltevés általam választott módját indokolja az is, hogy valójában bizonytalan, hogy mi is az a játéktér, amelyhez netán igazodnunk kellene. A köztudatban úgy él, hogy a két intézmény, illetve gyűjtemény jövőbeni összevonása visszavonhatatlanul eldőlt. György Péter – időben előreszaladva – egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a két intézmény összevonása közben papíron megtörtént”. A vonatkozó kormányhatározat ehhez képest mindössze megbízást ad a kormánybiztosnak, hogy egy megnevezett cél teljesülését egy megnevezett határidőig készítse elő. Nem rendelkezik ugyanakkor magáról e cél teljesüléséről – ez utóbbihoz újabb jogi aktusra (nem világos számomra, hogy milyen szintű jogi aktusra) lesz szükség. Ami miatt az összevonást a legtöbben biztosnak hiszik, az még nem egy jogi faktum, hanem a kormánybiztos kormányzati ciklusokon átívelő javaslata – valamint személye – mögött aktuálisan álló politikai támogatás. Ha így van, akkor Baán László (és mások is, ha a bevégeztetettséget szuggerálják) nem azt várja el a művészettörténészektől, hogy egy adott jogi környezethez, hanem hogy egy politikai akarathoz igazítsák a munkájukat – ez pedig számomra nem csak szakmai okokból elfogadhatatlan.
Ami azonban leginkább indokolja, hogy visszatérjünk az alapokig, az a projekt rendkívüli szokatlansága. Egy intézményi átszervezésről van szó, amely azonban egy jövőbeni gyűjteményi átszervezésből próbál legitimitást meríteni, és ehhez kapcsolódó tartalmi „érvekre” igyekszik támaszkodni. Természetesen minden olyan nagyváros múzeumi struktúrája, amely jelentős művészeti gyűjteményeket tud magáénak, történeti örökség, és ilyen módon a gyűjtés- és a recepciótörténet sokszoros lenyomatát viseli magán. Ebből következően a jelentős múzeumi tájak intézményi kereteinek lényegéhez tartozik, hogy bizonyos értelemben elavultak. A Budapestre vonatkozó retorikáéhoz hasonló elmélyültséggel lehetne érvelni Münchenben a Bayerisches Nationalmuseum művészeti gyűjteményeinek és az Alte Pinakotheknak, vagy Párizsban a Musée Clunynek (hivatalos nevén Musée national du Moyen Age) és a Louvre-nak az összevonása mellett – különösen hogy ezekben az esetekben az eredetileg kijelölt gyűjtőkörök elkülönítése mára tényleg egyértelműen vitathatóvá vált, és hogy ez a gyűjtemények közötti tetemes átfedésekben is megnyilvánul. Mégsem merül fel egyik esetben sem (amelyek sorát hosszan lehetne folytatni) az intézmények összevonásának a kérdése – még a francia esetben sem, ahol amúgy nagy hagyománya van annak, hogy a kultúrpolitika erőszakot tegyen az érintett szakmákon, és hogy az érintett szakmák ez ellen hevesen tiltakozzanak. Kifejezetten a művészeti múzeumok esetében a történetileg nőtt gyűjteményi struktúrákkal szembeni elvszerű tapintatnak, amit a budapesti tervek súlyosan megsértenek, sokrétű okai vannak, amelyek közül azonban kettőt feltétlenül ki kell emelni. Ezzel már rátérek a hozzászólásom fő témájára, arra a kérdésre, hogy a kormányhatározatban hivatkozott „előzetes irányok”, az ezen irányokat felvázoló újságinterjúk, a bennük található érvek elégséges alapot nyújtanak-e a megtett, illetve tervezett intézkedésekhez.
