Egy mecénás szempontjai

Beszélgetés Richard de Ungerrel

Mire gondol egy külföldi magángyűjtő, amikor egy magyar múzeumot támogat? Meglepő válaszok, szokatlan stratégia: Richard de Unger

Cikk küldése

e-mail:

A Néprajzi Múzeumban szeptember 30. óta látható a Kauri és nagyító. Óceániai ékszerek Bíró Lajos gyűjteményéből című kamara-kiállítás, amelynek megnyitóján egy különleges díszvendég is megjelent: Richard de Unger.

A Bíró Lajos gyűjtötte mintegy 5600 néprajzi tárgy feldolgozása már az 1900-as évek elején tervben volt, azonban egészen mostanáig váratott magára. A Huon-öbölből származó kollekció legszebb darabjai valószínűleg még mindig raktárban várakoznának, ha a De Unger Chair 2006 óta tudományos ösztöndíj formájában folyamatosan nem támogatná Bíró Lajos gyűjteményének tudományos feldolgozását. A kiállítás kurátora, Biró Anna ráadásul olyan sikeres munkát végzett, hogy a megnyitón Richard de Unger bejelentette, újabb ösztöndíjas munkáját támogatja a Néprajzi Múzeumban.

Az Unger család nem első alkalommal támogatja a magyar múzeumokat. Mr. Unger felmenőjének, a magyar klasszicista építészet egyik legnagyobb mesterének, Pollack Mihálynak nemcsak főműve, a Nemzeti Múzeum fonódott össze a magyar muzeológiával. Az általa tervezett Ludovika Akadémia épületében még egyelőre a Magyar Természettudományi Múzeum lakik, a régi szekszárdi múzeumban pedig a Wosinsky Mór Megyei Múzeum kiállítótermeit találjuk. Mindemellett a család több tagja szenvedélyes műgyűjtő volt, még akkor is, amikor a családi vagyon államosítása miatt Nagy-Britanniába távoztak. Közülük kiemelkedik Richard januárban elhunyt édesapja, Unger Ödön, aki a világ egyik legbecsesebb iszlám magángyűjteményét mondhatta magáénak.

A család a megpróbáltatások ellenére nem szakította meg Magyarországgal a kapcsolatot, ahogy az Index fogalmazott „Unger alighanem a magyar múzeumügy egyik legnagyobb 20. századi támogatójának tekinthető. Azonfelül, hogy a rendszerváltáskor több magyar muzeológusnak biztosított egy hónapos ösztöndíjat, és 1967-től folyamatosan adományozott műtárgyakat a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumnak, jóval több mint százmillió forint értékű adományban részesítette a Nemzeti és az Iparművészeti Múzeumot.” A 93 éves Edmund de Unger távozása után a fantasztikusan gazdag kerámiatárgyakat, illuminált kéziratokat, szőnyegeket és fémműves tárgyakat tartalmazó iszlám gyűjtemény nem maradt örökös nélkül, egy erre a célra létrehozott  alapítvány vette át kezelésüket. A Néprajzi Múzeum kiállítása után Unger Ödön fiával, Richard de Ungerrel Gebauer Hanga Klára és Berényi Marianna beszélgetett.

Richard de Unger a megnyitón Ülő sor, jobb oldal (Fotó: Sarnyai Kriszta)

– Édesapja mesés hagyatékot gyűjtött össze az utókor számára. Mit jelent ez az örökség az ön számára?

– Noha az édesapám hosszú életet élt, halálával mégsem csak egy szülőt, egy apát, hanem egy igaz barátot veszítettem el. Barátságunk olyan régre nyúlt vissza, mint a köztünk lévő szülő–gyermek kapcsolat. Összekötött bennünket kölcsönös érdeklődésünk a történelem és a művészet iránt, családunk történetének felkutatása, kicsit a politika, kicsit az irodalom, valamint a humor, amit mindketten élveztünk. Amellett, hogy az alkalmazottja voltam, a munkatársa is lehettem, tehát nemcsak neki, hanem vele dolgozhattam, egészen addig, amíg idősebb korában öcsémmel együtt át nem vettük tőle az üzletet.

– A családjukban szinte megától értetődő a gyűjtőszenvedély. Hogyan jött létre a gyűjtemény, melyek voltak a fontosabb állomások?

