Nem ingatlancsere: a Néprajzi útja a múzeumi negyedbe

Múzeumi negyed

Hogy kerül a Néprajzi Múzeum a művészeti múzeumok közé? Milyen pluszt adhat a társadalmi kérdésekkel foglalkozó intézmény az új múzeumi negyednek?

Cikk küldése

e-mail:

A Néprajzi Múzeum elhelyezésének kérdése már hosszú évek óta foglalkoztatja mind a szakmát, mind a közvéleményt. Az elmúlt években aztán számtalan lehetőség felmerült, többek között a múzeum önállóságának megszüntetése, azaz összevonása is a Szabadtéri Néprajzi Múzeummal. Az a lehetőség viszont, hogy az 56-osok terére tervezett új múzeumi negyedben a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Ludwig Múzeum, a Magyar Építészeti Múzeum, a Magyar Fotográfia Múzeuma és a Magyar Zeneház mellett a Néprajzi Múzeum is helyet kaphat, a néprajzi muzeológia számára nemcsak egy új, önálló épületet, hanem teljes megújulást, egy új, korszerű intézménytípus kialakítását is jelentheti. Fejős Zoltánnal a Néprajzi Múzeum főigazgatójával beszélgettünk.

Fotó: Nagy László

A Néprajzi Múzeum kiállításpolitikája, tudományos tevékenysége, programjai alapján azt mondhatjuk, hogy az elmúlt másfél évtizedben az intézmény társadalmi múzeummá vált. Az Ötvenhatosok terére tervezett új múzeumi negyedben viszont művészeti múzeumi kontextusban kell az intézménynek felépítenie önmagát. Nemcsak a múzeum épülete, hanem múzeumi gyakorlata is megváltozik?

Ezek nagyon összetett dolgok, és a válasz attól is függ, hogy mire helyezzük a hangsúlyt. A múzeumi negyed kapcsán magam is kiemeltem azokat a kapcsolódási felületeinket, amelyek indokolhatják a művészeti múzeumok közegében való otthonosságunkat, de ez nem jelenti azt, hogy feladnánk identitásunkat. A néprajz, a néprajzi muzeológia gyakorlata folyamatosan változik Magyarországon, attól függően, milyen intézményes keretek között végzik. Más az, amit az országos múzeum csinál, és általában más, ahogy a néprajzzal is foglalkozó regionális, helyi intézmények működnek. Van olyan intézmény, ahol korábbi gyakorlatot visznek tovább. Mi próbáltunk eléggé tudatosan foglalkozni azzal, hogy mi is az a néprajzi muzeológia. Ezt folyamatosan újra kell gondolkodnunk, hiszen a régebbi, történetileg kialakult utak nem nagyon tathatók fenn, miközben különféle hangsúlyok, sőt eltérő törekvések vannak a néprajzon belül is. Ugyanakkor úgy tűnik, ha a múzeumról mint intézményről beszélünk, az világszerte elsősorban az esztétikai jellegű, művészeti intézményeket takarja. Mi következetesen keressük saját hangunkat, igyekszünk bizonyítani, hogy a nem művészeti múzeumoknak is van mondanivalójuk a társadalomnak. Keressük a fogódzókat is a köztes területekhez, nem idegen tőlünk az együttműködés a művészeti múzeumokkal vagy projektekkel. De bizonyos öndefiníciót, külső azonosíthatóságot szolgál, hogy a magyar múzeumi rendszerben elkezdtük használni a társadalmi múzeum kifejezést.

Milyen intézménytípust nevezhetünk társadalmi múzeumnak?

A társadalmi múzeum szó szerint a francia musées de société-ből ered, melynek meghatározása eredetileg az écomusée tág körére utal. Franciaországban a kifejezés arra a múzeumi tevékenységre vonatozik, amely a különböző közösségekhez közel áll. Ez a brit hagyományban rokonítható a társadalomtörténeti múzeumok fogalmával. Ez a két (esztétikán kívül tevékenykedő) irányzat, a francia gyakorlat és a social history múzeumok angolszász iránya közel áll egymáshoz. Sőt, a főleg északon, Skandináviában használatos kultúrtörténeti múzeum kifejezés, és az általa jelölt mai múzeumi gyakorlat is ebbe a körbe vág. A társadalmi múzeum fogalmával azt a múzeumtípust lehet jelölni, amely a társadalom mozgásaival, a mindennapi élettel foglalkozik, amely a társadalmi tapasztalatok, változások múzeumba illesztésére törekszik, mind a múltra, mint a jelenre vonatkozóan. Egyes esetekben társadalmi múzeumot mondani annyit tesz, hogy a társadalmi elkötelezettséget hangsúlyozzuk.

Hogyan kapcsolódik ehhez a törekvéshez az esztétika, a művészet?

Fontos, hogy nem ellentétekről, az egyik vagy a másik oldal abszolutizálásáról van szó. A Néprajzi Múzeumban az esztétikai megfontolás, ami nagyon leegyszerűsítve a „népművészetnek” nevezett dolgokhoz kapcsolódik, mindig is fontos szerepet játszott. A magyar közgondolkodás ezzel kapcsolatos ismeretei – a tárgyat tekintve – alapvetően ennek a múzeumnak az anyagából kristályosodtak ki, hiszen a mi gyűjteményeink jelentik a népművészeti albumok, kiadványok, a témáról szóló filmek fő forrásait. A népművészet kérdései azonban soha nem álltak önállóan, hozzá tartoztak az etnográfiai gondolkodáshoz, ami a közelmúltig a történetiség jegyében fogant. Nem véletlen, hogy nem is tudunk – de a magyar néprajz egésze sem tud – egy koherens művészettudományi népművészet-elméletet felmutatni. Megjegyzem, az ilyesmi másutt is ritka, ugyanakkor a művészi alkotások, valamint az alkotófolyamat társadalmi – etnográfiai – kontextusának vizsgálata a művészetelmélet szempontjából is messzemenően releváns.
E mellett az általános szemlélet mellett szerettem volna a múzeumban felerősíteni a társadalomról való gondolkodást mind a történelem, mind a kortárs kultúra függvényében. Voltak a házban ennek persze előzményei, de a meghatározó diskurzus a nagy történelemből indult ki. Hoffmann Tamás, egyik korábbi elődöm, nagyon markánsan képviselte azt a nézetet, miszerint a néprajz az iparosodás előtti világ történettudománya. Ő a Néprajzi Múzeumban mindig azt kereste, hogyan lehet dokumentálni és főként rekonstruálni a nagy történeti folyamatokat. 1969-ben a székfoglaló előadása szinte sokkolta a szakembereket. „A tudomány forrásai-e a múzeumok néprajzi gyűjte­mé­nyei?” – tette fel a kérdést. Úgy vélte, hogy az egyedi tárgytörténetek, a kulturális jelenségek geográfiai elterjedése, azaz mindaz, amivel a múzeum bevett módon foglalkozik, az alapvető nagy történeti kérdésekre semmiféle választ nem ad. Őt a hétköznapok kultúrája annyiban érdekelte, hogyan ragadhatók meg, hogyan szemléltethetők a társadalom szerkezetében, műveltségében végbemenő nagy változások. Hogyan szorul háttérbe az analfabétizmus, a nép, a parasztság nyomora, hogyan ér véget, ahogy mondta, „a parasztság csődje”? Ebből sokféle ideológiai következtetést is le lehetett szűrni. Például, hogy az egykori társadalom többségét kitevő írástudatlan parasztság eszközeit, kulturális alkotásait a nemzeti kultúra részeként egy reprezentatív helyszínen működő múzeumnak kell gondoznia, az ország szívében, az országgyűlés épületével szemben.