Egyrészt közismert, vagy az kellene hogy legyen, hogy mind az átszervezés, mind a költöztetés óriási kockázatokat jelent az egyes műtárgyakra nézve. Ilyen kockázatokkal az időszaki kiállításokra való kölcsönzés esetében is számolni kell (ezért is van, hogy a kölcsönzések engedélyezése normális esetben nem az intézményvezetőnek, hanem az adott gyűjteményi osztály munkatársainak a kompetenciájába kell hogy tartozzon), egy teljes gyűjtemény költöztetése esetében azonban a probléma nemcsak egészen más dimenziójú, hanem más karakterű is. Az időszaki kölcsönzésekhez a múzeumok eleve csak a gyűjteményük egy szűk szeletéből válogatnak: azon tárgyak közül, amelyeknek az állapota – kellő előkészítés után – lehetővé teszi az utaztatást. Jelen esetben azonban válogatás nélkül mindennek mennie kell, olyan szárnyas oltárokat is szét kell szerelni, és csomagolni kell, amelyekkel sérülékeny állapotuk miatt eddig azt sem kockáztatták meg, hogy (a galériabeli szokás szerint) nagyhétre becsukják a szárnyaikat. Jelen esetben azok a technikai és anyagi feltételek sem lennének elegendők, amelyek egy-egy időszaki kiállítás során rendelkezésre állnak, miközben az összehasonlíthatatlanul nagyobb műtárgymozgás miatt bizonytalannak tűnik, hogy akár azok a feltételek rendelkezésre állnak-e majd. Egy példa: másfél évvel ezelőtt, amikor a Régi Magyar 
Osztálynak – az intézményen kívülről érkező nyomásra, azaz a kölcsönzések engedélyeztetésével kapcsolatban imént említett elv súlyos sérelmére – Londonba kellett küldenie egy szárnyas oltárt, akkor viszonylag stabil állapota miatt esett a választás a liptószentandrási főoltárra, de így is hónapokig kellett dolgoznia a restaurátorműhelynek az utaztatás előkészítésén. Ennél lényegesen nagyobb restaurátori kihívást jelentene például ugyanezen liptószentandrási templom másik oltárának, a Mária-oltárnak a felkészítése a csomagolásra – ez, ha restaurálása beleférne a Galéria anyagi és munkaerő-kapacitásaiba, mai állapotában ki sem lenne állítva az állandó kiállításon. Csak a középkori gyűjteményrész csomagolását egy sokéves restaurálási projektnek kellene megelőznie, ahhoz hasonló léptékűnek, mint ami mostani kiállítóhelyük, a várbeli Trónterem 1982-es megnyitása előtti, csaknem egy évtizedben zajlott. Számszerűleg ez az anyag a késő reneszánsz és a barokk gyűjteménnyel együtt számítva is eltörpül a 19–20. századi gyűjteményrészekhez képest. Ha a költöztetésnél azokat a standardokat követnénk, amelyek az időszaki kiállításokra való kölcsönzések esetében elengedhetetleneknek számítanak – minden műtárgy esetében egyedi, szükség esetén klímatartó láda –, akkor a végszámla valószínűleg az Ötvenhatosok terére elképzelt új múzeumépület terveztetési és kivitelezési költségeivel összemérhető összegre rúgna. Felettébb nyugtalanító, hogy miközben az építkezés finanszírozására is csak konkrétumokat nélkülöző elképzelések hangzottak el, addig a költöztetés költségei még csak meg sem jelennek a tervezgetés horizontján.
Egy további, hasonló nagyságrendű tételt jelentene a Schickedanz-épület adaptációja. Ha valóban ide kerülne a régi magyar anyag, akkor a költöztetés a teljes, azaz a gépészeti korszerűsítést, a kiállítóterek és a raktárak klimatizálását, az épület műemléki helyreállítását felölelő rekonstrukció befejezéséig – legalábbis minimális felelősséggel – el sem kezdődhet. A részletek felsorolása alól mentesít Vécsey Axel előadása, amely nemcsak a szükséges munkálatok volumenéről adott szemléletes képet, hanem arról is, hogy mindez jelenleg a Szépművészeti Múzeumból, belülről szemlélve is teljesen kilátástalannak tűnik. Az ilyen jellegű aggályok a látszat ellenére nem a jövőre vonatkoznak, nem rémképekről van szó, hanem a jelenről: arról, hogy a költözésnek az említett szempontokkal kapcsolatos feltételeit már most tisztán kellene látni, sőt ezekre vonatkozóan garanciáknak is rendelkezésre kellene állniuk, sőt kellett volna még azelőtt, hogy bármiféle konkrét intézkedés történt volna. „Majd csak lesz valahogy” alapon egy múzeumigazgató nem kötelezheti el magát ilyen horderejű változtatások mellett.
