Mitől száguld a Skanzen szekere?

Beszélgetés dr. Cseri Miklóssal

A Magyar Köztársaság elnöke dr. Cseri Miklós néprajzkutató-muzeológusnak, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatójának 2009. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta.

Cikk küldése

e-mail:

- A muzeológusokra, a múzeumi vezetőkre ritkán gondolnak, amikor az állami kitüntetettek névsoráról döntenek. Van-e másnak hasonló kitüntetése a szakmában?

- Nem vagyok egyedül. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója tavaly részesült ebben a megtiszteltetésben, és néhányan a szakma nagy öregjei közül is átvehették már a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.

- Miért éppen 2009-ben jött el a pillanat, hogy ily módon is elismerjék a te és egyúttal a múzeum eddigi munkáját?

- Sokan emlékeznek arra, amikor 1995-ben, a Bokros-csomag idején felröppent a hír, hogy a múzeumot bezárják. Ehhez képest a Skanzen ma már megkerülhetetlen a kulturális palettán. Annak idején Szentendrén falumúzeumként emlegettek bennünket, ahol van néhány öreg ház, és finom lángost lehet enni. Most már "a Skanzenről" beszélnek, mint korszerű multikulturális - multifunkcionális intézményről, egészen más ízzel, más értelmezéssel. Ez persze nem minden tekintetben pozitív értékelés, de mindenképpen lépték- és mértékváltás.

A kitüntetés konkrét oka pedig az, hogy Magyarországon először sikerült európai uniós fejlesztési programot sikeresen befejezni. Most látom csak, néhány hónap elteltével, mit jelent, hogy a Skanzen Örökség Program (SÖP) két fő projektelemét befejeztük. A négy kiemelt programból csak egy kulturális projekt, a Skanzen Örökség Program valósult meg, és zajlik problémamentesen.

- Mi a siker titka? A Skanzennek miért sikerült időben elkezdenie és befejeznie a programot?

A számtalan mögöttes ok közül az első a projekt előkészítettsége volt. Mi nem blöfföltünk. Amikor 2006 karácsonya előtt a minisztérium írt egy levelet, hogy vannak-e ötleteink, lesznek-e projektek, amelyek megvalósíthatók lesznek az európai uniós forrásokból, fiatal kollégáimmal kész projektet vettünk elő a fiókból.
2006, 2007 óta a vezetőim szinte kizárólag ambiciózus, 30-35 év közötti fiatalok. 2005-ben, amikor újra pályáztam a 3. ciklusomra, átvilágíttattam a múzeumot a szerkezeti kultúra szempontjából. Ennek tükrében a vezetőkkel közösen meghatároztuk a legfontosabb irányokat, a fő célkitűzéseket, honnan hová akarunk eljutni, milyen eszközökre építhetünk. Ennek a munkának köszönhettük, hogy a minisztériumi leiratra egy 12 milliárdos, szakaszolható, részletesen kidolgozott fejlesztési programot küldhettünk be.
Nem ötletekkel, nem felvázolt programmal rendelkeztünk, hanem projekttel.
Magyarországon kevesen tudják, mit jelent a projekt a gyakorlatban. Sokan azt gondolják, hogy ha van egy ötletük, az már projekt. Pedig akkor beszélhetünk ilyen programról, ha a terv kidolgozott, hatástanulmányok, számítások állnak mögötte, amely komoly szellemi és anyagi befektetést jelent.

2008. április 4-én írtuk alá a támogatási szerződést. A jól kidolgozott terveknek köszönhetően nekünk ezt az időpontot sem kellett megvárnunk, hogy elindítsuk a tendereket és az engedélyezéseket.

- A múzeumi szervezet mitől hatékonyabb a Skanzenben, mint máshol? Nagyon sok múzeumi vezetőnek nem sikerül a mögötte álló szervezetet lendületbe hoznia, nem tudja a kollégákat hatékony munkára bírni.

- Először is nálunk van egy meghatározott cél, egy tiszta, világos üzenet, hogy mit akarunk a Skanzennel elérni. Ehhez az elképzeléshez igazítottuk a szervezetet. Nem elhanyagolható elemként a személyes tényező is sokat nyom a latban. Ambiciózus emberek dolgoznak velem. Az én vezetői stílusom nem arról szól, hogy mindent én csinálok, csak az a jó, ami az én kezemből jön ki. Ezek a fiatalok nem tűrnék az ilyesmit, ők referálnak az általuk elvégzett munkáról. Nem én találom ki, hogyan nézzen ki a szórólap, nem én mondom meg, milyen legyen az oktatási program. Én csak arra hívom fel a figyelmüket, hogy például az oktatási programjainkkal új célcsoport felé kell fordulnunk. Felteszem a kérdést: az óvodások és az általános iskolások mellől miért hiányoznak a felnőttek, hol vannak az egyetemisták?
A munkatársaimnak arcuk van, ha egy ötlet, egy program népszerű lesz, övék a siker, és örülök, hogy közben mindenki a Skanzenről beszél, és azt is megemlíti elismerőleg, hogy ő a "Cseri embere".

- Mikor ébredtél rá, hogy lazíthatsz a gyeplőn? Mi volt az a pont, amikor ezt megfogalmaztad magadnak?

- Nem volt sem kataklizma, sem drasztikus esemény, csak a tapasztalat és a rutin. Azt a felismerést volt inkább nehéz végig vinnem, hogy a régi múzeumi szemlélet nem mehet tovább.

- Milyen az a régi múzeumi szemlélet? És miben különbözik a tiéd?

- A bezárkózás, a szűklátókörűség, a deformálódott belső értékrend, egyes szakmák vélt felsőbbrendűségi attitűdje egytől egyig a fejlődés akadálya volt. Számomra van 8-10 szakma, amely a múzeum területét lefedi, és azok között nincs különbség, nincsenek másod-, harmadosztályú munkatársak az intézményen belül.
A folyamatos felelősség és számonkérés szintén fontos, ez az átvilágításból is kiderült. Tudnunk kell, hogy mit akarunk, milyen eszközeink vannak, és a múzeumvezetőnek is tisztában kell lennie azzal, mit kell számon kérnie. Az alatta lévő vezető pedig megkapja az önállóságot.
Nálam minden részlegnek saját pénzügyi kerete van: a tudományos vagy a marketingigazgató az év elején, meghatározott kerete alapján, egyeztet a gazdasági igazgatóval és önállóan költ, teljesít. Lényeges, hogy az igazgatóságok szakmailag és pénzügyileg is függetlenül, önállóan működnek. Olyanok vagyunk, mint egy tröszt, sok felelősséggel, és remélem, sikerekkel is.

A látásmódunk másik része a 2000-2001-es időszak tanulságaiból építkezik. Amit a kilencvenes évek második felében meglovagolhattunk, már nem működött tovább. A millenniumi ünnepségek kapcsán a nemzeti, népi fesztiválokkal telítődött a társadalom. 2002-ben 2001-hez képest 60 ezerrel esett vissza a látogatószámunk. Fel kellett tennünk a kérdést: lehet-e a nemzeti romantikára, a parasztsággal kapcsolatos nosztalgiára építeni? A válasz egyértelmű volt: ez már nem elég.
Ekkor jött az élő múzeum, a szórakozva tanulás koncepciójának ideje.

A hírhedt 2118-as kormányrendelet, amely az intézményeket megingatta, maradhatnak-e önállóak vagy sem, gesztorszervezetek lesznek vagy sem, nálunk újabb lépést jelentett. Ebben az időszakban egyre többször került szóba a kompetencia-központ fontossága, és mi már megint hamarabb készen voltuk, hogy mindezt megvalósítsuk.

- Hogyhogy? Ebben az időszakban még csak az oktatásban merült fel ez a fogalom.

- Nálunk minden fiatalnak muszáj külföldre mennie, meg kell ismerniük a legjobb európai skanzeneket. Amikor visszajönnek, kikérdezem őket, milyen újdonságot láttak, mit hogyan tudunk átvenni? Így merült fel, hogy a múzeumoknak nem narratívákat kell felmondaniuk, hanem az emberek figyelmét azokra a kérdésekre kell ráirányítanunk, amelyek a leginkább izgatják őket: például a kollektív felelősség, a zsidókérdés, a kitelepítés, a kisebbségi problémák mind fontos témák lehetnek. Mi az az összenemzeti feladat, amit a Skanzen átvehet, hogy több legyen, mint múzeum? Erre a kérdéskörre épült fel a kompetenciaprogramunk.
A 18-19. századi tradíciókban vannak olyan elemek, amelyek a 21. század embere számára felhasználhatók. A vályogépítkezés, a fűszerek használata, a környezettudatos szemlélet, a fenntartható fejlődés szempontjából mind olyan elemek, amelyek izgalmasak lehetnek.

- Hogyan épült be ez a közös gondolkodás a Skanzen "épületébe"?

- Ebben az időszakban fontosnak éreztem, hogy megfogalmazzuk, melyek azok a lábak, amelyek a Skanzent az egylábúságból többlábúvá, biztonságosabbá, fenntarthatóbbá teszik. Első volt az oktatás. Pénzhez jutni a magyar múzeumi szférában nem könnyű, az Európai Unió viszont jóval több forrással kecsegtet, főleg ha oktatásról, felnőttképzésről van szó. Miután Káldy Marival az élen a MOKK betagolódott a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba, a magyarországi múzeumi oktatás központja lehetett a Skanzen, hiszen adott volt a tudás, a dologi illetve a humán infrastruktúra és a fenntartói akarat.

- És a többi láb?

- Valamennyi lábunk kapcsolódik a múzeumhoz, mégis mindegyikkel túlléptünk azon a körön, amely a Skanzen eredeti küldetését határolta.
Második lábunkká a népi épített örökség védelme vált. Az országot behálózó tájházak központja szintén a Skanzenben van, irodával és megfelelő háttérrel. Kialakítottunk egy hálózatot, amely szintén fontos tanulsággal szolgált: az intézmény ereje a hálózatban rejlik.
Harmadik lábunk, a Szellemi Kulturális Örökség védelme össznemzeti feladat, amely szintén nálunk kapott helyet, és a többi lábunkhoz hasonlóan pénzzel, forrással is jár, a megnövekedett munka mellett.
A következő lépés, reméljük, a vidékfejlesztés és a fenntartható fejlődés lesz. Azon gondolkodunk, mit adhatunk a vidéknek, mit tehetünk a hátrányos helyzetű települések felzárkóztatásért?

Szeretném elérni, hogy amikor a kistelepülések a modernizáció mellett döntenek, jusson eszükbe, hogy a Skanzenben segítségre számíthatnak. Nem pénzt, hanem tudást adhatunk a hozzánk fordulóknak. Már most is csetfalon válaszolunk a hagyományos építészettel kapcsolatos kérdésekre, gyűjtéseink alapján praktikus tanácsokat adunk a komposztálás kérdésében és folytathatnám a sort.

- Mi lesz a következő lépés?

- 2010 júniusában, a SÖP teljes lezárásaként megnyitjuk legújabb tájegységünket, az "észak-magyarországi falut". Közben három új programon dolgozunk. Az egyik a történeti tájegység, amely a 10-15. század építészetét mutatja be, rekonstrukciók segítségével. A közelmúltban elhunyt Sabján Tibor kollégánk már kidolgozta a koncepciót, amely csak egy jó pályázati lehetőségre vár.

Emellett már gyűjtjük az "Erdély tájegység" anyagát. Ez főleg azért érdekes, mert a Skanzen csak 1998-ban kapta meg a jogot a határon túli magyarság kutatásához. Azóta folyamatosan vizsgáljuk, hogy mi történt a diszpórák magyarságával mind a Kárpát-medence utódállamaiban, mind a világ távoli vidékein. Balogh Balázs, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének nemrégiben megválasztott igazgatója az Egyesült Államokban talált egy olyan, lebontásra ítélt épületet, amelyben annak idején a frissen kitelepült magyarok béreltek ágyat.

A feladatunk az, hogy megmutassuk, milyen a kisebbségi lét. És a harmadik programunkról sem szabad elfeledkezni, amely a 20. század története és más diszciplínák tükrében vizsgálja a falvak átalakulását.

- Hogyan értékeli a látogató ezeket a fejlesztéseket? Milyen visszajelzéseket kaptok?

- Tavaly a SÖP-nek köszönhetően olyan dolgokra is jutott pénz, amelyekről eddig csak álmodtunk. Egyetlen magyar múzeum sem készített eddig reprezentatív országos felmérést. Nekünk sikerült egy professzionális céggel ezt megvalósítanunk. Egy nagy sajtótájékoztatón ismertettük az eredményeket. A Skanzent a népesség 39 százaléka beazonosította, azaz 4 millió ember tudja, kik vagyunk. Ez nagyon nagy bázis.
A cizelláltabb kérdésekre adott válaszokból azonban az is kiderült, hogy a szakma egy kicsit előrébb van, mint a kissé konzervatívabb látogatók. Mi már egy kicsit előbbre szaladtunk, ők pedig sokszor nyugodt környezetben a népi kultúrát szeretnék élvezni. A jól szituált fiatalok és a középkorúak körében azonban már megjelenik a társadalmi hasznosság igénye, az oktatás, a nevelés.
2010-ben készíthetjük el ismét ezt a felmérést, én mindenképp elmozdulást várok ebbe az irányba.

A Skanzen Vasút és a marketingre költött pénz is meghozta gyümölcsét. Szeptemberben 18 ezerrel volt több látogatónk, mint tavaly ilyenkor. Az országos előrejelzések szerint idén 15-20 százalékkal is csökkenhet a múzeumi látogatottság hazánk múzeumaiban. Mi azon kevés múzeumok egyike leszünk, ahol emelkedik a látogatószám!


Dr. Cseri Miklós beszélgetőtársa a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban dolgozott 1998 és 2001 között.