©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Györffy István a Fekete-Körös völgyében (1911/2012)

Györffy István néprajzkutató 1911-ben járt először a Fekete-Körös völgyében. Kutatásából és fotóiból Várasfenesen nyílt kiállítás. Megnyitó.

Különleges pillanat ez számomra: először szerepelek és beszélek Györffy István dédunokájaként. Ez az idő múlását is jelzi, hiszen személyemben – már egy ideje – a család harmadik generációja ért felnőttkorba. Ezzel párhuzamosan Györffy István élete és munkássága a történelmi időkbe helyeződik. Halálának immár több mint hetven éve, születésének pedig néhány év múlva 130. évfordulóját ünnepeljük. Györffy István azon különleges emberek közé tartozott, akik sok nyomot hagytak maguk után könyvek, fotók formájában, és neki köszönhetjük, hogy a Fekete-Körös-völgy rejtett világának nyomai is megmaradtak a Néprajzi Múzeumban: tárgyakban, fotóin és térképein. Alig több mint 100 évvel ezelőtti elkészítésük és gyűjtésük után most egy válogatás-kiállítás formájában újból itt vannak Várasfenesen, és körbeutazzák alsó és felső völgy településeit – akárcsak annak idején Györffy István.

Györffy István személye viszont számomra inkább mindig a néprajzost, sőt a saját kutatási területemhez közel álló szemléletű kutatót jelenti, és sokkal kevésbé erős az érzés, hogy ő a dédapám volt. Ennek oka leginkább korai, 1939-es halálára is visszavezethető, hiszen a családban, az én fiatalságom idején nem élt már olyan élénken a mindennapi beszélgetésekben emléke. Nagyapám, ifj. Györffy István szemorvos, öccse, Györffy György történész vagy húga, Györffy Anna grafikus beszélgetéseikben Aput emlegették, de már akkoriban családi történetek nem keringtek sűrűn róla. Ennek persze oka lehetett az is, hogy megszállott néprajzos volt, minden idejét a terepen töltötte. Amikor itt kutatott a Fekete-Körös völgyében, közel ötven napig, csak egyszer találkozott feleségével, aki édesanyjával a közeli Püspökfürdőn nyaralt. A sors kegyetlensége, hogy ha tisztes kort élt volna meg, találkozhattam volna vele, hiszen gyerekkorom meghatározó élményei voltak nyári együttlétek nagyapámnál a „dédivel”, az ő özvegyével, aki a Györffy család összetartója, központja volt haláláig.

Amennyire ritkán találkoztam személyével, emlékével gyerekkoromban, annyira gyakran, állandóan egyetemi éveimtől napjainkig néprajzosként, hiszen a magyar néprajztudomány máig egyik legnagyobb hatású, sokat idézett kutatója, tudósa volt. Második múzeumi munkaszobámban ott volt a fényképe az íróasztalom felett, melyet egyik első tanítványától, Kerékgyártó Adrienntől meg is kaptam ajándékba, amikor végleg nyugdíjba vonult. Jelenlegi munkaszobámban is ott van mögöttem, és figyel engem a nagyméretű családi festményéről, sőt a neki tulajdonított íróasztal is a szobámban található. A fotón, a festményen Györffy István jól ismert karaktere jelenik meg: nagydarab, bajszos, kopaszodó ember a húszas–harmincas évekből.

1911. augusztus 6-án azonban a fiatal, az egyetemről éppen diplomáját megszerző és néhány éve hivatalosan is múzeumi gyakornok Györffy szállt fel Budapesten a Nagyváradra induló vonatra, ahonnan átszállással Belényesre, végül első szállására, Köröstárkányba utazott. Györffy István egyik első és legmeghatározóbb helyszíni kutatását kezdte meg a Fekete-Körös völgyében, amelynek sikeressége, az elkészített fotók és a gyűjtött tárgyak mennyisége szorosan összefügghet a nagy teherbírású ifjú kutató lelkesedésével, kutatásra éhes természetével. Ez a fiatal Györffy István látható a kiállítás első tablóján.