Lehetne erre azt válaszolni, hogy ha menet közben kiderül, hogy a költöztetés nem vállalható felelősséggel, akkor a Galéria mégis marad a mostani helyén; vagy ha a Schickedanz-épület egyelőre nem készíthető fel a régi magyar anyag befogadására, akkor az új épületbe a teljes Nemzeti Galéria költözik be. Mindkét esetben arról lenne azonban szó, hogy az egész projekt alól kicsúszna annak eredeti legitimációs alapja. A két múzeum közös igazgatás alá vonásának indoklása fikcióvá minősülne, amely fikciónak egyetlen szerepe utólag visszatekintve abban lenne, hogy a közös igazgatás megszerzésének folyamatát átlendítse a visszafordíthatatlanság küszöbén.
A másik ok, amely a történetileg nőtt gyűjteményi struktúrákkal szembeni tapintatra kellene hogy felszólítson, az a múzeumi műgyűjtés természetével, organikus jellegével kapcsolatos. Arról a revizionista retorikáról, amely a Galéria alapításának évszámát veti be érvként az ún. „újraegyesítés” mellett, tudjuk, hogy teljességgel hamis. Többek között azért, mert a Nemzeti Galéria gyűjteménye már régen nem az, mint ami 1957-ben volt – evidens módon nem az a tárgyak számában, de nem az a gyűjtemény karakterében sem. Az elmúlt fél évszázadban, amikor a Nemzeti Galéria mai gyűjteményének nagyobb része múzeumba került, a szerzeményezést döntően meghatározták ezek az intézményi keretek, illetve a meglévő gyűjtemény mindenkori összetétele. Általában véve az összevonás ún. indoklásaiban az zavar a legjobban, hogy pusztán intézményekre, sőt pusztán intézménynevekre vonatkoznak, és a gyűjteményekre semmiféle tekintettel nincsenek. A gyűjtéstörténet figyelmen kívül hagyásának, illetve a visszafordítására vonatkozó szándéknak a problematikussága a különböző gyűjteményrészek esetében különböző módokon ütközik ki. A következőkben csak egy példát néznék meg közelebbről, ismét a középkori gyűjteményrész példáját.
Ennek a gyűjteményrésznek – a késő reneszánsz és barokk gyűjteményrészhez hasonlóan – a gyűjtőköre ma, ahogy ismert, a történeti Magyarországgal szomszédos közép-európai régiókra, a magyarországi művészet történetileg releváns nemzetközi kontextusára is kiterjed. Ez részben véletlen folytán alakult így: számos tárgyról, főleg a Batthány- és a Jankovich-gyűjtemény tábláiról, amelyet annak idején a Nemzeti Múzeumban vagy a Szépművészetiben hazaiként határoztak meg, azóta, már a Nemzeti Galériában derült ki, illetve derül ki folyamatosan, hogy magyarországi elsődleges provenienciája nem igazolható. Ez az adottság is megalapozta a Régi Magyar Osztály Mojzer Miklós vezetése alatt átalakított és ma is érvényes, a gyűjteményt közép-európaiként definiáló szerzeményezési koncepcióját, amelyhez nem volt szükség szervezeti átalakításra, sem jogi intézkedésekre, építkezésekre pedig végképp nem – pusztán éber művészettörténészi felismerésekre egyfelől koncepcionális téren, másfelől a megszerezhető műtárgyakat illetően.
