Se kacsacomb, se vörösbor

A füleki várkapitány

A 34 éves Agócs Attila 2007 őszétől dolgozik a Füleki Vármúzeumban, korábban a Losonci Múzeum néprajzkutatója, a pozsonyi Ifjú Szívek profi néptáncosa volt.

MTI 2012-05-07 15:28
Cikk küldése e-mail:

Nem annyira mesebeli ez a szerep, mint amennyire kívülről kinéz - állítja Agócs Attila, a dél-szlovákiai Füleki Vármúzeum igazgatója. Sokan nevezik várkapitánynak, de hiába a közel 800 éves építmény történelmi hangulata, az igazgató nem sült kacsacombbal üldögél a vár alatt, és nem iszogatja a vörösbort. Ehelyett hivatalnok, menedzser, lobbista. Korábban profi néptáncos volt, ma már ezen a területen is inkább szervező. Muzeológusi hivatása miatt visszaszorult életében a néprajzkutatás is, de amint arról beszél, kiderül, hogy legfeljebb az ideje kevesebb erre, az érdeklődése és a lelkesedése nem csökkent.

 Dél-Szlovákiában a fülekihez hasonló vármúzeum működik Kékkő, Léva és a közelmúltban leégett Krasznahorka várában.
- Nem annyira ritka, mégis nagyon vonzza az embereket - mondja Agócs Attila. - Sokkal jobban, mint egy városi múzeum. Lehet az kastélyban, polgári épületben, valahogy kevésbé érdekes. Ide mégiscsak ki lehet jönni, kicsit turisztikai jellege is van. A faltömeg és az egész hely engem is mindig meghat, ha felmegyek, megértem, ha mások is így éreznek. Hiába, hogy Fülek vára is többségében romos, de mégiscsak van itt valami hangulat.

Bár én - lehet, hogy most furcsát mondok - olyan sokszor azért nem járok fel a várba, alatta többször vagyok. A vár alatti irodaépület tetőablakából ide látok. Most már egy intézményként működünk a városi múzeummal, könyvtárral, hozzánk tartozik a turisztikai-információs központ, legfőképpen a napi hivatali ügyeket intézem. A munkaköröm jobban köt az irodai, múzeumi dokumentációs tevékenységhez, mint magához ehhez a helyszínhez, de jó kijönni.

A titulusát illetően Agócs Attila megjegyzi, hogy most már leginkább muzeológusnak mondaná magát, és szabadidejében néprajzkutató.

- Néprajzon belül, legyen az folklorisztika vagy tárgyi néprajz, mindig az interetnikus kapcsolatokkal foglalkozom. Ha cigány mesét kutatok, akkor az érdekel, hogy a gömöri magyar-szlovák nyelvhatár két oldalán élő cigányoknak milyen a kapcsolatuk az egyik és a másik nép mesekincséhez. Ha környékbeli kőbányászokkal foglalkozom, akkor az, hogy a német, olasz kőbányászok hogy jöttek ide, hogyan olvadtak be, ma miért vallják magukat magyarnak. Érdekel, hogy az egyes történelmi helyzetek hogyan hatnak az ide érkezőkre vagy az innen elvándorlókra. Ezek az érdekes dolgok. Hiszen úgy tűnik, hogy az etnikai identitás nem változó, hanem állandó, amit ha valaki elhagy, az nemzetárulás, csúnya cselekedet, amit meg kell vetni. Holott ha körbenézünk magunk körül, az emberi élet, a történelem természetes velejárója. A napi nyolc óra hivatalnokoskodás, aláírás, szerződéskötés, beszerzés és egyéb teendők nem kedveznek ennek az aprómunkának, hiszen néprajzosként legfőként a beszélgetés módszerét használjuk, és a rögzített anyagot levéltári kutatással is ki kell egészíteni. Egyre inkább olyan ez, mint a régészet: egymás mellé kell rakni a törmeléket, és akkor valami néha talán összeáll.

 

A kutató felelőssége

- Az más kérdés, hogy amikor a törmelékből összeáll valami, az mennyire a néprajzkutató kreálmánya, és mennyire a valóság tükröződése, de ebbe ne menjünk bele - teszi hozzá, aztán persze belemegyünk.
- Nekem például egy gömöri cigány mesemondó nagyon részletesen elmesélte, hogy a halott melletti virrasztáskor hogyan mesélnek, mi a folyamata, ki fizeti, mi történik. Egészen olyan abszurditásokig, hogy "igenis, még a hullaházban is mesélünk". Én ezt leírom egy szakcikkben, de azért megjegyzem, hogy nyilván ilyenkor vissza kell kérdezni: az adatközlő mennyire akar megfelelni a kutatónak, mennyire van benne, hogy "mondok neki valami érdekeset, hiszen azért jött ide". Nagy a kutató felelőssége, mert ha ezt az érdekes adatot csak egy adatközlőtől származik, természetesen megvan az esélye, hogy ez valós, életszerű helyzet a környezetében, ám nagyon nehéz visszaigazolni, hogy igazat mondott-e, vagy nekem akart megfelelni.

 

Nógrádiság határok felett

Fülek az egykori történelmi Magyarország Nógrád vármegyéjének települése volt, ezért a Vármúzeum programjaiban felfedezhető a "nógrádiság", témákban, fellépő együttesekben, a hagyományok megjelenítésében.    
- Ez természetes hozadéka a nyelvi, kulturális közelségnek - magyarázza az igazgató. - Az Európai Uniós csatlakozásig problémás volt a műtárgyak országok közötti mozgatása. Elmondhatom, hogy akiket megszólítunk a határ túloldaláról, legyen az a Nemzeti vagy a Néprajzi Múzeum, a Nógrád megyei múzeumok, mindenki partner, jók a kapcsolataink.