Miért épp a Fekete-Körös völgyét választotta? Pontosan nem lehet tudni. Annyi biztos, hogy ebben az időben a Néprajzi Múzeumban megfogalmazódott: a legfontosabb feladat a néprajzilag ismeretlen és kultúrájában archaikus területek felkutatása. A kutatás, a gyűjtés terjedjen ki az egész közösség társadalmi-természeti viszonyaira, anyagi-szellemi kultúrájának minél szélesebb területére. Györffy István már 1910-ben folytatott levéltári kutatásokat, és az akkor Nagyszalontán tanító, később híres néprajzos Viski Károllyal is kapcsolatba került, aki ezt írta egy levelében: „hogy mikor jön országunkba, s melyik részébe? Jártak-e már Belényes vidékén? Tenke, Jánosfalva? Elrejtett, gazdag zugoknak mondjuk ezt a helyet.” Először 1910 decemberében tett egy felfedező túrát Belényesen és a nagyváradi vásáron, de a negyvenöt napos helyszíni kutatására csak 1911 augusztusában került sor. Ez alatt az időszak alatt Köröstárkányban tartózkodott a legtöbbet, leggyakrabban ott volt a szállása is. Innen utazta be a völgy településeit, vonattal vagy lovas kocsival. A poggyásza súlyos volt, hiszen a fotózáshoz a régi nagy állványos fényképezőgép mellett a nagyméretű üveglemezeket is cipelnie kellett.

Györffy Istvánnak a Fekete-Körös völgyében élő magyarság hagyományos kultúrájának régies, archaikus vonásai keltették fel az érdeklődését. Bár negyvenöt nap hosszú idő – manapság kevés néprajzos tölt ennyi időt terepen egyhuzamban –, arra mégis kevés volt, hogy Györffy István egy közösség összetett társadalmi viszonyait a maga komplexitásában feltárja. Ehhez – akárcsak egy kulturális antropológusnak – hosszú hónapokon át kellett volna együtt élnie a falvak lakóival. Györffy arra vállalkozott, hogy végigjárva a falvakat, jegyzetel, tárgyakat gyűjt és – a kiállításban is látható fényképek segítségével – megörökíti, dokumentálja a kor régies viseletét, épületeit és utcaképét. Györffy számára ebben, a tulajdonképpen a századfordulónak is nevezhető, nagyon korai időszakban, amikor a magyar paraszti kultúra sok helyen virágzott, létezett a Fekete-Körös völgye, ami azért számított különlegesnek, mert a kor alföldi mezővárosaihoz képest korábbi, szavaival ősi, archaikus jegyeket hordozó viszonyokat talált.

Megtalálni, felfedezni, lefotózni egy eddig ismeretlen világot, akár Magyarországon, akár külföldön, nem volt ritka ebben a korban. Ami különleges ebben a kutatásban, az Györffy megközelítése, elemzési módszere. Egyrészt ő megérteni is szerette volna a terepen látottakat: miért alakult úgy a vidék a kultúrája, amint azt a helyszíni kutatás során is tapasztalta? Éppen ezért az összehasonlítás – mint például a románság hagyományainak, kultúrájának vizsgálata – is fontos volt számára. Továbbá az Alföldről érkező hatások kimutatása, feltárása: melyek először az alsó völgy falvait érték el, aztán a felső völgyet, végül a románságot, ahol sok archaikus vonás tovább megmaradt.

Györffy megközelítésének egy másik sajátossága, hogy leírta azokat a változásokat, amelyeket a maga korában tapasztalt: például azt, hogy a fonott hajviselet még nem tűnt el teljesen, de már leginkább az oláhok-románokra jellemző; vagy hogy a köcét miként szorítja ki a bekecs divatja. Hasonlóan a változások tükrében írta le és dokumentálta a lakóépületeket is: kutatása idején a régi szalmatetős házak helyett már a cseréptetős számított divatosnak.

Kutatásainak volt egy második dimenziója, sőt újdonsága, ami Györffy egész munkásságára jellemező maradt. Ez a történeti szemlélet: amivel az egész kutatást történeti távlatba akarta helyezni. A jelenségek vagy a Fekete-Körös-völgyi falvak, az emberek, a közösségek, a magyarság története érdekelte. Ehhez átfogó levéltári kutatásra is szükség volt, és időigényes történeti elemzést is készítenie kellett. A helyszíni gyűjtés és tapasztalat eredményeit összekapcsolta a levéltári-történeti adatokkal. Györffy Istvánt azonban nem az eseménytörténet, a politikatörténet érdekelte, hanem a falvakban élő családok, a nemzetségek, a népesség története: hogyan változott a lakosság etnikai összetétele? Nőtt vagy csökkent a románság aránya az egyes településeken? Ez utóbbi rendszerint túlsúlyba kerülést jelentett, aminek hatására a Fekete-Körös-völgyi magyarság etnikailag zárt, elzárt közösséggé vált. A következtetések megfogalmazásához aprólékos kutatásokat végzett: anyakönyvekben, adóösszeírásokban és dűlőtérképeken. Az adatok egymásra vetítésével rekonstruálta a települések régi, ősi és új családjait, nemzetségeit, és rajzolta meg családnevekkel, a családok által birtokolt területek megnevezésével a települések térképét.

