München helyett a Néprajzi Múzeumba került
Könyvtár és adomány
A Néprajzi Múzeum egykori könyvtárolvasója, a 105-ös terem mostantól Vajda László nevét viseli.
| Fejős Zoltán |
2012-03-07 15:20 |
Nyolcvanhét éves korában, 2010. november 14-én Münchenben elhunyt Vajda László, a modern magyarországi etnológia megalapítója, a müncheni egyetem nyugalmazott etnológiaprofesszora, aki halála előtt néhány hónappal páratlan értékű könyvtárát a Néprajzi Múzeumnak ajándékozta. A múzeum egykori munkatársára, elkötelezett hívére, patrónusára emlékezett azzal, hogy a Néprajzi Múzeum Napján az egykori könyvtárolvasót Vajda Lászlóról nevezte el. Fejős Zoltánnak, a múzeum főigazgatójának ekkor elhangzott beszédét olvashatjuk:
Vajda professzor emlékét mi sem őrizheti méltóbb módon a Néprajzi Múzeumban, mint az a terem, amely ma befogadja Tanár úr, Professzor úr nagyszerű könyvtárát. Ez a páratlan személyes gyűjtemény a Nemzeti Kulturális Alap segítségével a napokban érkezett Budapestre, és itt nyert elhelyezést az adományozó akaratának megfelelően a könyvtár eredeti beosztásának-elrendezésének megtartásával.
Vajda László számára a könyvtár maga volt az élet színtere. Ahogy a vele készült interjúban is elmondta, az ő – s az ő generációjának hozzá hasonló személyiségei – számára a tudomány volt mindennek a fő értelme. Mi nem a tudományért, hanem a tudomány által élünk – mondta. De hivatkozhatok közeli munkatársa, Kecskési Mária szavaira is: „Tudását – idézem – a lelkiismeretesen végigolvasott és kijegyzetelt könyvekből és nem az internetből meríti. A számítógép csak szavakat, sorokat tud olvasni, Vajda László pedig a sorok között olvas, és rögzíti az adatot céduláin mint kutatási adatot.” Vajda László a könyvön keresztül, az olvasás által és a mindebből szervesen kibomló szellemi vitákban látta s élte meg a világot. Ennek horizontja lenyűgözően tágas volt: az ős- és ókortörténettől a mai társadalmi és politikai problémákig ívelt, földrajzi határokat alig ismerve. A könyvek, az olvasás egészen mást jelentett az ő számára, mint amihez mi manapság hozzá vagyunk szokva. A könyvek Vajdának úgy tartalmazták az emberiség kultúrtörténetét és mindenkori valóságát, hogy ő azokból rögtön analitikus módon tények százait rostálta ki, s rendezte különféle logikák szerint formált, a világ megismerését elősegítő halmazokba. Igen, itt elkerülhetetlenül utalni kellene a legendás cédularendszerre is! Az ő etnológiájában nem a terepmunkának mint interakción alapuló megismerésnek volt centrális szerepe, hanem a papírra vetett adatnak, tehát a már tudományos szűrőn áteresztett ismereteknek, amit aztán történeti, komparatív és holisztikus alapon vett vizsgálat alá. Ez a globális filológia ugyanakkor nem nélkülözte a helyiek hangját, mestere, Marót Károly nyomán vallotta, hogy a nyelvek, de akár csak a szavak világok foglalatai.
A megértésre törő olvasás, a „sorok között” az összefüggések feltárását segítő olvasás ennek a könyvtárnak szemmel látható, világos és egyértelmű jegye. Nézzünk csak körül itt a teremben, a szekrényekben sorakozó könyveken! Alig van olyan, amelyből ne kandikálna ki egy jegyzetlap, egy xeroxmásolat vagy különlenyomat, ne volna körülbástyázva a kapcsolódó kiadványok sokaságával. Minden az épp olvasott, a félre- vagy a helyére visszatett könyv személyességét sugározza! Ettől olyan más most ennek a teremnek a levegője, mint korábban, amikor évkönyvek, ritkán forgatott folyóiratok, múzeumi akták sorakoztak a polcokon időrendi és nagyságrendi sorban.