Pollack Mihály

– Generációkkal ezelőtt Pollack Mihály volt az, aki az első képgalériát megnyitotta, azt hiszem, a Nádor utcában, ahol lakott. Nagyapám, Richárd, szenvedélyes szőnyeggyűjtő volt, és jó kapcsolatot ápolt korának minden jeles szakértőjével, múzeumigazgatójával. Szőnyegeket gyűjtött, és látta az 1891-es nagy szőnyegkiállítást Bécsben. Akkoriban szőnyegmánia volt Budapesten, rengetegen hoztak szőnyeget Erdélyből, és a nagyapám igazi rajongója volt ennek a műfajnak. Apám a festészet iránti szeretetét szintén az apjától örökölte, aki rendszeresen elvitte őt a Szépművészeti Múzeumba. Az első kép, ami megmaradt benne gyermekként, Szent Péter keresztre feszítése volt. Később, amikor 1948-ban el kellett hagynia Magyarországot, vitte magával, nem hagyta itt a kultúra iránti szeretetet. Amikor menekült volt, nem került semmibe, hogy csodálja a festményeket és a szépséges tárgyakat. Ezekből merített erőt, hogy folytassa, újra felépítse az életét, úgyhogy amikor az ötvenes évek vége felé anyagilag megengedhette magának, újra elkezdett szőnyeget gyűjteni. Eleinte nem volt túl nagy háza, úgyhogy amikor már 4 réteg szőnyeg volt egymás tetején, és nem tudta becsukni tőlük az ajtókat, úgy döntött, vesz egy nagyobb házat, ahol az iszlám kerámiát, festményeket gyűjtheti.

– Hogyan fordult édesapja figyelme az iszlám művészet remekei felé?

– Egyrészt szerelmese volt. Úgy tartotta, hogy hidat képez a nyugati és a kínai művészet között, és megtermékenyítik egymást. Másrészt úgy érezte, kell ez az élethez. Ez olyan – mondta – mint a klasszikus zene: az iszlám művészetre is rá lehet szokni. Harmadrészt pedig rajongott a színekért.
Hozzáállása a művészethez ösztönös volt, az intellektuális analizálás később következett. Ha megfogta valami, azt mondta: „Tetszik nekem”, „Ez megszólít engem”. És én ezt kaptam tőle. Ez volt a legértékesebb ajándék, amit adott. Sokat beszélgetek szakértőkkel, de amit mindig megkérdezek magamtól: „Ez az ember valóban szereti, amivel foglalkozik? Valóban törődik a tárgyakkal, amelyekkel dolgozik?” Apámnak azzal kapcsolatban sem voltak gondjai, hogy kövesse az intellektuális irányelveket. Félelmetesen nagy tudása volt. Bármelyik múzeumigazgatóval lépést tudott tartani, és nemcsak az iszlám, hanem a nyugat-európai művészetben, sőt olykor még a kínai művészetben is. Ő még a régi iskolát képviselte, ahol nem specializálódott az ember egy tárgyra, hanem fontos volt, hogy az általánosságokat mindenből tudja.

– Milyen jövőt szán a család a gyűjteménynek?

– Az iszlám kollekció körülbelül 2000 tárgyat foglal magába, amelyek az ezüst-, a textil-, a bútor- és a festménygyűjteményben kapnak helyet. Mi, az örökösök boldogok vagy inkább szerencsések vagyunk, hogy ezzel foglalkozhatunk, és a testvéremmel együtt szeretnénk ebből valamennyit továbbadni a gyermekeinknek. Az iszlám gyűjteménnyel kapcsolatban aláírtunk egy hosszú távú szerződést Berlinnel, remélhetőleg sikeres együttműködés lesz. Kemény feltételeket határoztunk meg: legalább 250 tárgyat ki kell állítaniuk, sőt állagmegőrző programról is szó esett. Úgyhogy jól haladunk abban a tekintetben, hogy a magángyűjtemény a nagyközönség számára is elérhetővé váljon.

– Miért tartják ezt fontos szempontnak?

Unger Ödön otthonában fogadta az Első Pesti Szőnyeg Társaság tagjait (Fotó: Dénes Galéria)

– Hogy az emberek lássák és értékeljék a tárgyakat. Persze aki őszinte érdeklődést mutatott, akár diák, akár tudományos kutató volt, az előtt eddig is nyitva állt a gyűjtemény. Most viszont abban reménykedünk, hogy igazán megközelíthetővé válik. Beszéltem az Iparművészeti Múzeum igazgatójával, dr. Takács Imrével, akinek jeleztem, reményeim szerint lehetőség lesz arra, hogy ha Magyarország eleget tesz a törvényi kötelezettségeknek a tárgyak megóvását illetően, akkor minden évben lehetne egy 20-30 tárgyból álló cserélődő kiállítás Budapesten. Igaz, most azt gondolom, hogy anyagi kényszerben mindig a kultúra sérül elsőként, de várjuk ki a végét!

– Önök néhány évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy a gyűjteményt a felújított Pergamon Múzeumban helyezik el. Az egyezmény értelmében az anyag tizenöt évre Berlinbe kerül, de nem zárták ki egy harmincöt évre szóló kölcsönügylet lehetőségét sem. Ennek ellenére nemcsak Berlinben lesz látható a gyűjtemény?