A részletes történeti és helyszíni kutatásokból egy nagy tanulmányt készített a Fekete-Körös-völgyi települések leírásával. A középkortól nyomon követte a népesedési változásokat, az utcakép változásait, a sajátosságokat térképek és főleg a fényképek illusztrálták és dokumentálták. Azóta is kevés ehhez hasonló nagyságú és komplexitású néprajzi munkát ismerünk.

Györffy István Várasfenesen kétszer járt helyszíni gyűjtése idején. Az egyetlen főutcájú, sikátoros községet a legtípusosabbnak nevezte, és nem véletlen, hogy részletes térképet is készített róla, amely a kiállításban is látható. Az egyik leghosszabb településleírás is Várasfeneshez kapcsolódik. Ezen keresztül Györffy István munkamódszere is jól megragadható: a község kétszeri felkeresése elegendő volt számára, hogy az előzetes levéltári kutatásait ellenőrizze, később pótolja, a településképet megismerje, néhány emberrel beszélgessen, viseletet fotózzon. Sokkal nagyobb munkát jelenthetett a levéltári kutatás és a történeti elemzés. Várasfenes azért volt fontos Györffy számára, mert népessége „megmaradt”, háborúk és más események nem bolygatták meg. Rekonstruálta az ősi 17–18. századi családok, nemzetségek vízvágta bevágások, sikátorok által határolt, lakott területeit, szántóföldjeit a fenesi nagypatak bal és jobb partján: a legrégebbi Vura, Halász nemzetségtől a 18. század végén betelepült például Mány nemzetségig, és az oláh-román családokig.

Györffy István az archaikus, régi népszokások, paraszti kultúra nagy kutatója volt. 1939-ben megjelent Néphagyomány és nemzeti művelődés című tanulmányában a hagyományok őrzését, megtartását, nemzeti kultúrába emelését szorgalmazta, amit az elszakadt területeken a megmaradás zálogának tekintett. Nem tudhatta, hogy a világ mára milyen fordulatokon, többszörös társadalmi, kulturális és egzisztenciális változásokon megy keresztül, hogy a hagyományos paraszti kultúra, a néphagyományok többsége múzeumokban, tájházakban, könyvekben, fotókon él tovább, és csak kisebb részben a mindennapokban, akkor is leginkább ünnepi alkalmakkor. Ettől azonban még a nemzeti vagy kisebb etnikai közösségek léteznek, sokszor virágoznak, és új, hagyományteremtő szokások is keletkeznek.

A virágzó, erős közösségek hagyományaikat intenzíven ápolják. Azt gondolom, hogy a Györffy István Táj- és Népismereti Otthon avatása is ennek példája, amit az tesz igazán különlegesé és szimbólumértékűvé, hogy Várasfenes egyik legrégebbi nemzetsége leszármazottjának támogatásával épült fel. A Néprajzi Múzeum számára pedig egy különleges és ritka pillanat, hogy egy kisebb régió száz évvel ezelőtt gyűjtött hagyományait, múltjának képeit visszahozhatja a gyűjtés helyszínére, és ezek az archívumokban őrzött dokumentumok a Fekete-Körös-völgyi magyarság mindennapjainak – újból – részévé válhatnak.

Fekete-Körös-völgy lakói és települései a századfordulón

Dr. Györffy István 1911. évi néprajzi kutatásának fényképei a budapesti Néprajzi Múzeumból

Várasfenes, Györffy István Táj- és Népismereti Otthon

A kiállítás kurátora: Gebauer Hanga

Grafika: Ágens Reklám és Kereskedelmi Kft.

A kiállítás megvalósításában közreműködtek: Granasztói Péter, Kemény Márton, Kerék Eszter, Szalados Béla és Szabó János

Szöveggondozás: Krasznai Kata

A kiállítás létrejöttét támogatta: Vura Ferenc, Györffy István Alapítvány

A kiállítás néhány fotója a képgalériában látható.

Kapcsolódó cikkek:
1. Japán
Egy mecénás szempontjai
Erdélyi templomok

Cimkék: