Témafeszegetés

INTERJÚ

Már bezárt a balatonfüredi Vaszary Galériában a Művészet és művészek az első világháborúban című kiállítás. A tárlat azonban annyi kérdést vetett fel, hogy az egyik kurátorhoz, Róka Enikőhöz fordultunk velük.

Cikk küldése

e-mail:

Van-e keresnivalója a művészi ábrázolásnak egy történeti múzeumban? – tette fel nem is olyan rég a kérdést Turai Hedvig művészettörténész a holokauszt múzeumi interpretációi kapcsán. Ugyanezt a problémát feszegette a Művészet és művészek az első világháborúban című kiállítás is, amelyet 2014. október 4. és 2015. január 4. között láthattunk a Magyar Nemzeti Galéria anyagából a Vaszary Galériában. Mivel a tárlat, amely mintegy 150 festményt, grafikát, szobrot és érmet mutatott be, előkészítője egy 2018-ra, a Nemzeti Galériába tervezett átfogó kiállításnak, akár vitaanyagként is felfogható. A kiállítás kurátorai Róka Enikő, Szücs György és Balázs Eszter arra törekedtek, hogy miközben felhívják a figyelmet a művészet, a háborús propaganda, a társadalom és az egyéni művészpályák összefüggéseire, a múzeum gyűjteményeit is újra áttekintsék, valamint rávilágítsanak az eddig fel nem dolgozott témákra. A kiállított műveket, amelyek egy kivételével az MNG raktáraiból és archívumaiból kerültek ki, nem esztétikai minőség alapján válogatták. A magas művészi kvalitást és a populáris képi termékeket a korszak vizuális kultúrájának a lenyomataként kezelték, amelynek segítségével a háborúról, mint történeti eseményről is új, sokkal színesebb képet alkothattunk. A kiállításról, annak tanulságairól Róka Enikő kurátort kérdeztük.

A kiállítás mottója egy Hayden White idézet volt: „… a művészi és a tudományos kijelentések egyaránt konstruktivista jellegűek”. A történelem terhe és a Történelmi szöveg mint irodalmi alkotás című magyarul is megjelent könyv szerzőjének gondolata miért válhat meghatározóvá egy alapvetően művészettörténeti kiállításban?

Hayden White munkái nem csak a történettudományra gyakoroltak nagy hatást, de tézisei a muzeológia különböző területei számára is tanulságokkal szolgálnak. White alapvető állítása, miszerint a történetírás a fikciós beszédmód egy változata, amelyben a történész a tényeket szelektálja, majd bizonyos irodalomból kölcsönzött formák szerint „cselekményesíti”, vagyis elbeszéléssé formálja, a múzeumi kiállításokra is érvényes. Ahogyan a történész – természetesen kora tudományos módszertani konszenzusait figyelembe véve – a fennmaradt adatokat a saját jelenéhez kötött, s bizonyos mértékben szubjektív narratívává alakítja, úgy a múzeumi kurátor is tárgyakból válogat, ezeket értelmezi, s elrendezésükkel, installálásukkal koherens, ám saját kurátori szándékai szerint irányított elbeszélést nyújt. White meglátása szerint tehát nem egy helyes nézet van, következésképpen többféle elbeszélésmód létezhet, ahogyan egy téma kiállításon való bemutatása is számos módon lehetséges. A Művészet és művészek az első világháborúban címmel rendezett kiállításunk egyik kiindulópontja az volt, hogy a hatalmas és meglehetősen komplex, egyszerre történeti és művészettörténeti témának csak egy lehetséges interpretációját nyújtjuk, s ezen keresztül igyekszünk felhívni a látogató figyelmét arra, hogy a történelemről való gondolkodásnak több eltérő, de egyaránt elfogadható módja van. Ezért a jelenből indítottuk a kiállítást: a látogató az első teremben olyan kortárs művészeti alkotásokkal találkozhatott, amelyek különböző hangnemben reflektáltak a háborúra, vagy általában a történelemre. A művészi interpretáció persze nem azonos a történettudományossal: sokkal szabadabban kezelheti a tényeket, de ezzel számos olyan elemre, megközelítésre is rámutathat, amelyek akár megtermékenyítően is hathatnak a történelem, és nem utolsósorban a jelen értelmezésére. A kiállítás elején látható kortárs művek komplex, gyakran ironikus attitűdje – a hangnemek és értelmezések sokféleségének érzékeltetése mellett – lehetővé tette a látogató számára azt is, hogy saját jelenkori pozícióját tudatosítva bizonyos mértékben távolságot tartson a következő termekben elé tárt anyagtól. Így mintegy kritikai pozíciót elfoglalva szemlélje a patetikus, tragikus, heroikus alkotásokat, s végiggondonolja azt is, hogy a művek egy adott történelmi helyzetben hivatalos, propagandisztikus elvárások közegében, kontrolláló, és önkontrolláló mechanizmusok befolyása alatt születtek. Ezáltal végső soron pedig képessé váljon arra, hogy a képeket általában – szóljanak azok az első világháborúról, vagy a jelenünkről – ezeknek a tényezőknek a figyelembevételével, kritikailag szemlélje.