– Berlinnel 5-6 évig folytak a tárgyalások, és 2009 júniusában, még apám életében írtuk alá a megegyezést. A tárgyalásokat én vezettem, de apám volt a szakértő, pontosan tudta a megegyezés tartalmát, és egyetértett vele. Mindemellett szeretném, ha Budapesten és Ausztráliában is kiállíthatnánk néhány műtárgyat. Például ha a perthi vagy a sidney-i múzeum szeretne egy állandó vagy majdnem állandó iszlám kiállítást, és Berlinben nem tudják kiállítani az összes darabot, ami lehetséges, akkor inkább kerüljenek máshová. A célom, hogy a műtárgyak ne múzeumok raktáraiba álljanak, hanem a közönség számára elérhető kiállítóterekben, és szakértők gondoskodjanak róluk.

Forrás: The Muslim Weekly

– Miért nem brit múzeumokban helyezték el a kollekciót?

Nagy-Britanniában számos tárgy van, ami szinte duplikációja a mieinknek. A 2000 tárgyból talán 1900 hasonló vagy majdnem azonos Angliában is megtalálható. Berlinnek kötelezettsége van, hogy bemutassa a saját tárgyai mellett a mieinket is, így más helyeken is láthatóvá válik az iszlám művészet szépsége, és mindaz, amit ezen keresztül ez a kultúra tanítani tud.

– A magángyűjtők számára legtöbbször a tárolás és a restaurálás jelenti a legnagyobb problémát. Milyen körülményeket tudtak korábban a gyűjtemények számára teremteni?

− Az állagmegóvás nem szerepelt apámnál az első helyen. Szerelmes volt a tárgyaiba, és szerette, ha azok körülvették őt. A barátai, a trófeái voltak, amelyeket sokszor nagyon olcsón – és persze időnként drágán – szerzett be. Gyakran bazárokban bukkant rájuk. Egy esetben látta, amint egy ember 14. századi cserépedényből eszik joghurtot. Gondolkodás nélkül tíz ilyen történetet el tudok mesélni, hiszen valamennyi tárgynak története van.
Visszatérve az állagmegóváshoz, természetesen minden ablakon volt UV-szűrő, minden látogatót figyelmeztettek, hogy ne lépjen a szőnyegekre, és a függönyök is mindig be voltak húzva, de mindezek mellett az otthonunk volt. Azaz nem múzeum, és ez alapvető különbség! A restaurálásról sem mondtuk le, de nem olyan módszeresen folytak a munkák, mint egy múzeumban. Apám más magángyűjtőkhöz hasonlóan gyakran elment Kairóban a fémhulladék-kereskedőkhöz, mert az ott talált 12–14. századi darabokat beolvasztották volna. Számukra a tárgy annyit ért, amennyit a fém ért. Tehát az állagmegóvás tulajdonképpen már akkor elkezdődött, amikor apám megvásárolta a tárgyakat. Mindig azt mondta, hogy a tárgyak kiabáltak neki: „Ments meg!” Ő pedig azzal, hogy megvette, megmentette, aztán óvta és katalogizálta őket. Kapcsolatban állt a kor vezető szakértőivel, és már több mint 30 évvel ezelőtt katalógust adott ki a tárgyakról, amelyek kiállták az idő próbáját. Most pedig Berlinben és más helyeken folyik állagmegőrző program.

− Mi a helyzet az otthon maradt tárgyakkal?

Richard de Unger az Első Pesti Szőnyeg Társaság tagjait vezeti körben otthonában (Fotó: Dénes Galéria)

−Amint meghalt apám, biztonsági okokból azonnal raktárba vittük a gyűjtemény darabjait. Az életem legnehezebb feladata nem az volt, hogy apámat eltemessem, hanem hogy elvigyem azokat a tárgyakat, amiket ő naponta nézegetett. De meg kellett tennünk, mert a hirtelen nagy nyilvánosság miatt nem voltak biztonságban nálunk. Azt a 300 tárgyat tartottam meg, amellyel én szeretnék élni, hiszen szintén gyűjtő vagyok. A gyűjteményt kiegészítettem a hiányzó darabokkal, vagy azokkal, amik apámat nem érdekelték, például 18–19. századi marokkói kerámia, amit 22–25 éves koromban gyűjtöttem. Más dolgokat is gyűjtök. Nagyon szeretem a szőnyegeket, a török szőnyegeket, amelyeket apám és nagyapám is kedvelt. Ha mindent elvesztenék egy éjszaka alatt, az természetesen szörnyű lenne, bár én múzeumba is nagyon szeretek járni. Persze azért nagy különbség van aközött, ha megnézel, vagy ha birtokolsz egy műtárgyat. Legalább akkora, mint aközött, amikor feleségül veszel, vagy csak nézel egy szép nőt. Ha van feleséged, megérintheted, a karodban tarthatod, ha van egy tárgyad, a fény felé fordíthatod, szemlélődhetsz fölötte. A múzeumban mindig van egy szigorú határvonal. Nézheted, de nem érintheted meg. Legalábbis a feleségem mindig ezt mondja nekem…

− Mivel foglalkozik, amikor nem műgyűjtő? Mi a munkája?

