„Nem lepkegyűjtő vagyok, hanem raktárgyűjtő”

Divattörténeti pár perc F. Dózsa Katalin művészettörténésszel A magyar divat 1116 éve című könyv apropóján

Cikk küldése

e-mail:

F. Dózsa Katalin a magyar divattörténeti és viselettörténeti kutatás és oktatás karizmatikus alakja. Több egyetemen óraadó, illetve a MOME-n címzetes egyetemi tanár, számos jelentős, nemzetközi és hazai divattal és női(es) tematikával foglalkozó kiállítás kurátora, aki szenvedélyesen szereti a fiatalságot és természetesen a szép ruhákat.

F. Dózsa Katalin weboldala

− Hogy találta meg önt a ruhakultúra, illetve ön hogy találta meg a viselettörténetet?

−A tanításban mindig nagyon sok örömem volt, és igazi megbecsülést szereztem, de elsősorban muzeológusnak tartom magam. Őszintén vallom, hogy az életem a múzeum. A ruha és a ruhakultúra azonban mindig is nagyon érdekelt, nyolcadikos voltam, amikor öltöztetős babákat készítettem különböző korok ruháival, akkor még azt hittem, hogy jelmeztervező lesz belőlem. Nagyon komolyan kezdtem rajzolással foglalkozni, és föl is vettek az Iparművészeti Főiskola jelmeztervező szakára, ahonnan a harmadik év végén kirúgtak. Az elméleti tárgyakból nagyon jónak számítottam, ezért fölajánlották, hogy amennyiben jól sikerül a felvételim, mehetek művészettörténet szakra. Évente csak 10-12 embert vettek fel, sokszoros volt a túljelentkezés – eleinte fel sem fogtam, milyen hihetetlenül nagy sanszot jelent ez. A tanulmányaim alatt is végig csak a viselettörténet érdekelt, sőt már a főiskolán is, amikor a viharfelhők még nem gyülekeztek a fejem fölött, azon gondolkoztam, hogy el kellene menni művészettörténetet hallgatni. Csakhogy ez akkor nem számított evidenciának, hiszen, azt mondták, hogy aki már elvégzett egy főiskolát, ne vágyjon máshova! Végül egyéni levelezőként végeztem el az egyetemet, ami azt jelentette, hogy bejártam a nappali órákra, de közben dolgoztam egy kultúrházban.

Az utolsó évben, amikor a szakdolgozatomat írtam, tudatosult bennem, hogy múzeumban szeretnék dolgozni. Nagy szerencsémre az akkor még különálló Pesterzsébeti Múzeumban kaptam álláslehetőséget, ahol rengeteget vásároltam és leltároztam textileket, ruhákat. Különleges (nem is mindig pozitív) élményként éltem meg, amikor később, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyetteseként, szembetalálkoztam velük.

Meghatározó élményt jelentett, amikor a pesterzsébeti főnököm elvitt magával a Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményébe, ahol dr. Ember Mária volt a gyűjteményvezető. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy ez az, ahol dolgozni szeretnék, ez az én álmom. Közben az első gyermekemmel lettem várandós, és a gyesem alatt megkerestek a Nemzeti Múzeumból: mivel Ember Mária nyugdíjba megy, kellene valaki, aki betanul, és az egyetemről engem ajánlottak.

− Az akkori gyűjtemények helyzete mennyire volt más, mint a mai?

− Bár a szocializmust mindig is utáltam, a múzeumok helyzete nagyságrendileg jobbnak számított. Volt pénz vásárlásra, kiállításokra, bár nem sok, de amit az ember meg akart venni, előbb-utóbb megvásárolhatta. Nem kellett aggódni, hogy nem lesz meg az anyagi háttér a tárlatokhoz, rendezvényekhez.

A Nemzeti Múzeum fantasztikus műhelynek bizonyult. Akkoriban ezt az intézményt tartották a legjobb múzeumnak, amely olyan látogatási számokkal rendelkezett, hogy ha csak négy-, ötszázan voltak egy nap, az már megdöbbentette az ott dolgozókat. Szombat, vasárnap átlagban ezerötszáz látogatónk volt, de emlékszem, amikor a Mária királyné ruhája című kiállítást rendeztem, négyezren is megtekintették egy nap.

