Az igazi kihívások még eztán jönnek

HORVÁTH LÁSZLÓ

Gyöngyös, Hatvan, Szolnok és a Móra Ferenc-díj. Változó szerepek - változó idők.

Cikk küldése

e-mail:

Sokféle foglalkozás, munkakör van, amelyet nem szívesen választanánk, vállalnánk. Ám amire vágyunk, azt ritkán sikerül elérni. Dr. Horváth László Csaba azonban a szerencse kegyeltje, mert mesébe illően szerencsés pályát tudhat a magáénak: azt csinálta-csinálja, amit tanult, amihez ért, és amit szeret. Igaz, az utóbbi 10 esztendőben olyan feladatokat is meg kellett oldania, amelyekre nem igazán vágyott, de az összképen ez sem változtat. A nemrég, augusztus 20-án tartott ünnepségen Móra Ferenc-díjjal kitüntetett szolnoki múzeumigazgató örömmel beszélt pályájáról.

– Igazán szerencsésen alakult a pályám. Gyöngyösön születtem 1965-ben, az egri tanárképzőt végeztem el magyar–történelem szakon, majd az ELTE bölcsészkarán folytattam tanulmányaimat. Pályakezdésem szerencsés volt, hiszen szülővárosomban 1988-ban kaptam történészi állást, a Mátra Múzeumban, mely alapvetően természettudományi jellegű, így történészi munkára korábban nem volt nagy igény. Ez számomra nagy lehetőséget jelentett. Nagyon jól éreztem itt magam, a szakma alapjait itt ismertem meg, a múzeum iránti szeretet is itt gyökerezett meg bennem. Végeztem tudományos kutatásokat, könyveim, számos publikációm jelent meg.

– Hamarosan azonban egy kis múzeum igazgatói posztján találhattuk.

– Igen, az első jelentős változás 1993-ban történt. Ekkor – a terv szerint átmeneti jelleggel – kineveztek a hatvani Hatvany Lajos Múzeum élére igazgatónak. Nagynevű, patinás intézmény a hatvani, jeles elődeim voltak, de szinte egyszemélyes volt a múzeum, meglehetősen sanyarú körülmények között. A megyei múzeumi szervezeten belül – ahová a hatvani is tartozott – sikerült elérni, hogy több szakterületet megerősíthettünk. Így amikor elkerültem onnan, egy néprajzos, egy művészettörténész és egy régész vagy restaurátor kolléga „megszerzése” is napirenden volt. Tehát a muzeológiai szakterületek ellátására, művelésére törekedtem, hiszen a kis múzeumoknak óriási szerepük van múltunk, egy település, egy szakma értékeinek, hagyományainak feltárásában és közreadásában. Többször készült terv a hatvani Grassalkovich-kastély felújítására, s ott egy méltó, állandó kiállítás berendezésére, a Hatvany család hagyatékénak bemutatására. Sajnos ezek máig nem váltak valóra. Ma már, visszatekintve erre az időre, azt kell mondanom, hogy békés, sok eredménnyel járó korszak volt, amit Hatvanban tölthettem. Ha a szakmában elterveztem, hogy például évkönyvet indítunk, meg is lehetett valósítani. Aztán nagyot változott a világ, a Bokros-csomag valóra váltása létszámleépítéseket, anyagi megszorításokat hozott, így a múzeumok, főként a vidéki kis múzeumok, egyre nehezebb körülmények közé kényszerültek, s ez a folyamat ma is tart.

– A nadrágszíj meghúzása azonban azokban az években még csak elkezdődött. Ön pedig hamarosan egy nagy, megyei intézmény vezetését vállalta el Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Ez hogyan történt?