Ez a gondolat azon a sajtótájékoztatón is elhangzott, amelyen megtudhattuk, hogy a Néprajzi Múzeum is az új múzeumi negyedben kap helyet.

Ha jól tudom, Andrásfalvy Bertalan, aki annak a bizottságnak az élén állt, amely Réthelyi miniszter úr felkérésére a Néprajzi Múzeum sorsáról, elhelyezéséről fogalmazott meg szakvéleményt, hozta elő ezt az érvet. A bizottság tulajdonképp azt erősítette meg, hogy nem lehet a két országos múzeumot (nyilvánosan a Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Néprajzi Múzeum összevonására Szőcs Géza korábbi államtitkár is utalt 2011 őszén) összevonni, és a Néprajzi Múzeumnak a fővárosban kell maradnia. Ezt írtam le 2011. július 28-ai előterjesztésemben a minisztériumnak, amit most ez a bizottság is megkapott. A szakvéleményhez Andrásfalvy még egy különvéleményt is hozzáfűzött, miszerint a magyar nép kultúrájának az lenne a legméltóbb megbecsülése, ha a Néprajzi Múzeum a Parlamenttel szemben, az ország szívében álló épület egészét megkapná, és korszerű múzeumépületté alakíthatná. Ez azért is érdekes, mert 1999-ben, amikor három hónap alatt ki akartak bennünket költöztetni innen, próbáltam ezzel érvelni, majd ugyanezt írásban kifejteni, de senki sem vette ezt figyelembe. Most viszont, miután Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette, hogy az épületet vissza akarják adni a Kúriának, ez a felvetés gyakorlati szempontból aligha tartható, bár szimbolikus mondanivalóját tekintve továbbra is erős érvnek számít.

Ez a gondolat mégis egy konzervatív néprajzképhez kapcsolódik, amelyen már mindkét országos múzeum túllépett.

A néprajz egész történetének van egy társadalmi emancipatorikus vonása és funkciója, úgyhogy én nem zárnám ilyen rövidre ezt az összefüggést. Amit a múzeummal (és a néprajzzal kapcsolatos) újradefiniálási dologban nagy nehézségnek éreztem, az a történeti örökség megfelelő továbbvitele. Ezt nehezebbnek tartom, mint például új kutatási, kiállítási témák kijelölését. Az egyik módszer volt az adottságok, a gyűjtemények, az eddig mellőzött források reflexív szemlélete és az elődök munkáinak kritikai újragondolása. Ebből az alapállásból több jelentős munkánk született. Azt is el tudom fogadni, hogy a néprajz történeti tudomány, de akkor egészen napjainkig kell ábrázolni a folyamatokat. Gondolkodhatunk történeti kontextusban, de annak bénító hatása is van: nem biztos, ebben a keretben érzékeljük-e az új jelenségeket. Mindig nagy fejtörést okoz, hogy meg is őrizzük az elődök eredményeit, de új elképzeléseket is megfogalmazzunk. Nyilvánvaló, hogy a magyar néprajzot sem lehet úgy elképzelni a mai működésében, hogy nem vesz tudomást a nagy narratívák hitelvesztéséről, vagy a korábbi rendező fogalmak kiüresedéséről és az új globális kérdésekről. Elég komplikált dolog, hogyan lehet eljutni a nagy makrotörténeti narratívából a pluralizmusig, vagy a különféle hangok múltban és a jelenben való megszólaltatásáig.

De nemcsak ez a gond, legalább ilyen bénítóan tudnak hatni a külső keretek, amit tudni vélünk egy múzeumról. Nemrég olvastam egy tanulmányt, amely Sharon Macdonald, angol antropológus a londoni Science Museumról írt etnográfiai munkájára hivatkozik. A szerző nagyon plasztikusan írta le, hogy egy múzeum modernizálódását mennyire gátolja az a megcsontosodott elképzeléshalmaz, ahogy a közönség, a stakeholderek vagy a szponzorok arról a múzeumról vélekednek. A múzeum egy stabil, nehezen mozduló intézmény, ami előny, de gát is leheti a különböző innovációk megvalósításakor. Ez Magyarországon messzemenően így van.

Melyek azok az intézményi és tudományos tradíciók, amelyek ily módon béníthatják a Néprajzi Múzeumot?

Például majdnem mindenki perdöntően tudja, mi a néprajz. De az elmúlt egy év során lépten-nyomon kiderült, hogy nagyon egyszerű néprajzkép rajzolódott ki, miszerint a hagyományhoz rögzült, modernizáció előtti, szép néprajzi tárgyakba burkolt közösségi kultúra ápolásáról lenne szó. A közkultúra néprajzképe önálló kutatást érdemlő kérdés, ahogy ma már a történészek is szembesülnek azzal, hogy a közkultúra történelmének, az angolszász kifejezéssel public historynak mondott tarka kulturális mezőt tanulmányozniuk kell, nem utolsósorban saját érdekükben. Nincs abban semmi meglepő, hogy a szaktudomány és a köztudat néprajza nem vág egybe. Bonyolultabb a dolog attól, hogy a néprajz meglehetősen heterogén és befogadó jellegű tudományszak, amely már önelnevezéseinek változatosságával is lefegyverzi a kívülállót. Gondoljunk csak bele, miről is beszélünk: néprajz, etnográfia, kulturális vagy szociális antropológia, európai etnológia, folklorisztika, folklorizmuskutatás, anyagikultúra- vagy életmódkutatás, és még sorolhatnám. Ugyanakkor a Néprajzi Múzeum sokkal szélesebb spektrumon tud működni, mint amit a közvélekedés képzel. Már csak azért is, mert jelentős nemzetközi – Európán kívüli – gyűjteményi anyagunk és ilyen irányú kutatási örökségünk is van. Tehát az a felvetés, miszerint a gyűjtemények, a tevékenységek hasonlósága miatt a két országos múzeumot össze kell vonni, ráadásul a több mint 130 éve gyarapodó gyűjteménnyel rendelkező Néprajzi Múzeumot kell „gyermekébe”, a Skanzenbe olvasztani, teljesen nonszensz volt. Mindkettőnek benne van a nevében a „néprajzi” kifejezés, de ez nagyon más irányokat fed le.