Így a jelenből kiindulva, hányszor kellett nézőpontot váltaniuk a látogatóknak?

A kortárs művek szekciójában a Société Réaliste művészpáros (Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy) 2011-ben készített Spectral Aerosion című alkotása mintegy felütésként épp a nézőpontok változékonyságára mutatott rá. Az egy négyzetméteres plexi felületen Európa térképe, s azon belül különböző országhatárok maratott képe rajzolódott ki, 0–2000 között száz évenként egyre mélyebb vájatokat alkotva. A végső látvány, a térképet tagoló zűrzavaros vonalháló ironikus módon mintegy idézőjelbe tette a nemzetállamok képzeteit, az első világháborúról szóló kiállításban pedig újabb jelentésréteggel bővült: a határok – melyeknek módosításáért (részben) a harc folyt – a történelmi idő e vizuális lenyomatán teljes abszurditásként értelmeződtek. Innen nézve már semmi sem magától értetődő, s az időben visszafelé haladó kiállításban minden mellé kérdőjel tehető.

A következő folyosószerű szakaszban monumentumokról, azok terveiről készült fotók a háborút és Trianon traumáját megélt generáció, valamint a közvetlenül utána következő nemzedék emlékezetpolitikai gyakorlatát idézték. A háború második felében, és a két világháború között készült emlékművek ősinek vélt szimbólumokat és 19. századi sémákat ismételtek, a pátosz hangján szóltak a közösséghez. Ez a napjainkban újjáéledni látszó, már száz éve is némileg anakronisztikusnak tűnő szimbolizációs és vizuális stratégia a kiállításon mint egy adott történelmi kontextushoz és konkrét célokhoz kötött képi nyelv jelent meg.

A heroizáló, patetikus emlékműveket követően érkezett csak meg a látogató a háború idejébe. A nagy világégés élményét közvetlenül megtapasztaló művészek tragikus hangvételű alkotásain számos momentum megjelent a bevonulástól, a „megcsonkított természet” és az „elnémult csataterek” képein keresztül a temetésig, de mielőtt a néző elmerülhetett volna abban a tudatban, hogy a háború képét látja, a falszövegek figyelmeztették: a primér eseményen és látványon túl a műveket meghatározta a közeg, a lehetőségek, elvárások, célok, funkció és a politika. Vagyis nem mindent láthattak és nem mindent láttathattak a művészek. Azoknak, akik a sajtóhadiszállás tagjai voltak, meg kellett felelniük a velük szemben támasztott elvárásoknak, azok pedig, akik kívül voltak ezen a rendszeren, s katonaként közvetlenül vettek részt a harcokban, erős öncenzúrát gyakoroltak. A kiállított festmények és grafikák művészi minőségtől, vagy szemlélettől függetlenül a háború számos tényező által befolyásolt, konstruált képét nyújtották.