– Meghívtak, felkértek, hogy pályázzam meg az igazgatói posztot. Ez 2001-ben történt, s akkor már egy éve üres volt az igazgatói szék. Volt átmenetileg ún. önkormányzati biztos, akinek a mandátumát meg-meghosszabbították. Végül az én pályázatom meggyőzte a döntéshozókat, így 2002-től megyei igazgató lehettem Szolnokon. Szakmai kapcsolatok révén persze volt ismeretségünk. A régészet terén az ún. hatvani kultúra, a bronzkori ember leleteinek feltárása kapcsán is, de Szabó László, Szabó István, Egri Mária révén egy legendás korszak nagyjaival voltam kapcsolatban. Nagy-Molnár Miklós, a karcagi múzeum igazgatója földim is, de a jászberényi Jász Múzeum sem volt ismeretlen számomra.

– Picit ugorjunk még vissza Gyöngyösre. A történészként ott töltött években, de még talán a hatvani időszakban is sokat publikált. Gyöngyös város történetének meghatározó korszakairól, az ott élők tevékenységéről számos könyve jelent meg.

– Pontos számot nem is tudok, de évente jelent meg könyvem, s rengeteg tanulmányom látott napvilágot. Nagyon színes a paletta. A feleségem egyszer megjegyezte, miért nem írtam még szakácskönyvet , ugyanis útikönyvtől a Mátraalja borútkalauzán át egy-egy kis település – pl. Vámosgyörk, Gyöngyöspata – monográfiájáig sok mindent írtam. Szerkesztettem a jelenleg szünetelő Mátrai Tanulmányok kiadványait, s mellette fotóalbumokat, képeslapos albumokat is. Foglalkoztam vallástörténettel, a doktori disszertációmat is e témában írtam. A gyöngyösi zsidóság igen jelentős volt, a XX. század elején a lakosság 12-15%-a volt zsidó. Magam is meglepődtem a 90-es években, amikor a történetüket kutattam, hogy a város társadalmából szinte egy tollvonással tűntek el, még egy névlista sem maradt róluk. S bár a statisztikák szerint a holokausztot 20-25 vagy akár 30% is túlélhette, Gyöngyösre szinte alig jöttek vissza. A hitközség is megszűnt, a zsinagógákat a hatvanas években eladták, s ez végleg megpecsételte a sorsukat. Ez a könyv nagy adósság is volt Gyöngyös helytörténete szempontjából. Jelentős kutatási területem volt történészként a paraszti migráció témája, a summásjárás, amely azután az amerikás kivándorlásba torkollott. Foglalkoztam a lengyel menekültek történetével is, hiszen a gyöngyösi Orczy-kastélyban sokáig ők laktak, mígnem aztán könyvtárként és múzeumként át nem lényegült a kultúra szolgálatára.

– Aki kötetek szerzőjeként ennyire termékeny volt, annak nem lehetett könnyű a kutatásokat feladni megyei igazgatóként.

– Ó, most is termékeny vagyok mint szerző, de az apró tárcaműfajban, mint a megnyitóbeszéd, könyvekhez előszó, ünnepi köszöntők, nyugdíjasbúcsúztatás és sajnos egyre többször temetőben elmondott monológok terén. Szomorú, de ez a valóság. Szolnokon évekig áltattam magamat, hogy tudom úgy szervezni a dolgokat, hogy a történészi munkát folytathassam. Sajnos sosem sikerült megoldani, hogy hetente egy napot kutatással tölthessek. Ez számomra mindenképpen kudarc. Rá kellett jönnöm, hogy nem lehet egyiket sem, sem a történészit, sem az igazgatóit csak egy kicsit csinálni. Megyei igazgatóként is voltak azonban sikerélményeim. Büszke vagyok rá, hogy viszonylag egységesen fejlődtek a tagintézmények. Még a közelmúltban is, a Jászkun kapitányok nyomában című projektben minden múzeumunk megújult, akadálymentes, a számítástechnikai eszközök, a digitális lehetőségek is teret nyerek munkánk során. A tagmúzeumok jó állapotban kerültek az új fenntartóhoz. Másrészt a kiadványozás is fontos volt, például a TISICUM évkönyvként folyamatosan jelent meg. A Damjanich János Múzeummal egyedülálló módon, kétszer is elnyertük az Év Múzeuma Díjat, jelenleg korszerű raktárbázissal, több múzeumi nívódíjjal és elismert múzeumpedagógiai központtal rendelkezünk. Azaz, a megyei muzeológiai munka az elmúlt 10 esztendőben fejlődött, szélesebb körű lett.