Milyen szakmai érvek merültek fel a Skanzen és a Néprajzi Múzeum összevonása kapcsán? Hiszen ez a vita nem kapott nyilvánosságot.

Szakmai érvekről én nem tudok, pontosabban nem láttam ilyet. Az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy a két országos néprajzi múzeum egyesítését a témától távol eső, főleg gazdasági szakemberek vetették fel, elsősorban a megtakarítások miatt. Vagy olyan minisztériumi, államigazgatási szinteken merült ez fel, ahol a különbségeket nem látták, csak az azonosságot: néprajz-néprajz.

Amikor a Kúria visszahelyezése miatt az egész kérdés más szintre került, először tartottam tőle, hogy megint jön majd a régi nóta. De Gál András Levente kormánybiztos minden további nélkül megértette, hogy a Néprajzi Múzeum nemzetközi jelentőségű országos intézmény, amelyet nem „félreállítani” kell az útból, netán kitelepíteni a fővárosból, hanem mindezzel szemben értékeit el kell ismerni, következésképpen a főváros egy kiemelt helyén kell elhelyezni. Ő fogalmazta meg, hogy a Néprajzi Múzeum nem egy „SkanzenPlusz”. Egészen más intézményről van szó, mások a gyűjteményei, a módszerei, a társadalmi funkciója. A Néprajzi Múzeum problémái nagyrészt mai elhelyezésével, szűkös mozgásterével kapcsolatosak. Ezért nem ezt a gúzsba kötött, ezer megszorítással sújtott intézményt szeretnénk az új múzeumban reprodukálni, hanem a potenciális adottságait szeretnénk kibontakoztatni.

A Nők, szőnyegek, háziiparcímű kiállítás most is látogatható

És ha a Kossuth téren marad a múzeum?

Ha az épületkérdés források híján másként oldódik meg, akkor is egy új múzeumban kell gondolkodnunk. Még akkor is, ha az elmúlt év nem a fejlesztésről, hanem a megszorításokról szólt. Olyan múzeumot kell létrehoznunk, amelyet nem feltétlenül az határoz meg, hogy milyen tömeget tud megmozgatni egy középosztályi fogyasztási kultúrában. Pár éve már érveltem amellett, hogy a társadalmi múzeumok inkább a slow food intézményei, mint high pop kiszolgálói. Ez utóbbin azt az újabb változást kell látni, ami az ún. „magaskultúra”, a művészetek és a populáris kultúra sajátos egybecsúszásával jön létre. Ez intézményes szinten nagy tőkeerőt igényel, és jelentősen bővíti a kulturális fogyasztási piacot. Legalábbis a válság előtt erről volt szó. Ma csak az igazán nagy, gazdag múzeumok tudják ezt a típusú múzeumi kultúrát biztosítani. Hogy Magyarországon a korábbi évek múzeumi felfutása mennyire nyitotta ki a látogatói osztályskálát, megfelelő vizsgálatok hiányában nem tudjuk. Az amerikai és az európai vizsgálatok szerint a látogatószám megugrása nem jelent valódi társadalmi nyitást. Úgy tűnik, a hetvenes évek múzeumszociológiája, például Pierre Bourdieu francia szociológus empirikus vizsgálata óta sok változás nem történt. A múzeum továbbra is része annak a mechanizmusnak, amely a nagy társadalmi egyenlőtlenségeket termeli és fenntartja.

De érdemes egy másik tendenciára is utalni. Különösen a válság óta erősödött meg, de már ezt megelőzően is jelentkezett, hogy a múzeumok társadalmi – outreach – programokat szerveznek, hogy minél több társadalmi közeget érjenek el, minél több új látogatóra tegyenek szert. A közösségi munka nemcsak a bevételnövelés, hanem a társadalmi hasznosság kérdése is. Ezért is tesz szert nagy jelentőségre a társadalmi múzeumok keretében. Ez a jelentőség nem a nagy számokban, hanem az élő, intenzív kapcsolatok kiépülésében van, továbbá a múzeum és a társadalom együttműködésében.
A mi múzeumunk különféle mai kérdések megfogalmazásával és a társadalomról való gondolkodás terjesztésével ezt az utat szeretné járni. Szeretné elérni, hogy a múzeum mást is jelentsen, mint reprezentatív műalkotások, történelmi ereklyék megtekintését. Ha a társadalmi érzékenységet következetesen érvényesítenénk, akkor az újabb muzeológiai tendencia, ami a participációban (részvételen alapuló, közösségi forma), közösségekben, együttműködésekben gondolkodik, igényekre reagál, igényeket, reflexiókat generál, bevonhat újabb rétegeket a múzeum működésébe. Ez az egyik olyan előttünk álló feladat, amit intézményesítenünk kell.

Még egy kiállítás: Új szerzemények, frissen restaurált műtárgyak, 2011 Fotó: Sarnyai Krisztina

Mondhatjuk azt, hogy a felépülő múzeumi negyedben a Néprajzi Múzeum olyan kapu lehet, amely a múzeumok által eddig meg nem szólított társadalmi rétegek számára is vonzó?