A könyvtár sorsáról 2008 folyamán kezdtünk el beszélgetni. Tudtam, hogy legendás céduláit a müncheni (egyetemes) néprajzi múzeumnak szánja, ahonnét egy múzeumi munkatárs heti egy napját már nála tölti az anyag áttekintése és a jegyzetelési rendszer megtanulása érdekében. Kérdezgetni kezdtem, hogy mik a tervei a könyvekkel kapcsolatban. – Áh, az a németeket nem érdekli! – ütötte el a szót a rá jellemző gyors riposzttal. Ami német benne, az itt nem érdekes, mert eleve megvan nekik, de az egyéb nyelvűek nagy része sem hiányzik. A könyvtárosok különben sem szeretik a duplumokat, az egyebektől – különnyomatok, kivágatok stb. – meg csak irtóznak; ha ilyet kapnak, úgyis kidobják az egészet. Később azt is említette, hogy a könyvtára tulajdonképpen hiányos, mert klasszikus alapműveket csak ritkán vásárol, hiszen ezek megvannak az intézeti vagy egyetemi könyvtárban. Futó pillantás is elegendő, hogy ez a megjegyzés csak az „attól függ” módján állja meg a helyét.
A könyvtár természetesen leginkább személyes érdeklődését tükrözi, ám ez – ahogy már említettem – imponálóan széles körű. Először arra gondolt, hogy halála után értékesítésével, vagy az adományozás fejében kapható adókedvezmény révén feleségének megélhetését könnyíti meg. Kicsike, ahogy szeretett német feleségét, Elizabethet hívta, önzetlenül állt mindvégig Vajda László mellett, intézte napi s világi dolgait. – Én hallatlanul szerencsés ember vagyok. – mondta minden alkalommal Vajda. – Az én feleségem mindent, de mindent elvégez helyettem, én csak és kizárólag azt csinálom, amit szeretek, nincsenek hétköznapi tennivalóim. – Aki ismerte őket, jól tudja, hogy ez mennyire így volt!
Időközben azt is megtudtam – Laci erről nekem, azt hiszem, nem tett soha említést, bár nem vagyok benne teljesen biztos –, hogy a halála utáni esetleges vételár vagy járadék miatt valóban érdeklődött német könyvtáraknál a könyvek eladásának lehetőségéről. Mindenestre, az én felvetésemre, hogy mi Magyarországon milyen nagy hasznát vennénk könyveinek, s mit szólna ahhoz, hogy könyvtárát a Néprajzi Múzeumra hagyja, meglepően gyorsan igent mondott. Nem az ötlet, az elsőre még a magam számára is kissé merész felvetésnek tűnő kérés elfogadtatása bizonyult nehéznek, hanem az, hogy a döntés helyessége mellett folyamatosan érvekkel szolgáljak. Így nem véletlen, hogy a könyvek kapcsán is érdemi kérdések izgatták – még akkor is, ha ezek elsőre inkább valamiféle kéretés rituáléjára emlékeztettek.
– Minek az nektek? Ki fogja ezeket a könyveket kézbe venni? Olvas egyáltalán valaki közületek németül? Olvastok egyáltalán?
– Rendben, elhiszem, hogy téged érdekel, de meddig tart ez? Azután jön egy új ember, egy új éra, amikor a tudomány már nem érdekes a múzeumban, csak a reklám, a kommunikáció; az ilyesmit aztán csak koloncnak nézik, és kidobják az egészet.
Hasonló dilemmák, félelmek húzódtak meg azokban a gyakorlati részleteket illető kérdéseiben is, amelyek arra vonatkoztak, hogyan lesz az anyag elszállítva, elhelyezve, feldolgozva.