A kulturális igazgatásban és a finanszírozásban óriási változások következtek ebben az időszakban. A pénzforrások előteremtése a szakmai tevékenységekre hatalmas munkával jár. Egy-egy pályázat elkészítése sokszor félévig is eltart, de nem biztos, hogy nyerünk, és meg is valósíthatjuk. Az is igaz, hogy egy uniós pályázatot egyszerűbb megvalósítani, mint pályázatot írni, elnyerni és elszámolni vele. Gyakran érzem, hogy nagyon sokat dolgozunk, de eredménye nem igazán ad sikerélményt, hiszen nem, vagy csak ritkán jelenik meg könyv, kiadvány, ami a közösségnek is fontos és maradandó.

– A Móra Ferenc-díj azoknak a muzeológusoknak adományozható, akik jelentős teljesítményükkel szakterületük fejlődését szolgálták, tevékenységükkel a múzeumi munka előrehaladását segítik – ez áll a leírásban. Ön ezeket a kritériumokat teljesítette, ezért az elismerés méltó helyre érkezett.

– Bizonyára sokan tudják, hogy a múzeumok működtetésében, a szakmai munkában is óriási változások, lejtmenet következett be a Bokros-csomagot követően. A költségeket, de a létszámot is lefaragták, minden évben volt megszorítás, miközben az elvárások egyre növekedtek. Az utóbbi 1,5 évről most nem is beszélek. Ezen helyzet ellenére mi itt, Jász-Nagykun-Szolnok megyében a béke szigete voltunk. Jó kollektíva volt és van, így könnyű itt igazgatónak lenni. Az igazgató kitüntetése pedig mindig a kollektívát fémjelzi.

– A változások és megszorítások ellenére nagyon sok rendezvény zajlik a múzeumban, a közönség szívesen látogatja őket. Mondhatni, pezseg az élet Szolnokon is.

– Valóban ez így van, nincs olyan hétvége, hogy ne lenne valamilyen múzeumpedagógiai esemény, kicsik, nagyok egyaránt jönnek. Most ez a terület a hangsúlyos, melyre a sok pályázatot írjuk, készítjük. Bábozunk, agyagozunk, a tiszavirágot kémleljük, de egyre kevesebben vagyunk ezekre a feladatokra. A múzeumok éjszakája Szolnokon is nagy sikerű évek óta. A Damjanich Múzeum épületének hangulatos udvarán nagyszerű vásárokat szoktunk rendezni a népi kismesterek munkáinak felvonultatásával. Ez is újdonság volt Szolnokon. A kihívásoknak szeretnénk megfelelni. Most azonban valóban új korszak kezdődik, ezért a múzeumi világot újra kell definiálni.

– Ezt hogyan értsem?

– Néhány hónapja új struktúrában dolgozunk, új feladatokkal. A megyei szervezet megszűnt, én már „csak” a Damjanich Múzeum igazgatója vagyok, és Szolnok város önkormányzata a fenntartónk. Szolnok becsületesen fogadott, illetve visszafogadott minket, s anyagi helyzete függvényében még erőn felül is támogat. Erre az évre ezt mondhatom. Vannak azonban megyei hatókörű szakfeladataink. Ilyen a régészet, a restaurátori és a múzeumpedagógiai munka. Működésünk jelentős részét a megyei hatókörrel járó feladatokra maga a kormányzat biztosítja (kb. 50-60%), a fennmaradó részt kell a város támogatásából és saját bevételekből fedezni. Tehát több forrásból táplálkozunk, de ez még nem bejáratott dolog. Szóval az igazi kihívások még eztán jönnek, én úgy érzem.