Abszolút lehet így fogalmazni. Az a koncepció, amellyel a múzeumi negyedbe való bekerülés érdekében állítottam össze, részben arra vonatkozott, hogy a Néprajzi Múzeum milyen széles kapcsolódási potenciállal rendelkezik, és ebben az új múzeumi kontextusban milyen meglévő, vagy ott kiépítendő múzeumi struktúrához tud termékenyen hozzájárulni. Ez a fejtegetés egyben azt is kifejezi, hogy új közönségre is számítunk, új közönséget ígérünk.
A sajtótájékoztatón nem voltam ott, de az újságok szerint ott mindössze az hangzott el, hogy a Néprajzi Múzeum azért kap itt helyet, mert a Kúriának vissza akarják adni a jelenlegi épületet. A koncepcióm viszont épp arról szólt, hogy azért jó, ha odakerül a múzeum, mert értéknövelő tényezőt jelent. Nem kényszerű „befogadásnak” kell tekinteni, hanem a kulturális kínálat bővítésének. Lehet arra a narratívára is építeni, hogy a múzeum alapjai 1872-ben jöttek létre, és mostanáig nem kapott önálló épületet. Ez viszont nem azért érdekes, mert több mint százharminc év után a néprajz végre megkapja a maga múzeumépületét, hanem mert az új Néprajzi Múzeum a mai múzeumi normák, elvárások szerint új intézménytípussal gazdagítja a magyar kulturális rendszert.
Az új múzeum „kitalálása” alapvetően kapcsolódik a nemzetközi fejleményekhez, hiszen a saját népi kultúrával, a parasztság hagyományos kultúrájával foglalkozó múzeumok a környező országokban mind ez előtt a váltás előtt állnak. De a volt gyarmati kultúrával, a harmadik világgal vagy az Európán kívüli társadalmakkal foglalkozó múzeumok, különösen a volt gyarmattartó országokban is évek, évtizedek óta foglalkoznak azzal, hogy a kolonializmus örökségét meghaladóan újraértelmezzék a maguk múzeumát.
A mi nagy lehetőségünk az, hogy ez a két etnográfiai múzeumtípus nálunk egyben van. Az új múzeumi negyed koncepciójának lényege, hogy itt a magyar kultúra nemzetközileg piacképes szektorai lesznek elérhetők. De az az elképzelés, miszerint ebben a magyar múzeumi brandben mi a népművészetet prezentáljuk, meglehetősen szűkös elgondolása annak, amit mi nyújtani tudunk. Nyilvánvalóan ez is egy olyan kulturális örökség, amit igényesen, modern eszközökkel meg kell tudnunk szólaltatni. Az biztos, hogy ha az új közegben ki tudnánk bontakoztatni a nemzetközi gyűjteményeinket, az ebben a múzeumtípusban rejlő potenciális lehetőségeket, akkor egy teljesen egyedi és Magyarországon egyelőre teljességgel hiányzó interkulturális központot hozhatnánk létre. Ez is kiemelkedő hozadéka lenne ennek a kulturális konglomerátumnak. Mindez persze nem magától adódik, nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy olyan kiállításokat mutathassunk be, amelyek a világkultúra jelenségeit hozzák közel a magyar közönséghez, ugyanakkor önmagunkat is lássuk ebből a tágabb látószögből.

A múzeum egyik időszaki kiállítása: Amazónia. Utak az indiánokhoz

Visszakanyarodtunk a múzeumi negyed koncepciójának alapjaihoz: a magyar és a nemzetközi művészet együttes bemutatásához. Az általad vázolt koncepció is sokat hivatkozik a kultúra komplex, illetve egyetemes megközelítésére. Mi a különbség a két fogalom között?

Az egyetemes vonatkozás a szakmánk tudománytörténeti öröksége. Az egyetemes néprajz inkább az elméletibb jellegű néprajzhoz tartozik, amivel szemben vannak a leíró néprajzi irányok. A Néprajzi Múzeum tevékenysége mindig tartalmazta ezt az egyetemes szempontot. Nagyjaink, Jankó János, Bátky Zsigmond, de a már említett előd, Hoffmann Tamás is mindig abban gondolkodtak, hogy van a világtörténelem, és annak a perspektívájában kell látni a nemzeti kultúrákat. Az egyetemes kifejezés esetükben mindig a távlatot adta. Ez ebben az értelemben most is él, csak ma egy másik fogalmat, a világkultúrát használjuk. Ellentmondásos fogalomról van szó, amely ugyanakkor hasznos a kortárs világ leírásához. A világkultúra olyasmit fed, amit a globalizáció nagyon negatív terminusaival szoktak meghatározni. Fontos, hogy semleges fogalomról van szó. A világkultúra múzeuma – van ilyen névvel múzeum Göteborgban – azzal foglalkozik, ami a korábban vett egyetemesség megfelelője volt: Mi van ma a világban? És ahhoz próbáljuk kapcsolni a helyi jelenségeket. A volt gyarmati területekről származó anyagokat őrző múzeumok ma nem beszélhetnek úgy ezekről a területekről, az ott lakókról, mintha azok izolált „kultúrák” lennének. Ez ránk is vonatkozik, jóllehet szinte semmi lehetőségünk nincs aktívan részt venni a mai világkultúra helyi jelenségeinek, tapasztalatainak kutatásában. Együttműködésre, kooperációra, közös munkára lenne szükség, illetve lehetőséget kell teremteni az ilyen témájú nemzetközi kiállítások magyarországi bemutatására.
A komplexitás fogalma azért fontos, mert minden kultúra, így a nemzeti kultúra is hihetetlen nagy komplexitás, amelyen belül jól és kevésbé hatásosan artikulálódó hangok sokaságát lehet megtalálni. Ezt az összetettséget, változatosságot meg kell tudnunk mutatni. A saját kultúrát, a népi-paraszti kulturális örökséget is úgy kell ábrázolni, hogy megmutassuk, tudatosítsuk többszólamúságát, belső pluralizmusát. A „hagyományos” mindig a felejtés eufemizmusa mondja egy brit múzeumteoretikus, mert a „hagyományra” hivatkozva kiemeltünk valamit, az tetszik nekünk, a többiről pedig nem akarunk beszélni. A kulturális örökség folyamatos ünneplése mindig fátylat borít arra, ami a múltunkban nem volt kedvező, elmossa a belső komplexitás szintjeit. Nagyon szeretném, hogy a mi múzeumunk tevékenységében ez dinamizmus kibontakozhasson, mert ezzel adunk a köznek sokkal több ismeretet. Egy ilyen kulturális antropológiára épített szemléletmóddal az új múzeumi negyedben nemcsak nominálisan lehet új érdeklődőket megszólítani, hanem minőségileg is. Ebben helyezkedik el maga az esztétikum, és a kortárs kultúra is. De ha a múzeum végül más helyre kerül, ez a négyes szerkezet akkor is érvényes, bár nem biztos, hogy ugyanígy hangsúlyoznám.