A kiállítás utolsó termében a hátország képeit tártuk a látogatók elé: azokat, melyek a hátországnak, vagy a hátországról szóltak. A sajtóhadiszállás kiállításain bemutatott műfajokat: katonaportrékat, érzelmes zsánerképeket katonák hazaérkezéséről, melyeknek célja a hátország együttérzésének a felkeltése volt. Plakátokat, amelyek hadikölcsönjegyzésre, a rokkantak, vagy hadiárvák támogatására buzdítottak, heroizáltak, vagy szatirikus, karikaturisztikus hangnemben szóltak az otthonmaradottakhoz. A plakát műfaji jellegzetességeiből, funkciójából következően nem dokumentál, hanem felhívja a figyelmet, nem részletez, hanem kiemel: mozgósít, informál, néha – a magyar anyag esetében viszonylag ritkán – gúnyos ellenségképet közvetít. A direkt módon a propagandát szolgáló plakátok mellett a kereskedelmi hirdetések, a háború éveiben hihetetlenül népszerűvé vált mozi, vagy Biró Mihály különös festményének köszönhetően a tüzelőért sorban álló városi tömegek látványa is megjelenhetett a kiállításon.

Milyen meglepetések érték a kurátorokat, amikor a gyűjteményben az első világháború nyomait, az arról való emlékezet lenyomatait keresték?

Tekintettel arra, hogy a Vaszary villa kiállítótere nem vetekedhet a nagy budapesti múzeumokéval, első pillanattól egy kisebb, „problémafelvető” kiállításban gondolkodtunk, amihez kiindulópontul a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye szolgált. A galéria grafikai, szobor és festészeti gyűjteményeit átnézve, a műveket a raktárakban megtekintve számos meglepetésre bukkantunk. A háborúban alkotó jól ismert művészek – Mednyánszky László, Vaszary János, Nagy István stb. – művei mellé olyan különleges darabokat válogattunk, melyek a szakma számára is újdonságnak számítottak: Márton Ferenc képei, vagy a plakátművészként hírnevet szerzett Biró Mihály festményei igazi csemegék voltak, de emellett grafikai sorozatok soha nem látott darabjait is be kerültek a kiállításba.

Mekkora kutatómunka áll a kiállítás mögött?

A kutatómunka idejét nehéz meghatározni. Szücs György kurátortársam, a történész kurátor Balázs Eszter, és jómagam is régóta foglalkozom a témával, bár nem folyamatosan. Tehát megvoltak az alapok, amelyen tovább tudtuk folytatni a munkát, a beszélgetést és a közös gondolkodást. Az anyaggyűjtésre, a kiállítás koncepciójának kidolgozására és a megvalósítására, valamint a katalógus összeállítására bő fél évünk volt.

Milyen feltáratlan kutatási területekre irányítja rá a figyelmet a kiállítás?

A kiállításon csupán egy-egy lapot tudtunk bemutatni a korszakban megszaporodó grafikai sorozatokból. E mappáknak, albumoknak, mint vizuális narratíváknak az elemzése még hiányzik. Hasonlóan izgalmas lenne megnézni a férfi és női szerepek reprezentációját a háborús művészetben és összevetni a korszak irodalmi termésében megjelenő nemi szerepekkel. A kiállításon ugyan utaltunk az antikvitás óta létező, s az akadémiai oktatásnak köszönhetően továbbélő képi toposzokra, ezeknek háborús művészetben való megjelenésére, de a téma távolról sem feldolgozott, ahogyan a háborús ikonográfia terén is folytatni lehetne a kutatásokat. Mivel a kiállítás anyaga a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeire épült, a plakátokat leszámítva hiányoztak a populáris műfajok: a fotó, a film, a képeslapok, karikatúrák. Ezeknek típusait, képi stratégiáit feltárni, bemutatni szintén fontos lenne.

Enikő, te időközben csapatot cseréltél, most már a Kiscelli Múzeumban a Fővárosi Képtárat vezeted a BTM kötelekén belül. Mi lesz a sorsa a kiállításnak? Mikor lesz folytatás? A Kiscelli Múzeum gyűjteményével kiegészülhet-e ez az anyag?

Igen, tavaly év végén megpályáztam a Fővárosi Képtár vezetői állását, amit elnyertem, így 18 év után múzeumot váltottam. Bár a világháborús projekt keretei nincsenek kijelölve, kurátortársaimmal együtt tovább gyűjtjük az anyagot, követjük az európai fejleményeket, és bízunk benne, hogy lesz lehetőség a folytatásra. A képtári gyűjteményt áttekintve pedig számos új projekt ötlete fogalmazódott meg bennem, de erről még nem beszélnék.