Múzeumban dolgozni sokkal jobb volt, mint ma, és hangsúlyozom, különösen a Nemzeti Múzeumban volt csodálatos, nagyon jó történészekkel és művészettörténészekkel! Fülep Ferencet nagyszerű igazgatónak tartottam, és az Újkori Osztály kitűnő csapatot alkotott. Ők tanítottak meg az igazi múzeumi gondolkodásra. Reggel nyolcra mentünk, kilencig kávéztunk, de az olyan intenzív szeminárium volt, amelyen csak komoly problémákat beszéltünk meg, kinek-kinek a munkáját analizáltuk.

− Mennyire nyithattak a magyar muzeológusok a Nyugatra, milyen lehetőségek adódtak?

− A hetvenes évek második felétől már lehetséges volt külföldre vinni kiállítási anyagot, és én ezekből az utakból rengeteget tanultam, különösképpen a külföldi múzeumoktól. Akkoriban meghívtak, hogy az ICOM Kosztüm Bizottságának legyek a tagja – ez is olyan jól mutatja, hogy miért ódzkodtam a szocializmustól, mert nekem nem voltak politikai problémáim, tőlünk nem vettek el semmit, nem volt mit elvegyenek –, de a magyar ICOM bizottságnak csak a múzeumigazgatók lehettek tagjai, úgyhogy ketten Gát Eszterrel – aki most a lipcsei Hangszermúzeum igazgatója – vettük a bátorságot, és jelentkeztünk ebbe az akkori viszonyokban zártkörű „klubba”. Az albizottságok évente mindig más országban tartottak találkozókat, konferenciákat, ezek az alkalmak varázslatosak voltak. Rengeteg múzeumi raktárt ismerhettem meg, például a Kunsthistorisches Museum, a Victoria és Albert Museum, a Musée Galliera, a Musée de la Mode et du Textile, a Metropolitan divatanyagát, azon kívül Los Angelesben, az Ermitázsban, a Louvre és a moszkvai Történeti Múzeum raktárában is jártam.

1979-ben a New York-i Metropolitan kurátorai egy osztrák viseletkiállítást szerveztek. Bécsben láttak díszmagyart, amely felkeltette az érdeklődésüket, és személyesen eljöttek a mai Petőfi Irodalmi Múzeumban levő Textilgyűjteménybe. A csapat egy agyonfestett öreg hölgyből – akiről később kiderült, hogy Diana Vreeland – és egy fiatal nőből állt, és megkértek, hogy mutassam meg nekik a kollekciónkat.

Végignéztük a 17. századtól a magyar viseletanyagunkat, majd felkértek, hogy kölcsönözzünk nekik, mert úgy döntöttek, hogy az eredetileg csak osztrák tematikájú kiállításukat kibővítik ezzel a gazdag magyar anyaggal.

Ez a New York-i utazás szakmailag életem egyik legkülönlegesebb és legmaradandóbb élménye volt. Találkoztam az igazi szakmai profizmussal, az amerikaiak szervezett munkamoráljával, az előre megszervezett kiállítási tematikát követő programjával, a tökéletes időbeosztásukkal.

− A tudományos közegben milyen presztízse van a viselettörténetnek, egyáltalán mennyire tekinthető önállónak ez a tudományág? És hol van fogalmi választóvonal a viselettörténész és a divattörténész között?

− A divattörténész és viselettörténész között semmi különbség nincs, az egy dolog kétféle elnevezése. A viselettörténet az utóbbi évtizedekben vált önálló tudományággá. Azért szoktam tiltakozni a viselettörténész megnevezés miatt, mert sajnos nincs ilyen diplománk, ellentétben Angliával és Németországgal. Én például azért ragaszkodom ahhoz mindig, hogy elsősorban művészettörténész vagyok, mert erről kaptam oklevelet.