ETNOMOBIL 2.0 - Kiállítás, fotóműterem, archívum 2011-ből Fotó: Sarnyai Krisztina

Azt is szoktad hangsúlyozni, hogy a Néprajzi Múzeum olyan társadalmi múzeum, amely a kortárs világ reflexív helyszíne. A már évek óta működő MaDok-programon túl mit értesz ezen?

A mai múzeum ízig-vérig benne van a kortárs kultúrában, még ha nagyon távoli dolgokkal foglalkozik, akkor is többé-kevésbé válaszokat ad a jelenkornak, reagál rá. Maga az örökség sem más, mint a ma érdekei szerint látott – sőt fogyasztott – múlt. Viszont a Néprajzi Múzeum ennek sokkal tudatosabb módját választja, ami idővel a múzeum keretein is túlléphet. A jelenkorkutatást azzal a céllal indítottuk el, hogy olyan hálózatos múzeumi tevékenység jöjjön létre, amely a lehető legszélesebb skálán érvényesít egy szemléletet. A jelenkori gyűjtés nem egyszerűen praktikus célt szolgál. Nem pusztán arról van szó, hogy a ma használatos tárgyakat jól dokumentáltan megőrizzük a jövőnek. A jelenre nyitás a tárgy, de még inkább a múzeum fogalmára is hatással van, és megváltoztatja a múzeum és a társadalom viszonyát. Ezek hatása már most látható, de hosszabb távon feltételezem, hogy a múzeum aktívabb szerepet fog játszani a társadalmi konfliktusok megértésében, s ezáltal a társadalmi integrációban, ám ugyanakkor az identitásválasztások és -kifejezések mai plurális, változó világában is otthonos, és otthont adó tér lesz.
Ugyanakkor egy kortárs művészeti múzeum vagy egy történeti múzeum is tud olyan témát választani, ami aktuális kérdésekre – identitásvesztés, kirekesztés, agresszió stb. – reflektál. A mi múzeumunknak hivatalosan kötelessége lenne, hogy ezekről az aktuális társadalmi kérdésekről múzeumi diskurzust kezdeményezzen, amely a közbeszédet is megtermékenyíthetné. Szó sincs arról, hogy a múzeum kész megoldásokat kínálna. De a jelenségek felszínre hozása, megmutatása az első gesztus lehet afelé, hogy eltávolítsuk a mindennapi rutinból, és akkor a kívülről látás már elősegíti a megértést.

Bársonycipő a TÁRGYAS_RAGOZÁS → szubjektív etnográfia kiállításról Fotó: Sarnyai Krisztina

Miért nem lehet, lehetett eddig mindezt megvalósítani?

Amiről beszélek, nem futó mai ötlet, másfél évtizede alakul, ebben működünk. Az új múzeum tervének azonban van egy erős felhajtóereje. Ez új lehetőséget biztosít. De úgy nagyon nehéz, hogy folyamatos megszorításokkal küzdünk, miközben a fenntartót csak a bevétel, a látogatószám érdekli. Egy évvel ezelőtt, amikor felmerült, hogy a Néprajzi Múzeumot és a Skanzent esetleg összevonják, arra jutottam, nem tehetünk mást, mint határozottan előrelépünk. Úgy éreztem, először is meg kell védeni a múzeum önállóságát, szakmai becsületét, és muszáj a stratégiánkat a tervezett új múzeumi negyed irányába felépíteni. Ez elég keserves munka volt, továbbá türelemjáték. Most már igazán jöhetne a hátszél.

Milyen jellegű képzésekre, befektetésekre van szükség, hogy a múzeum munkatársai megvalósíthassanak egy ilyen összetett projektet, és a múzeum nemzetközi szempontból is fontos értékei láthatóvá váljanak?

A korábbi egyeztetéseken elhangozott, lesz pénz arra, hogy a koncepciót megfelelően kidolgozzuk, és tanulmányozhassunk külföldi múzeumokat. Tisztában kell lennünk azokkal a markáns jelenségekkel, trendekkel, amelyek a mi széles irányban nyitott és sokféle kapcsolódási ponttal rendelkező múzeumunkat érintik. Nem azért, mert külföldön minden jobb, és követni kell! Hanem a szenzitivitás érdekében s értelmében. Amivel legalább két évtizede foglalkoznak az európai etnológiai múzeumok, megkerülhetetlenek számunkra. Sok más kérdésben is tanulnunk kell azonban, látnunk kell, hol hogyan birkóznak meg a gyűjteménymenedzsment, a digitális múzeum kérdéseivel, hogyan biztosítják a társadalmi együttműködés, a múzeumpedagógia feltételeit. A sor jócskán folytatható. Jó adottságunk, hogy a néprajzi múzeumok mindkét irányzata, típusa felől nyerhetünk inspirációkat. És van mire építeni, ezt soha nem szabad elfelejteni.

Az európai etnológiai múzeumok története sem mindenütt diadalmenet. A számos díjjal elismert amszterdami Tropenmuseumot például jövőre bezárják.

A külföldi példákat ésszel kell használni, és a számunkra kedvezőtleneket is figyelembe kell venni. A gazdasági válság miatt a múzeumok Európa-szerte működési gondokkal küszködnek. Számomra nagyon tanulságos, milyen kreatívan próbálnak megbirkózni az új helyzettel. Nem csak a működési modellek, a szolgáltatások változnak, újrafogalmazódik a múzeumok társadalmi szerepe, hogy ne mondjam: hasznának a kérdése is. De teljesen érthetetlen dolgok is történnek. Hollandiában, amelyre a magyarországi múzeumi forradalmárok példaként tekintettek, most meglepő dolgoknak lehetünk tanúi. Ennek egyik példája, hogy hároméves előkészítés után lefújták a Holland Történeti Múzeum ambiciózus projektjét. A másik példa a Tropenmuseum esete, amelytől a fenntartó Külügyminisztérium ez év januártól megvonta a támogatást. Úgy döntöttek, hogy a minisztérium kulturális forrásait is közvetlen segélyezésre fordítják. Az állam visszavonulása már egy ideje tart, de a költségvetés teljes törlése azért drámai lépés. A múzeum azonban nem szűnt meg, más szerkezetben – ha jól tudom, alapítványként – működik tovább. A helyzetet nehezíti, hogy Amszterdamban borzasztó nagy verseny és túlkínálat van a kulturális intézmények között, és a Tropen nincs igazán központi helyen. Ugyanakkor Leidenben a Nemzeti Etnológiai Múzeum, amely ma is a kulturális kormányzathoz tartozik, a megszorításokból nem sokat érzett meg, tíz éven belül másodszor rekonstruálják az intézményt. Megjegyzem, azért ők is irigykedve nézik a párizsi Musée du quai Branly költségvetését. A leideni múzeum fantasztikus, de nem elégedettek vele, mert azt tapasztalják, hogy nem igazán vonzó az emberek számára.
Az etnológiai múzeumokban ma világszerte alapkérdés, hogy a mai változó világban már másfajta tárgyakkal, másféleképp kell reprezentálniuk egy-egy társadalmat. Pontosabban, ezt így már alig mondják, társadalmi vagy kulturális jelenségekről, színterekről, mozgásokról, konfliktusokról, az identitásról gondolkodnak, nem teljes esszenciális egységekről, „kultúrákról”, „társadalmakról”. Hogyan tovább? Az egyik lehetséges út a művészet. Izgalmas viták folynak arról, hogy az etnológiai múzeum mint posztkoloniális intézmény átmehet-e akár csak részlegesen művészeti múzeummá. Ezt hogyan lehet értelmezni, megvalósítani? A Tropenmuseum például más innovatív kísérletek mellett tudatosan nyitott a művészet irányába. Szerveztek egy kortárs művészeti kurátori állást, és gyűjteni kezdtek Európán kívüli kortárs művészeti alkotásokat. Olyan alkotókkal foglalkoznak, akik nem elsősorban a nemzetközi szcénában mozognak, hanem lokális kötődésük van, ellenben kvalitásos művészek. Emellett más eszközökkel is a mai élet dinamizmusát állítják előtérbe. A Keresztül-kasul Indián című állandó kiállításuk a szellemi kulturális örökség fogalma alapján történetekbe, mesékbe szőve mutatja be a szubkontinens számos vonását. De hiába minden szakmai nóvum, az amszterdami múzeum állami támogatás nélkül maradt. Szerencsére a szintén roppant mozgékony, kooperációs projektekre építő leideniek kaptak pénzt, hogy egy újabb csavarral még inkább a közönség elé menjenek.

Casa mare - Frank Gaudlitz fényképei     A berlini Európai Kultúrák Múzeuma és a Néprajzi Múzeum együttműködésében

Aktuális példa a berlini Humboldt-Fórum, amelyről nemrég minitárlatot is láthattunk a Néprajzi Múzeumban. (Részletek itt!) A projekt Németország egyik legnagyobb kulturális beruházása, amely a Museumsinselhez is kapcsolódik. Mi szükséges ahhoz, hogy a budapesti múzeumi negyedben is megvalósuljon az a tudatosság, amely erre a projektre jellemző?

Valóban, nagyon tudatosan felépített dologról van szó, miközben Berlinben sincs korlátlanul pénz a múzeumépítkezésekre. A berlini egyetemes néprajzi múzeum, a Völkerkunde Museum sokáig tulajdonképpen a világ legnagyobb etnológiai gyűjteményével rendelkezett. A második világháborúban komoly veszteségek érték, de nem kizárt, hogy még mindig a legnagyobb. Újabban nagy vetélytársa lett a több gyűjtemény egyesítésével létrejött párizsi Musée du quai Branly. Mindenesetre történeti anyagában, minőségében a berlini a világ egyik legjelentősebb egyetemes néprajzi múzeuma, amely a késői német gyarmatosítás ellenére nem tekinthet el a koloniális örökség terheitől sem. A már önmagában is nehéz hagyatékra újabb teherként nehezedett a háború utáni megosztottság, mert ekkor Dahlembe, Nyugat-Berlinbe került ez az anyag. A Humboldt-Forum megépítése a múzeum újjászervezésének, kibővítésének és a múzeumszigethez való telepítésének a projektje. Ezzel Berlinben a nem európai civilizációk anyaga – hogy a francia megfogalmazással éljek – fizikailag is közel kerül Európához, és a legfontosabb német gyűjtemények az emberi kultúra minden nagy területét egy városrészben tudják majd bemutatni. Itt vannak a közel-keleti és az antik gyűjtemények, a német és az egyetemes művészet. Nagyon komoly anyagi beruházásról van szó, melyet már többször elhalasztottak forráshiányra hivatkozva. A nálunk látható kiállításból az derült ki, hogy a befejezés várható időpontja 2018. Talán nem szerencsés, ha a mi múzeumunkat ilyen méretű nemzetközi gyűjteménnyel hasonlítsák össze, de járható útnak látom, hogy a létrejövő „magyar múzeumi szigetünkön”, a „mi kis néprajzi múzeumunk” hasonló szerepet játsszon, mint a német partnerintézmény. Hasonló funkciót tölthet be abban a léptéken, ahogy ez itt Magyarországon a gyűjteményi adottságok mellett lehetséges. A magam részéről mindenképpen tudatosság volt abban, hogy a Néprajzi Múzeum elhelyezését a magyar múzeumi rendszer egésze szempontjából gondoljuk át, és ne egyszerű – bár rendkívül költséges – ingatlancserének tekintsük.

Mi kell ahhoz, hogy a mi múzeumi negyedünkből Humboldthoz hasonló, átgondolt hely legyen?

Sokat kell rajta dolgozni, időt kell rá szánni. És fontos, hogy ne egyetlen íróasztalnál készüljön el a múzeumkoncepció, hanem kollektív munka legyen. Az ígéretek szerint minden területre felállítanak egy operatív előkészítő testületet, amelynek már a kezdetektől lesz például építész tagja. Ezek a munkacsoportok dolgozzák ki az egyes múzeumok koncepcióját, majd azt a dokumentumot, amelynek alapján a nemzetközi tervpályázat kiírható. De házon belül ehhez nagyon sok munka vár ránk. Az is jó lenne, ha ki lehetne alakítani egy nemzetközi tanácsadó testületet. Ehhez viszont tudnunk kell a kondíciókat, hogy például hány külföldi szakembert hívhatunk meg. Ennél még fontosabbnak tartom, hogy próbáljunk dialógust folytatni a közönséggel. Ők mit gondolnak? Hogyan képzelik egy mai társadalmi múzeum tevékenységét? Együttműködési, együtt gondolkodási projekteket kellene kidolgozni, amelyek a társadalom igényeit, elvárásait közvetítenék a tervezéshez. Nem nagy kérdéseket kell feltenni – mi a néprajz? mi a múzeum? s hasonlók –, mert ezzel túl sokra nem nagyon lehet menni. Jól artikulált, jól érthető részproblémákra kellene együttműködési projekteket felépíteni, amelyek a nemzetközi tapasztalatok szerint hasznos tanulságokkal járnak. Mindehhez szellemi energiára, képzett szakemberekre és sok-sok időre volna szükség. Talán valamire valóban telik az előttünk álló egy évben.