– Úgysem lesz pénzed hazaszállítani! Berakjátok az egészet valahova a pincébe, aztán majd évek múlva valaki megtalálja a dobozokat, de azt sem tudja, hogy mi ez, és kiszórja mindet. Csupa érthetetlen nyelven írt, poros kacat. – És mit fognak szólni a könyvtárosok? Első dolguk lesz a pár lapos cikkeket kiszedni, félredobni, majd kiselejtezni. Az nekik semmi, csak bajlódás, nem tudják, hogy az az igazi érték – és így tovább; nem folytatom. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy túlzok, hogy tiszteletlenül kifigurázom az öreg Vajdát, hogy érdektelen részletekkel hozakodom elő, sietek leszögezni: mindez nagyon távol áll tőlem!
Tudom, sőt időközben még jobban tudatosult bennem – s most erre akarom a tisztelt megjelentek figyelmét felhívni –, hogy Vajda László könyvei sorsán tépelődve a mai kor és a tudomány viszonyáról, a múzeum és a tudomány eloldozhatatlan kapcsolatáról és a hiteles, megbízható tudás elsajátításáról, képviseletéről vallott nézeteivel birkózott. Többször tette szóvá csipetnyi szerepjátékkal fűszerezve, hogy érzi, elmúlt felette az idő, felfogása – ahogy gunyorosan mondta – ma már nem „korszerű”. Ami most divatos, az nem az a tudomány, ami által az ő élete zajlott. A múzeumot illetően is minduntalan eszményei visszaszorulását látta. Münchenben, Németországban éppúgy, mint nálunk. Rájátszott erre is, mert ezzel is óvni akart bennünket a múló jelszavak előtti behódolástól. Hányszor hallottam tőle: mit csináltok ti abban a múzeumban? Ennyi ember egy etnográfiai múzeumban, mint nálatok, sehol nincs egész Európában. Mit csináltok? Nézem az Értesítőt vagy a Tabuládat… Hol van ezekben a tudomány? Nem látom. Így, a rá jellemző csipkelődéssel, provokálással igyekezett engem is kajánul leckéztetni, hogy magyarázzam meg, mit miért csinálunk, érdemi kérdésekkel foglalkozunk-e. De talán nem tévedek: mindezzel önmagát is próbálta megnyugtatni, hogy könyvei jó szolgálatot fognak tenni Magyarországon, a Néprajzi Múzeumban.
Egy ízben úgy fogalmazott, hogy azért juttatja Magyarországra a könyveit, mert ezzel halála után is szeretné segíteni az etnológia művelését odahaza. Ő volt ennek a szaknak a kezdeményezője az 1940-es években a budapesti egyetemen, most is kész segíteni, hogy legyen miből tájékozódni, ha vannak érdeklődők, vagy ha a jövőben ismét feltámadna, megerősödne a figyelem az etnológia iránt. Tartozik ezzel, miután a magyar etnológia megalapításáért és oktatómunkájáért 2008-ban magyar állami kitüntetést kapott, kötelessége, hogy a mai generációnak is segítsen, ha van még rá igény. Erről kellett akkor őt – és most magunkat – meggyőzni.
Az első írásbeli, németül papírra vetett ajándékozási tervezetet Vajda 2009. február végén küldte el hozzám. Ebben már nem szerepelt olyasmi, hogy könyvei adományozásával majdani özvegyének valamiféle anyagi támaszt is kellene biztosítani. A járadék ötletét addigra elvetette, s az adókedvezmény jogi lehetetlenségét is tisztázta/tisztáztuk, így egyértelműen a „tiszta” ajándékozás mellett döntött. Már ez a tervezet kitért az imént felvillantott dilemmák többségére, elsősorban is arra, hogyan biztosíthatja be hagyatékának tényleges fennmaradását és hasznosítását. Magyarán: ha jön az új ember, a könyveket s a tudományt semmibe vevő új éra, a könyveit akkor sem vetik ebek harmincadjára. Újabb beszélgetések, telefonok után abban állapodtunk meg, hogy a kettőnk között létrejövő ajándékozási szerződést a múzeum felügyeleti szerve, a minisztérium valamely felelős képviselője is aláírja majd, ami remélhetőleg kellő biztosítékot jelent a jövőre nézve. Tudom, közben el is kezdte könyvtárát rendezni az átadás előkészítéseként.