Richard de Unger az Első Pesti Szőnyeg Társaság tagjait vezeti körben otthonában (Fotó: Dénes Galéria)

− Nincsen munkám. Senki nem akar alkalmazni, és én elégedett vagyok ezzel. Követem a családi tradíciót: jogot tanultam, végzett ügyvéd vagyok, de nem praktizálok. Az öcsém könyvelő, de ő sem praktizál. Sok minden csinálunk, például filmet készítünk, szponzorálunk hobbiból. De elsősorban ingatlannal foglalkozom. Bérbe adok ingatlanokat, beruházásaim vannak, és ezeket irányítom. Illetve inkább felügyelem az irányítást. Ez fontos, az ördög a részletekben lakozik. Mert ha megbízol valaki mást az irányítással, egyszer csak azon kapod magad, nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. Fiatalon a vendéglátásban megtanultam a leckét. Amikor az igazgatóval ellenőriztük a konyhát, az első dolog nem az volt, hogy a főszakáccsal beszélt, hanem a mosogató emberhez ment. Megkérdeztem, miért beszél mindig elsőként a mosogatóval. Azt mondta: „Ha koszos a tányér, nem számít, mennyire fantasztikus az étel.” Én magamévá tettem ezt a modellt egész üzleti életemben. A részleteket nézem, a tányért. Ha az rendben van, a többi is rendben lesz. Ha legalul kezded, biztos lehetsz benne, hogy a középvezetés is működni fog, és ha a középvezetés működik, akkor van reménye a felső vezetésnek is.

– Úgy látszik, a magyarországi „befektetésével” elégedett, hiszen a Néprajzi Múzeumban újabb kutató munkáját támogatja.

− Szeretném kiemelni: nagyon boldoggá tesz, hogy támogathatom a múzeumokat Magyarországon. Németországban, Angliában hagyománya van a mecenatúrának, és biztos vagyok benne, hogy Magyarországon is van akarat és érdeklődés a múzeumok iránt. Mégis örülök, hogy segíthetek, mert Magyarországon többet tudok a pénzemmel segíteni, mint Angliában. Nem Angliát akarom kritizálni, de abból az összegből, amiből Angliában egy szakembert támogatnék, Magyarországon négy vagy öt kutató munkáját segíthetem.

Részlet a kamara-kiállításból (Fotó: Sarnyai Kriszta)

Szeretném, ha még egyvalakit támogathatnék ebben az országban. Majd meglátjuk, hogyan működik! Apám már támogatta az Iparművészeti Múzeumot, és remélem, az adományt szőnyegekre és a restaurálásukra fogják költeni, és azt is, hogy ki is állítják ezeket a tárgyakat, hiszen Isztambul után Budapesten van az egyik legértékesebb oszmán szőnyeggyűjtemény a világon. Apám a Nemzeti Múzeumnak is adott egy nagyobb adományt, hogy vásároljanak tárgyakat, mégsem minden tárgyvásárlással értettünk egyet. Volt olyan eset, hogy az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor egy részét akarták megvenni. Értem a szobor fontosságát, és nem politikai okokból elleneztem a megvásárlását, de úgy gondolom, jobb hely egy ilyen tárgy számára a Budapesti Történeti Múzeum, mint a Nemzeti Múzeum, aminek inkább valami régebbi, más korból származó tárgyat kellene vásárolnia.
Mint azt mondtam, amikor pénzt adományozol, fontos, hogy fektesd le a feltételeket, és ellenőrizd a betartásukat, de ugyanakkor nem szabad diktálnod, szabadságot is kell adnod. Nagyon érzékeny egyensúly van a kettő között. Amikor adományozol, meg kell határoznod, mire adod a pénzt, de ugyanakkor önállóságot kell adnod az embereknek, meg kell bíznod bennük, érvényesülni kell az ő elképzeléseiknek is, hiszen ők jobban ismerik a múzeumot, mint te. Tehát érzékeny egyensúlyt kell tartani, hogy arra költsék a pénzed, amire szeretnéd, de ugyanakkor megőrizzük az intézmény függetlenségét, hogy ez igazi együttműködés legyen.