A divat története nagyon hosszú ideig – sőt sajnos még a magyarul kiadott könyvek nagy részében is – anekdoták halmazaként, szinte bulvárszinten jelent meg. A viselettörténetnek azonban semmi köze ehhez a felszínességhez, miközben persze vannak kedves történetek, és az is kétségtelen, hogy az embereket nagyon érdekli ez a téma. Annak a mentén alakult ki, hogy elindult egy olyan iskola, amely a mindennapi életnek a történéseit, kereteit, előírásait, apró mozzanatait dolgozta fel.

Azt szoktam mondani, hogy a történésznek tudnia kell a történelmet, a művészettörténésznek át kell látnia a történelmet és a művészettörténetet, aki pedig a viselettel foglalkozik, annak e kettő mellett a viselettörténetet is pontosan ismernie kell.

− A középiskolai vagy a főiskolai tantervben miért nem kap megbecsültebb helyet a viselettörténeti oktatás?

− Különösen nálunk, magyaroknál a művészettörténészekre és történészekre jellemző egyfajta arisztokratikus elzárkózás a mindennapi élet kutatásától. Például a franciáknál és az angoloknál a viselettörténetnek már nagyon komoly tudományos háttere van. Nálunk sajnos mind a mai napig létezik egy olyasfajta személet, hogy az a jó tudós, akinek nem lehet érteni a beszédét a sok idegen szakkifejezés, a komplikált mondatok miatt, miközben az ember nem tehet mást, csak megilletődötten hallgat.

Több középiskolában már érettségiznek viselettörténetből, de sajnos nagyon kevés a jó magyar nyelvű szakkönyv. Valahogy parttalanul jelennek meg a kétes kiadású könyvek.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textil szakán, a Kaposvári Egyetem látványtervező tanszékén, valamint a Képzőművészeti Egyetemen a restaurátorok jelenleg hallgatnak textil- és viselettörténeti szemináriumokat, ezenkívül a Budapesti Divatiskolában, a Modart Művészeti és Divatiskolában és a Kreában tanulható. Egyértelmű tény, hogy sokkal szélesebb igény lenne a viselettörténeti órákra.

− A mai divattörténet, szabad asszociációval élve, kicsit filozófia, kicsit szociológia, kicsit politika. Miben különbözik ez a történelmi értelemben vett ruhakultúra-kutatástól?

− Egy és ugyanaz. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért öltöztek úgy, ahogy, nagyon sok részinformációra van szükség. Sokszor felmerül az a kérdés, mikor beszélhetünk közös európai divatról, s hogyan terjedt el? Nos, például amikor a rézmetszetet feltalálták, akkor jelennek meg a viseletábrázolások, és ettől kezdve beszélhetünk nemzetközi trendről. A holland kismesterek óriási sikere sem elhanyagolható, hiszen általuk válik Hollandia a 17. század első felének egyik divatközpontjává. Ezeket az apró puzzle-darabokat muszáj összerakni. Mert az magától értetődik, hogy egy jelentős történelmi esemény befolyásolja az emberek életét, de az is magától értetődik, hogy a divatot az uralkodó filozófia döntően képes alakítani, formálni. Tehát a kereszténység, a reneszánsz, a felvilágosodás hihetetlenül meghatározó a divatot illetően is: nem mindegy, hogy polgári központból nő ki az aktuális divatirányzat, vagy egy zárt arisztokrataudvarból.

− Hogy jellemezné a mai divat megjelenését?

− A divat iránt hatalmas a lelkesedés, hiszen két nagyon fontos dolgot biztosít az emberek számára: a segítségével tudunk megújulni, kilépni abból a megszokott közegből, élethelyzetből, amelyben éppen vagyunk, a másik pedig a játékosság, a szerepjátszás lehetősége. A 16. században a protestáns szemléletből adódott, hogy a divatra költeni felesleges, ez akkor teljesen logikus és érthető jelenség volt, mert a polgárság úgy tudott felemelkedni, ha visszaforgatta a pénzét, és nem ruhákra költötte.

Ma úgynevezett csoportdivatról beszélhetünk: azaz nem egyféle divat létezik, nem a leginformáltabbak, a legbelsőbb körhöz tartozók tudják csak megfizetni az aktuális irányzatot képviselő ruhadarabokat, és általuk terjed szét a világban, hanem mindenki igyekszik ugyanolyan vagy legalábbis hasonló modelleket hordani.