Ha ez a gyűjteményrész a Régi Képtár mai kiállítási struktúrájához igazodva kerülne bemutatásra, akkor az nyilvánvalóan éppen a „nemzetközi kontextusban” való elhelyezés elvével ellenkezne, hiszen ma a Régi Képtár – a hasonló gyűjtőkörű európai múzeumok túlnyomó többségéhez hasonlóan – területi-nemzeti „iskolákra” osztva, mindig újrakezdve beszéli el a művészet történetét. A magyarországi szárnyas oltároknak a Román Csarnokban való elhelyezése, amit Baán László több nyilatkozata is előrevetít, azt jelentené, hogy a középkori magyarországi művészet a Régi Képtár német anyagának első emeleti kiállításától messze elkülönülve lenne látható, és az utóbbi helyre kellene átvinni mindazokat a műveket – olyanokat, mint a németújvári Maria Gravida vagy Hans Siebenbürger Eligius-táblája –, amelyek jelenleg a várban a magyarországi művészet „nemzetközi kontextusát” adják. Korábban is tettem erről említést, és Vécsey Axel ezt idézvén veti fel a Régi Képtár teljes átstrukturálásának lehetőségét, amely feloldaná a területi határokat. Feltűnő módon egy olyan ötletről van szó, amely eddig, pusztán a Szépművészeti gyűjteménye alapján nem fogalmazódott meg, nem egy örökölt probléma megoldásaként vetődik fel még a Szépművészeti szempontjából sem (a Galéria szempontjából pedig végképp nem), hanem egy olyan javaslatként, amely kifejezetten a gyűjtemények egyesítésére mint problémára kínálna megoldást. Jegyezzük meg: a gyűjteményegyesítés Axel javaslatában nem a megoldás, hanem éppen a probléma maga.
Probléma más szempontból is, ugyanis egyelőre homályos, hogy hogyan lehetne meggyőzően integrálni a Szépművészeti állandó kiállításába egy olyan tárgytípust – a szárnyas oltárt –, amely lényegében hiányzik a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, és amelyre viszont a Nemzeti Galéria állandó kiállításának vonatkozó része fel van fűzve. A szárnyas oltár alapvetően más befogadási módokat implikál, mint a klasszikus képtári bemutatás, amire a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításai – az e célra tervezett épülete által is kézenfekvővé tett módon – szerveződnek. A Nemzeti Galéria állandó kiállításán a tárgyi összefüggésükből kiszakítva, töredékként fennmaradt táblaképek és faszobrok is így, töredékként kapnak az intakt retabulumok között helyi értéket. Ez más válogatási szempontokat, másfajta „kiállíthatósági küszöböt” von magával, mint a Szépművészeti német termeiben, ahol az elsődleges válogatási elv hagyományosan az egyes képi egységek, kompozíciók szintjén megnyilvánuló művészi kvalitás. A különbség jól érzékelhető volt a Galéria 2002-es időszaki kiállításán, ahol a Jankovich-gyűjteménynek a két múzeum között megosztott közép-európai táblái egyenletes, harmonikus sorba rendeződtek – „újraegyesültek” –, azonban miközben ebben a Galériából stabil állandó kiállítási darabok vettek részt, addig a Szépművészeti képeit a raktárból kellett előhozni. Nem véletlen, hogy a „szárnyasoltár-kiállítás” egy külön műfaj, amely oszcillál a művészeti és a történeti múzeumok között – a korábbi példához visszakanyarodva: sok egyéb mellett ez az, ami például a Bayerisches Nationalmuseumnak és számos más hasonló intézménynek, a landesmuseumoknak az önállóságát mindmáig indokolja.