A müncheni magyar konzulátus, majd a minisztérium jogi segítségével megszületett megállapodást 2010. március 22-én írtuk alá Vajda László lakásán Schneider Mártával, az Oktatási és Kulturális Minisztériuma kulturális szakállamtitkárával közösen, Janzsó Krisztián konzul úr hitelesítési záradékolása mellett. Nagy, emlékezetes pillanat volt ez. László megnyugodott, kedves szavakkal fejtegette, hogy akkor megnyugtatóan megoldódott könyveinek sorsa. Megelégedettsége ellenére kétségei, félelmei ismét fel-feltámadtak. Egy hét múlva már újra izgatottan telefonált, s később is többször elismételte aggodalmait. Szeptemberben találkoztunk utoljára, látása akkor már olyannyira megromlott, hogy naponta alig egy-két alkalommal félórákat tudott olvasni, akkor is csak vastag nagyítóval. Ennek ellenére friss volt, szellemileg hallatlanul élénk, így nem győzött korholni, hogy mit is akarok én azzal a múzeumi jelenkutatással. Az éjszakába nyúló beszélgetések után szokás szerint ő még munkájába mélyedt, én meg kihasználtam az alkalmat, böngésztem könyveit. Amikor beszámoltam a képzőművészeti realizmust Courbet, Edward Hopper, Andreas Gursky s mások munkái alapján tárgyaló, a Kunsthalléban látott kiállításról, felvillanyozódott, s intett Kicsikének, hogy megnézni már nem tudja, de meg kell venni a katalógust. Azzal az ígérettel jöttem el, hogy megpróbálok fiatalokból kis csoportot szervezni hozzá, akiknek amolyan bevezetést tartana a Vajda-féle etnológiába. November 14-én Claudius Müller hívott telefonon a müncheni múzeumból, hogy Professzor Vajda, néhány nappal kórházba kerülését követően, aznap reggelre csendesen elaludt.
A könyvek most a napokban tehát hazaérkeztek. Nem hat hónapon belül, ahogy a megállapodás szólt, de itt vannak. Bal kézre – miként a nagy nappaliban, Vajda dolgozószobájában – itt van a mitológia, a vallástörténet, a rítusok-szokások németül, franciául, angolul, köztük egy-egy olasz, netán holland kötet, majd következnek az antik auktorok – természetesen eredeti nyelven kiváló német szövegkiadásokban. Jobbra az iszlám, Kaukázus, Délkelet-Ázsia. A galérián külön egység például – a volt vendégszobából – Afrika, vagy a világ maszkkultúrája és a remek Picasso-gyűjtemény. Mellettük a művészeti albumok és kiállítási katalógusok sorakoznak, melyek a lakás tekintélyes méretű előszobájának falait borították. Ha diszciplínák szerint nézzük, az anyag az etnológia mellett a vallástörténet, vallástudomány, klasszika-filológia, a régészet, az ős- és ókortörténet, folklorisztika, nyelvészet, művészettörténet, zenetörténet egymást kiegészítő, részben egymást átfedő területeit öleli föl. „Jelen ajándékozás szempontjából – szól a szerződés 4. pontja – Ajándékozó szakkönyvön a szó általánosan elfogadott jelentését érti, ideszámítva a különnyomatokat, a kópiákat, a vékony füzeteket is. Ajándékozó tudományos könyvnek minősíti Dante és Shakespeare műveit, azok fordításait és kommentárjait, továbbá az antik és a keleti világ szerzőinek műveit (vers, dráma stb.).” Nem került hozzánk a könyvtár zömében bármilyen nyelű további szépirodalmi része, és a családnál maradtak a „Magyarországon hozzáférhető tudományos-népszerűsítő könyvek”, például lexikonok, valamint „emléktárgyként” az ajándékozó műveinek egy-egy példánya.
