©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Muzeológia mindenkinek

A Magyar Narancs kritikája Frazon Zsófi "Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei" című könyvéről.

Fontos és vonzó kötettel gazdagodott a magyarországi múzeumi diskurzus alig méternyi széles polca. Az eddig főleg Ébli Gábor, György Péter és néhány más kutató könyvei, illetve pár tanulmánykötet és folyóiratcikk által uralt sorba szervesen illeszkedik Frazon Zsófia doktori disszertációjának továbbgondolt változata. A szerző a Néprajzi Múzeum munkatársa, kiállításalkotóként és múzeumkritikusként már egy évtizede hallatja egyedi hangját a honi múzeumügy területén, akár a Néprajzi Múzeum 2006-os, nagy sikerű műanyag című kiállításának társrendezőjeként, akár a Terror Háza kiállításának éles szemű kritikusaként. Ahogy korábbi írásai mutatják, a művészeti múzeumok világa sem idegen tőle, de munkájából és végzettségéből (néprajzkutató) adódóan a társadalmi múzeum mint intézmény, valamint a kortárs tárgykultúra a természetes kutatási terepe.

Persze a tárgyalt mű, amennyire megtalálja helyét a polcon, annyira ki is tűnik az utóbbi évtized magyar nyelven megjelent múzeumtudományi munkái közül, mivel teljes terjedelmében a társadalomtudományi – történeti és etnográfiai – múzeumokat és kiállításaikat vizsgálja. Frazon alapos bevezető tanulmányban jelöli ki annak a fogalmi hálónak a csomópontjait, amelyet aztán a könyv további részeiben következetesen használ. Remek arányérzékkel igazítja el az olvasót az önreflexív, kultúratudományként felfogott muzeológia, vagy ahogy a nyolcvanas évektől nevezik: „új muzeológia” alapszövegeiben. A kiállítás mint reprezentáció és interpretáció, a szerzőség vagy a befogadói attitűdök sokfélesége csak az utóbbi negyedszázadban vált tudományos kérdésfeltevéssé. Igaz ugyan, hogy „a művészeti múzeumok és kiállítások presztízse világszerte nagyobb a társadalmi múzeumok »megszólalásainál«”, de az „új muzeológia” elsősorban mégis az etnográfiának, a kulturális antropológiának, illetve a történettudományoknak köszönheti fogalomrendszerét, csak másodsorban a művészettörténetnek.

Frazon a könyv első felében a közelmúlt néhány meghatározó történeti kiállításáról fogalmaz meg markáns állításokat, míg a második részben főként a műanyag kiállítás kapcsán vizsgálja a múzeumi munka gyakorlati vonatkozásait és a kiállítási prezentáció elemeit. Érdekes, ahogy ezekben a fejezetekben a kurátori és a kritikusi identitás egymásnak feszül: „a kritika ebben az esetben természetesen önkritika is”, írja egy lábjegyzetben.

Hogy csak néhányat említsünk az általa elemzett múzeumi narratívák közül: a Magyar Nemzeti Múzeum 1996-ban megnyílt, a 20. századi magyar történelmet bemutató állandó kiállításán (A túlélés rövid évszázada 1900–1990) szerinte „az időrend marad az egyetlen rendezőelv”, így az „nem más, mint a traumahárítás meghatározó intézményes formája”. A 2002-ben megnyílt Terror Háza kiállításának részletes elemzésében elismeri ugyan, hogy „vizuálisan szépen komponált”, de „a szakmai szempontok háttérbe szorulása, a propagandisztikus, túlszcenírozott vizuális világ, továbbá a nyílt politikai állásfoglalás alkalmatlanná teszi az intézményt a közintézményektől méltán elvárható széles társadalmi konszenzus létrehozására”. Mindezen állításait valóban meggyőző és könnyen belátható érvekre alapozza. Szellemes a Szoborpark Múzeum/Mementó Park narratíváját boncolgató tanulmány és a holokauszt-reprezentációk hazai buktatóinak, félmegoldásainak bemutatása is. Frazon Zsófia kiállításkritikáiban nagy fegyelemmel és következetességgel fejti fel egy-egy múzeum „személyiségét”, hogy honnan „beszél” az adott intézmény a társadalomhoz. Múzeumkritikai megfigyeléseit így összegzi: „Magyarországon a 20. század történelmének kiállításában továbbra is a »tradicionális« nemzetfogalomra és az elszenvedett sérelmekre épített emlékezéspolitika az uralkodó megszólalás, ami hozzájárult az intézmények politikai instrumentalizálódásához. Ez az európai történelmi diskurzusban mára teljesen korszerűtlen megközelítés Magyarországon mélyen átitatja a 20. század traumáit bemutató múzeumi/kiállítási prezentációkat.”

Számomra ugyanakkor a könyv második fele tűnik jelentősebb alkotásnak, amelyben Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (1906) című munkája nyomán tett kísérletet a múzeumi kiállítási tér alkotóelemein keresztül – mint például a vitrin, a bábu, a makett, az enteriőr – a kétszáz éves prezentációs eljárások újrafogalmazására. Friss és pontos definícióval, történeti áttekintéseivel tette láthatóvá a láthatatlant, hiszen egy vitrinen adott esetben éppúgy keresztülnézünk, ahogy egy múzeumi bábun is az öltözetet, a kiegészítőket vesszük észre. E fejezetekkel nemcsak kézikönyvesítette munkáját, de fel is szabadította e kiállítási alapegységeket további lehetséges „észrevételek” céljaira.

A nem kevés helyesírási hibától ezúttal tekintsünk el, és szemünket pihentessük inkább Sior szellemes illusztrációin.

Gondolat, 2011, 306 oldal, 2690 Ft

Pallag Zoltán írása a Magyar Narancs 2012. május 12-i (XXIV. évf. 19.) számában jelent meg. Köszönjük a főszerkesztő és a szerző hozzájárulását a másodközléshez!