A múzeum szakmai közönsége mennyiben támogatja ezeket az elkészítéseket?

Házon belül viszonylag kevés információt tudnak a kollégák. Már csak azért is, mert minden még nagyon kezdeti fázisban van. Egyelőre az egyeztetések során intézményvezetői feladataim voltak, ami személyes fellépést igényelt, és nagyjából egyénileg megfogalmazott szövegekkel járt együtt. Menetközben a vezetőkkel folyamatosan konzultáltam, de az általános „ki mit gondol” megvitatására nem volt lehetőség. Most ez változni fog, közösen kell felépítenünk a stratégiát. Meg is kell fordítani múzeumi közhangulatot, mondván: szép-szép, de nem lesz belőle semmi, mert „nem lesz rá pénz”. A napi múzeumi tapasztalatot és élményeket amúgy is a katasztrofális pénzügyi helyzet határozza meg. Skizofrén dolog az új Néprajzi Múzeum koncepcióján dolgozni, és közben forráshiány miatt voltaképpen minden érdemi szakmai munkát befagyasztani. Ráadásul ez azzal jár, nem tudjuk szállítani „bizonyítékainkat”, hogy miért is kell új Néprajzi Múzeumot építeni, ami értelemszerűen fejlesztést jelent – ebben a hét szűk esztendőben.

A Kúria mikor költözik?

Ebben a kérdésben nem én vagyok az autentikus hírforrás. Úgy tudom, az a kormányzati szándék, hogy ősszel kezdődik a Politikatudományi Intézet elköltözése. Ezt követően talán birtokba lehet venni helyiségeket, bár nyilván az épületnek az a szárnya is felújításra, korszerűsítésre szorul. Minket is érint viszont, hogy átmenetileg az épület olyan reprezentatív tereit, mint a dísztermünket, közösen fogjuk használni. Talán a második emeleti tanácstermünk felújítása is elkezdődik a Kúria jóvoltából, amit míg itt vagyunk, szintén közösen használnánk. Nem vagyok teljesen nyugodt a ránk váró együttélést illetően, számtalan problémával számolhatunk. Bár nem kell rögtön szkeptikusnak lenni, majd meglátjuk, hogy működik.

Hamarosan be kell adni a főigazgatói pályázatot. Ha úgy döntesz, hogy belevágsz, miként készíted el? Lesz egy „A” terv, ha az uniós források megnyílnak a múzeumi negyed előtt, és lesz egy „B”, ha nem?

A két út nem most válik el egymástól. Egyelőre a jelen körülmények között működni kell, ami egyre nehezebb, kilátástalanabb, ugyanakkor azonnal bele kell vágni az új múzeum szakmai előkészítésének munkájába. Nem lehet úgy nekikezdeni, hogy majd akkor csinálom, ha látom a pénzt. Egy új múzeum kitalálása nagyon szép feladat. Most sokkal több ennek a realitása, mint korábban bármikor, de most vadabb világ is van. Az erők koncentrálására lenne szükség, minél több tudás mozgósítására. Illúzió azonban, hogy új embereket vehetünk fel, akik be tudnak kapcsolódni a munkába. Vannak jó szakembereink, voltak már jó periódusaink, de sok kérdéshez nem vagyunk elegen, nincs elegendő felkészültségünk. Most különben is mindenki meg van rettentve a megszorításoktól, az elbocsátásoktól, a napi realitás, hogy ruhatároskodni kell, gyűjteményfejlesztésre, kiállításra, kiadványokra – vagyis érdemi akciókra – pedig nincs pénz.
A lehetséges kudarcok kockázatáról sem feledkezhetünk el. A szobám falán van az új Néprajzi Múzeum 1923-ban meghirdetett tervpályázatának egyik díjnyertes tervrajza. Forráshiány miatt a következő évben fújták le az építkezést. Közelebbi eset az észtországi Nemzeti Múzeumé, ahol már évek óta megvan a nyertes pályamű, az építkezéshez szükséges uniós források azonban a mai napig nem nyíltak meg.

A régiónkban van egyáltalán olyan példa, amely biztató lenne abból a szempontból, hogy az általad vázolt nagyszabású elképzelések megvalósíthatók?

A hagyományos néprajzi múzeumoknál (a saját kultúrával foglalkozó néprajztudomány intézményesített helyei – szerk.) még nagyobb nehézségek vannak, mint az etnológiai intézményeknél. Több múzeummal állunk kapcsolatban, sokat tanulunk egymástól. Ránk több helyütt irigykedve néznek, hogy még milyen jó helyzetben vagyunk. Bécs például a megszűnés határán van. Berlin teljesen átalakult, Európa kulturális múzeuma lett, és eddig alapvetően a képpel foglalkozott. Ez most változik, új állandó kiállításuk az európai kultúrák egymásra hatását, kapcsolatát hangsúlyozza. Mindkét helyen izgalmas kísérletekről tudunk, de mindkét néprajzi múzeum nagy gondja, hogy nincsenek igazán szem előtt, s ez csak részben következménye annak, hogy a központi intézményektől távol vannak. A szlovákoknak az egyik legkonzervatívabb nemzeti múzeumuk van, huszonvalahány múzeum tartozik alá, az egyes intézmények nehezen tudnak másokkal együttműködni. Amikor pár éve ott jártunk, az is kiderült, hogy meglehetősen régi néprajzképet követnek. A grázi múzeum a téli időszakra bezárt, mert nincs rá pénz. Tavasztól látogatható, de egyetlenegy kurátorral működik, annak ellenére, hogy nemrég újították fel, remek állandó kiállítást rendeztek. Ljubljana az egyetlen, amely a maga léptékében sikeresen modernizálódott. Jóval kisebbek, mint mi, viszont megvan az a hasonlóság, hogy ott is van nemzetközi anyag, és ők is kapcsolatban állnak az ilyen európai társintézményekkel, ami sok inspirációt jelenthet. Az identitásról szóló új állandó kiállításuk példaszerű. Zágráb felemás, néhány innovatív időszaki kiállítás vagy nemzetközi projekt mellett épületgondokkal és hozzánk hasonlóan régi állandó kiállítással küszködnek. Innsbruckban teljesen népművészeti múzeumot csináltak a régi gyűjteményből, Münchenben a Bajor Nemzeti Múzeumhoz tartozik a néprajzi anyag, amelyben az 1970-es évek vége óta nem nyúltak a néprajzi kiállításhoz. A nürnbergi Germanisches Nationalmuseumban szintén ekkor készült a néprajzi kiállítás, ami akkor nagyon korszerű volt, de azóta ott sem sok történt. Úgy tűnik, hogy a múzeum más szakágai viszik a prímet az új szemlélet alkalmazásában; például a viselettörténeti kiállításuk lenyűgöző. Skandináviában valamivel jobb a helyzet, de ott a kultúrtörténeti anyag társadalmilag nincs annyira szétválasztva, mint nálunk, ahol a Néprajziban és a Nemzeti Múzeumban mintha a nemzeti múlt egymástól független, két külön bolygóján járnánk. A társadalmi múzeumok palettáján ma a városi-várostörténeti múzeumok talán mozgékonyabbak Európa-szerte, kívülről legalábbis innovatívabbnak látszanak. A hagyományos néprajzból „érkező” múzeumok általában kevésbé is jutnak el az érdeklődés homlokterébe.