A feldolgozás előtt kockázatos arról nyilatkozni, hogy számunkra mi bizonyul a legértékesebbnek. Az etnológiai, vallástörténeti alapművek, tanítványainak munkái egész biztosan nagy hiányokat fognak nálunk betölteni. Ne feledjük, a német etnológusok többsége megfordult a keze alatt, és mindig intenzív szellemi kapcsolatban állt régészekkel, orientalistákkal, nyelvészekkel. Tőlük szinte mindent megkapott. Idővel döntenünk kell arról, mi legyen az olyan speciális szakterületek szakirodalmával, amelyek nem tartoznak könyvtárunk profiljába, mint például a klasszika-filológia. A megállapodás a döntést a múzeumra bízza, azzal a kikötéssel, hogy az ilyen anyagot, valamint a fölös példányokat más közkönyvtárnak szabadon át lehet adni, kivéve az egyetemi tanszéki könyvtárakat. A megállapodás 5000 kötetet rögzít, de ezt semmilyen számszerű előzetes felmérés nem alapozta meg, csupán a szemrevételezés. Már most nyilvánvaló, hogy rosszul saccoltunk, a 265 polcfolyóméternyi anyagot mostani becslésünk 9000 körüli tételre teszi. Bizton állíthatjuk, hogy ez a kollekció a Néprajzi Múzeum könyvtárának legnagyobb egyéni hagyatéka, valódi könyvtár a könyvtárban. Úgy tűnik, többet számlál, mint Herrmann Antal, a Néprajzi Társaság, majd később Dömötör Tekla, Boglár Lajos hagyatékainak együttese.
Azt hiszem, Vajda professzor úr – László, Laci – megelégedéssel nézne itt körbe. Tudná, hogy hova nyúljon, amikor Hérodotoszra van szüksége, s éppolyan könnyen rátalálna Frobenius munkáira. Talán még a Süddeutsche Zeitungból kivágott cikket is egy mozdulattal előhúzná, amit a nagy Boschhoz – az albumhoz – tűzött. Félelmét, hogy a könyveket nem hozzuk el, vagy ha elhozzuk is, dobozokban hagyjuk heverni, sikerült eloszlatnunk. Sortartással még rendszerét is megőriztük, amit majd követ ennek alapján a rendszerező feldolgozás, hogy egészében és áttekinthető módon fenntartsuk és használjuk ezt a nagyszerű gyűjteményt.
Eddig úgy tűnt, minden egyértelmű és egyirányú ebben a történetben: a mi feladatunk, hogy megőrizzük ezt a kivételes ajándékot, megőrizzük Vajda László könyvtárát, az első lépéseket tekintve teljesült. Látnunk kell, hogy a dolog lassan megfordul, s szerencsére megfordítható. Úgy vélem, és hiszek is benne, hogy nemcsak mi őrizzük meg a könyvtárat, hanem ezek a könyvek, azaz a könyvtár és a tudomány fog megőrizni bennünket. Nem várt aktualitása támadt most ennek, így forduljunk csak hozzájuk, a könyvekhez, mert ők tartanak meg minket mint múzeumot; ők óvhatnak meg bennünket mint Néprajzi Múzeumot. Bármi történjen is velünk. A Vajda-könyvtárnak ez lesz – ez lett – az igazi hivatása.
Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik segítsége, illetve munkája, támogatás révén ez a nagy értékű hagyaték itt most szimbolikusan s valóságosan is birtokba vehető. A szállítás költségeit a Nemzeti Kulturális Alap Múzeumi Kollégiuma rendkívüli támogatása biztosította. A csomagolás, a szállítás és a kipakolás nem csekély munkáját a Herber Hausner Szállítmányozási Kft.-nek köszönjük. A könyvtár előzetes felmérését, az összetartozó egységek pontos feljegyzését a hű barát, Kecskési Mária, azaz Maja végezte. A múzeum részéről a nagy munkában a könyvtár vezetője Szöllőssy Gabriella, valamint a be- és kicsomagolásnál végig tevékenyen jelen lévő Pávlicz Adrienn vette ki a részét. Itt az épületben egy új alagsori könyvtári raktár kialakítását kellett megoldanunk, ami Nágel Edith, Kántor Miklós, valamint Répás György, Szántó Gábor és Szabó László munkájának köszönhető. A most kezdődő feldolgozás természetesen a könyvtár munkatársaira hárul, ehhez kérem elkötelezett segítségüket, s mondok bíztatásként munkájukért előzetes köszönetet!