− A nemzetközi divatmúzeumok mennyire nyitottak a magyar múzeumok textilkollekcióira, van-e egyáltalán valamiféle párbeszéd?

− Azt hiszem, most jóval kevesebb a diskurzus, a kommunikáció, mint amikor én kezdtem a szakmát. Sokkal többet kell azért dolgozni, hogy például legyen anyagi forrás egy-egy gyűjteményi darab kiutaztatásához, jobban rá vagyunk szorulva, hogy keressük a kapcsolatokat támogatókkal, kevesebb a pályázat. Nekem nagyon sok intenzív kapcsolatom volt nemzetközi gyűjtemények vezetőivel. Sajnos most nem látom, hogy errefelé tendálnánk, de azt gondolom, ez abszolút akarat kérdése. Most már például az ICOM-ba is az lép be, aki akar.

− Lát esetleg esélyt arra, hogy egy önálló magyar divattörténeti múzeum jöjjön létre a közeljövőben Magyarországon?

− Pontosan ezt szeretnénk létrehozni, csak egyelőre egyedül a lelkesedés van meg, két dolog hiányzik: az anyagi feltételek és a helyszín. Létezik egy nagyon jelentős nemzedék, amely a szocializmus idejében tervezett, és az ő anyagukat mindenképp meg kellene menteni. Az utolsó pillanatban vagyunk! Másrészt a kialakulóban levő és aktuális divatot kellene dokumentálni, és ami mint régebbi anyag beérkezik, az csak tiszta haszon, mert rengeteg minden lappang. Úgy nekikezdeni, hogy valami méltatlan és szegényes dolgot csinálunk, nincs értelme, ellentétes a divattal, egyszerűen nem tudná betölteni a szerepét. Borzasztóan ideje lenne annak, hogy egy olyan divatmúzeumot létesítsünk, amely egyfajta divat- és oktatási központ egyben.

− A nemrégiben megjelent A magyar divat 1116 éve című könyvnek nem kizárólag társszerzője, de szerkesztője is. Mit jelent a címben szereplő szám?

− A 896 és 2012 közötti időszakot jelöli. Az igazság az, hogy szerettük volna a fiatalokat is megfogni, hogy számukra is érdekes legyen. Ez a pontos számadat és a könyv tipográfiai megoldásai is talán jobban felkeltik a fiatalabb generáció érdeklődését. Nem akartuk, hogy túlontúl tudományosnak tűnjön, és féljenek kézbe venni, de – természetesen – a tudományosság minden kritériumának megfelel, gazdagon ellátva szó- és képjegyzékkel, magyarázatokkal.

− Magyar viseletek története címmel 1900-ban jelent meg utoljára hasonló kaliberű kiadvány, amelyhez Nemes Mihály és Nagy Géza neve köthető. Mi volt ezzel az impozáns albummal az elsődleges céljuk?

− A könyvvel nem utolsósorban azt szerettük volna bemutatni, hogyan alakul a magyar viselet, milyen a nemzetközi kapcsolata, miben áll a szerepe, és politikailag se jobbra, se balra nem helyezhető el. A képekre nagyon nagy hangsúlyt fektettünk, a könyv egyfajta virtuális kiállításként is felfogható: a főszöveg után jönnek a képaláírások, azokban folytatódik a történet, vannak idézetek, érdekességek, elsősorban a magyar múzeumok anyagára támaszkodva. A könyv másik célja, hogy felhívja a figyelmet arra: nemcsak a már ismert formákat kell újra meg újra megrágni, felhasználni, hanem rengeteg még rejtett minta létezik a magyar népi kultúrában. Egyfelől a magyar közönségnek, másfelől a külföldi érdeklődőknek készült. A kétnyelvűséggel is az volt a célunk, hogy a nemzetközi szakma és érdeklődők csoportja vegyen észre, vegyen komolyan bennünket. Egy igazán határozott felszólítással, mert van és kell is mire büszkének lennünk!