... millió rosszabb munka van, nem vitatom. Amikor elkezdtük a sorozatot, hogy bemutassuk a múzeumi kollégákat, úgy is mint embert és úgy is, mint egy-egy választható hivatást, kissé még el is érzékenyültem, hogy mekkora mázlista vagyok, te jó éééég, hát (megint) ez a munkám, emberekkel beszélgetni, hogy bejött nekem az élet. (Két éves volt a lányom, amikor egyszer megkérdezte, mit csinál a Miki. Aki egyébként építész, és a barátunk. Kicsit tipródtam, hogy mit is csinál a Miki, és aztán mondtam a lányomnak, hogy házakat rajzol. Házakat raaajzoool?! Nézett rám az égszínkék szemével, és látszott, hogy nem hisz nekem. És tényleg vissza is kérdezett gyanakodva, hogy "egész nap?" Azóta ez fontos történet az életünkben: egyrészt amiatt, hogy ne felejtsük el mindennek látni a jó oldalát, másfelől meg azóta időnként emlékeztetjük egymást arra, hogy jó nekünk, hiszen aki házakat rajzol egész nap...) Szóval pont így éreztem magam, amikor elkezdtem az interjúkat jó néhány hónapja.

És kiderült, hogy ez egy szerethető munka ugyan, de attól még nem lesz könnyű. Ha az ember ennyire jól ismeri azokat, akiktől kérdez, akkor benne van a pakliban a kontrollvesztés lehetősége: könnyedén siklunk át alapvető dolgok és információk fölött, ami csak számunkra egyértelműek, és túlságosan elmélyedünk olyanokban, amelyek csak bennünket érdekelnek. Fontos kérdés az is, hol van az optimális távolság témától és embertől; hogy az ember milyen szögből írjon: ne legyen indokolatlanul közvetlen, de ugyanakkor mégse hűvösködje el, mint akinek nincs köze semmihez... És mit kezdjen a helyzetekkel, amikor az interjúalany konkrétan elszórakozza a válaszadást. Vagy azt mondja: ez így volt, de nem publikus; ezt elmondom, de ne írd meg.

De azért oké, legyen, bejött nekem az élet.

:)