Mindez Budapesten az anyag bemutatásának a történetén is kiütközik. A Lex Hóman és a Régi Magyar Osztálynak a várba való felköltözése közötti, viszonylag hosszú időszakban először szervezetileg, majd fizikailag is, még később már csak fizikailag a Szépművészeti Múzeumhoz tartozott a Galéria késő középkori anyaga, ez alatt az idő alatt azonban – sorsának tanulságait alapul véve úgy tűnik fel – nem bizonyult integrálhatónak a múzeum állandó kiállításába. A szárnyas oltárok túlnyomó többségének bemutatása akkor vált lehetővé, amikor a Régi Magyar Osztály is felköltözött a várba – ami mellesleg azt is jelenti, hogy az összevonás mellett ma bevetett revizionista retorika ennek a gyűjteményrésznek az esetében szervezetileg is egy meglehetősen rövid időszakra, kiállítás-szempontból pedig egy soha nem volt állapotra vonatkozik. A Lex Hóman más módon is befolyásolta a tárgyak történetét, ugyanis a fentebb említett töredékek egy része önálló esztétikai objektummá avatva mégiscsak kiállításra került. E daraboknak a klasszikus képtári prezentációhoz való adjusztálása akkor a kettéfűrészelésüket és hátoldaluk parkettázását jelentette, ami visszafordíthatatlan romlási, destabilizálódási folyamatokat indított meg ezeken a táblákon, amelyek tulajdonképpen azóta is nyögik azt az erőszakot, amelyet a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításába való integrálásuk kedvéért elkövettek rajtuk. Összefoglalva: a késő középkori gyűjteményrész szempontjából a Galéria beolvasztása számos hátránnyal jár, számos problémát vet fel, és eközben nem látom semmilyen előnyét. Nemcsak olyan előnyt nem látok, amely elég lenne a korábban vázolt tortúra legitimálásához, hanem semmilyen előnyt nem látok.
Ha a Szépművészeti Múzeum be szeretné emelni a saját állandó kiállításába a magyarországi művészetet is – ami önmagában véve rokonszenves cél is lehet –, akkor ezt a célt a legtöbb gyűjteményrész esetében rosszul szolgálná a Nemzeti Galéria beolvasztása. Gyakran elhangzott érv, hogy a beolvasztással a Szépművészeti kezelésébe tömegével kerülnének olyan tárgyak, amelyeknek – helyi jelentőségük miatt – az állandó kiállításon a helyük, ugyanakkor számuk miatt, illetve – ahogy a középkori anyagról mondottak példázták – más okokból is a Szépművészeti gyűjteményébe bajosan integrálhatók. Ha az említett cél alkalmas eszközeit keressük, akkor sokkal inkább az kínálkozik, amit a Régi Magyar Osztály analógiája alapján „mojzeri útnak” nevezhetnénk; ez azt jelentené, hogy a Szépművészeti a piacról szerzeményezne magyar műveket. Ahogy Vajda Lajos Felmutató ikonos önarcképe, annak közelmúltbeli tulajdonosváltása mutatja, főművek vannak még a piacon, és nem tudni arról, hogy akár ebben az esetben, akár más esetekben a Szépművészeti részéről lett volna ezek iránt érdeklődés. Ha ennek anyagi okai vannak, akkor még mindig lenne lehetőség tartós letétekkel – akár a Nemzeti Galériával, akár más köz-, esetleg magángyűjteményekkel való együttműködés alapján – belefoglalni a magyar művészet egy többé-kevésbé kontinuus, de a Szépművészeti gyűjteményével is arányos tárgyegyüttesét az állandó kiállításba. Ez az út tartalmilag sokkal rugalmasabb, muzeológiailag sokkal kevésbé kockázatos és nem utolsósorban sokkal olcsóbb módot kínálna a magyarországi művészetnek a Szépművészetiben való bemutatására. Ennek ellenére nem tudni arról sem, hogy Baán László az einstand előtt efféle kéréssel fordult volna a Nemzeti Galériához – ez pedig a beolvasztás mellett hangoztatott főérvnek az őszinteségére, sajnos azt kell mondani, éles fényt vet.
A 2012. január 25-i rendezvényen elmondott felszólalásom csak részben alapult megírt szövegen, és a program csúszása miatt az eredetileg tervezetthez képest le kellett rövidíteni. A fenti szöveg rekonstrukció, amely a megelőző felszólalásokra adott reakciókat is magában foglalja, azonban a tervezett részletességgel és az írott formátumnak jobban megfelelő megfogalmazásban készült. Tartalmi szempontból szándékom szerint érdemben nem tér el az elhangzottaktól.