- Nem volt ez mindig így - tárja fel. - Amikor hazajöttem az egyetemről, és bekerültem az itteni intézményrendszerbe, úgy láttam, hogy nincs komoly, a határon átnyúló együttműködés, illetve formálisak a kapcsolatok. Elmegyünk egymás jubileumi akcióira, megveregetjük egymás vállát, megesszük a pogácsát, hazamegyünk. Kezdtem azon gondolkodni, hogy mit kellene csinálni, mert az nem lehet, hogy senki nem gondolja komolyan.

 Elmeséli, hogy egy alkalommal megnyertek egy uniós pályázatot, ami arról szólt, hogy a szlovák kollégákkal régiós témában mennek kutatni Budapestre levéltárakba, könyvtárakba. A pályázat másik része Losoncra vonatkozott, volt koszt, kvártély, útiköltség, és "alig tudtunk embert találni, aki el akart volna jönni ide".
- Ezen még jobban ledöbbentem - vallja be. - Nem sokkal ezután jöttek a határon átnyúló pályázati lehetőségek, közös pályázatot írtunk a Felső-magyarországi Várak Egyesületével, a Nógrád Megyei Levéltárral. Az elmúlt években szerencsére kialakult a határon átnyúló kapcsolatrendszer, amelyben én azt a vonalat képviselem, hogy most már próbáljuk megmutatni mindkét oldalon, hogy itt élnek velünk a szlovákok, és ez normális dolog. Mert Nógrád megyében is ott élnek a szlovákok.

- Mindig törekszem arra, hogy a határon átnyúló együttműködés ne merüljön ki a magyar-magyar barátkozásban - hangsúlyozza. - Ez jelenik meg a kiállításainkban is. Tavaly nagy anyaggal vonult fel a balassagyarmati Palóc Múzeum és a Szlovák Néprajzi Múzeum a Nógrád népművészete című kiállításra, így először láthatta együtt a közönség a történelmi Nógrád népművészetét. A közelmúltban a megbékélési rendezvényünkön egy magyar és egy szlovák újságíró beszélt arról, hogy az emberek közötti természetes kapcsolatok mennyire befolyásolhatják az országok, nemzetek közötti viszonyt.

Nem akarták, hogy a fejükre essenek a kövek

A leírások szerint a füleki várat valószínűleg a Kacsics nemzetség építtette az 1241-es tatárjárás előtt. A törökök 1682-ben rombolták le a 64 ágyúval felszerelt várat, a 700 fős várőrség 50 ezres sereggel állt szemben. Az ötemeletes ágyútorony Bebek Ferenc nevét őrzi. Gömöri főispánként az ő tulajdonába került Fülek 1544-ben, az ő idejében zajlott le a vár széles körű modernizációja és kibővítése Alessandro da Vedano olasz hadi építész tervei alapján. A vár kapitánya volt Bosnyák Tamás és Wesselényi Ferenc, utolsó kapitánya II. Koháry István. A Füleki Vármúzeum tavaly ünnepelte fennállása 60. évfordulóját.
- Mégiscsak többet üldögélnék a vár alatt az ön helyében, esetleg a megbeszéléseket is itt folytatnám - vetem fel az igazgatónak, aki mosolyog ezen.
- Ez szép elképzelés, csak valójában én rohamtempóban élem az életemet, futva ebédelek. Néha várkapitánynak titulálnak, de a "várkapitány" nem a sült kacsacombbal üldögél itt a vár alatt, és iszogatja a jó vörösborokat, hanem valójában hivatalnok, menedzser, lobbista. Nem annyira mesebeli ez a szerep, mint amennyire kívülről kinéz.

A füleki vár alapterületéről nem találtam adatot. Próbálom hasonlítani a közeli, Nógrád megyei somoskői várhoz, ami 4300 négyzetméteres. - Ez sokkal nagyobb, több mint egy hektár, de nem mernék pontos számot mondani - közli Agócs Attila. - Csak hogy érezze a súlyát, még itt is a váron ülünk, csak itt nincs feltárva alattunk körülbelül hat méter széles törmelék. Amikor Füleken 600-700 fős várőrség volt, akkor Somoskőn 20.
Az igazgató tájékoztatása szerint részben visszaépített a vár. 1893 óta folyik műemléki felújítás, ami nem azt jelenti, hogy 120 éve folyamatosan építkeznek, hanem azt, hogy valamit megoldanak, amikor pénz áll a házhoz. A Bebek tornyot például az 1830-as években kezdték visszaépíteni, de nem műemléki szempontok szerint, hanem magtárként. Valószínűleg a kezdeti javítgatások is ennek köszönhetőek, mert a magtár bejáratától ment egy kocsiút, át a Perényi-tornyon, ott bekanyarodott, és a középső várban, a Bebek-torony mögött fordult vissza. Nyilván ők sem akarták, hogy a fejükre essenek a kövek.
- Körbesétálhatunk a várban? - kérdezem, akaratlanul is felfedve, hogy először vagyok itt.
- Nem mondja komolyan! Szégyen, gyalázat! - neveti el magát Agócs Attila. - Ezt írja bele a cikkbe!

A cikk szerzője Dudellai Ildikó, az MTI tudósítója
Fotó: MTI

személynév


intézmény