Mi az oka?

Nem tudják, hogyan tovább! A néprajzi jellegű múzeumok már a két világháború között azzal szembesültek, hogy kezd megszűnni az a kultúra, amelynek vizsgálatára, megmentésére kitalálták őket. Már a harmincas évek végén ment a vita, hogy klasszika-filológia lesz-e a néprajzból vagy sem. A háború után mind Nyugat-Európa, mind a volt szocialista országok átestek a modernizáción, és főleg Európa innenső részén a „huszonnegyedik órás” mentéseknek, kutatásoknak köszönhetően hihetetlen mennyiségű anyag került be a múzeumokba. Aztán az egész kezdett kifulladni. A németeknél ráadásul ott volt a nemzetiszocialista hagyaték, ezért a tudomány egy időre marginalizálódott. A hagyományos néprajzi muzeológia új területet nyitott a szabadtéri múzeumok telepítésével. Közismert, hogy ennek előzményei a 19–20. század fordulójára mennek vissza, de az irányzat felfutása későbbi fejlemény. Aztán kiderült, mintegy újabb lehetőségként, hogy a szabadtéri múzeumok jó színteret biztosítanak a kulturális fogyasztás újabb trendjeihez. Amit a Skanzen meg tud valósítani azzal, hogy a „hagyomány élményét” kínálja, a múzeumi világon belül más közönséget mozgat, a szabadidő eltöltésének más formájára épít, mint a városközpontokban működő „rokonai”.

Összehasonlítható a két műfaj egyáltalán?

Inkább egymást kiegészítő műfajoknak tekinthetjük őket. A szabadtéri múzeumok a kultúra komplex bemutatására törekszenek, ahol nem egyedi tárgyak, tárgysorozatok, múzeumtérben berendezett enteriőrök a bemutatás alapegységei, hanem egy egész telek, házberendezés, településforma válik láthatóvá. Egy-egy kultúra regionális-táji variációinak bemutatása a szabadtéri múzeumok fő hagyományos létformája. Nagyon jó, hogy a Skanzen ennél nem áll le, hiszen előbb-utóbb érdektelenné válna ez a múzeumtípus is, ahogy ezt néhány osztrák, német, szlovák szabadtéri múzeumban tapasztalhatjuk. A fő irány az átélhetőség. Ez nagy lehetőség, de megvannak a veszélyei is. Ennek mai kimenete az élménypark, a témapark, ami hihetetlen kihívás minden múzeum számára, mert nagy társadalmi igényre épül. Ott is, ahol léteznek ilyen intézmények, a múzeumok általában a hatása alá kerülnek. Az ilyen tevékenység más működési és finanszírozási modellt igényel, noha természetesen ma már minden múzeum próbál követni piaci modelleket. Ma mindenütt teljesen mást csinál ez a kétfajta múzeum, és mást is kell csinálniuk. Az optimális az volna, ha a Néprajzi Múzeum és a Skanzen is megvalósítaná saját intézménytípusának lehetőségeit. A mi esetünkben azt sem szabad elfelejteni, hogy története, gyűjteményi adottságai és szakmai kompetenciái miatt a Néprajzi Múzeum sajátos és nélkülözhetetlen tudásközpont. Csak utalnék a könyvtárunkra, amely most kapta meg a müncheni etnológiaprofesszor, Vajda László óriási könyvtárát. Az új múzeum reményeim szerint emellett az interkulturális találkozások és a kortárs kultúra reflexív színhelyévé is válik. Azon kellene gondolkodni, hogyan lehet az alapüzeneteket összekapcsolni.

Az új múzeumi negyed koncepciója mentén akár a néprajzi muzeológiájáról szóló termékeny vita is kibontakozhat?

Tavaly ősszel a néprajz szakos muzeológusok éves konferenciáján már kísérletet próbáltam tenni arra, hogy nyissunk új lapot a közös gondolkodásra. Jó lett volna áttekinteni az ide kapcsolódó szakterületek mondanivalóját, megfogalmazni céljait, és közelíteni egymáshoz a lehetséges társadalmi múzeumi innovációkat. Nem volt ez teljesen sikertelen vállalkozás, de messze nem „rázta fel” úgy a szakmát, ahogy arra szükség lenne. Nem is sikerült mindenkit megszólítani, bár még a Ludwig Múzeum törekvéseiről is hangzott el olyan előadás, ami a mai „néprajzi muzeológia” szempontjából megkerülhetetlen kérdésekre reflektált. Meggyőződésem, hogy a két múzeum között sok kapcsolódási, együttműködési lehetőség lenne. Akkor a dialógusra, közös gondolkodásra nem volt kedvező a helyzet. A jól értesültek talán arra számítottak, hogy a Néprajzi Múzeumot napokon belül eléri a lebegtetett „strukturális reform”. Ehhez jött a megyei múzeumi rendszer válsága, az átszervezési koncepciók rapszodikussága egyfelől, a létszámleépítés, az anyagi források újabb csökkenése másfelől, ami így együtt meglehetősen defenzívába sodort mindenkit. A magam részéről ezzel szemben amellett érveltem, hogy építsünk új múzeumot, olyat, ami számít, függetlenül attól, hogy ez valóban új múzeumépülettel jár-e együtt, vagy sem. Ez nemcsak továbbra is érvényes feladat, hanem most már úgy tűnik, az új Néprajzi Múzeum fizikai valójában is más lesz, mint a jelenlegi. Talán most, az új múzeum létesítésének hírére az említett serkentő felhajtó erő is segítségünkre lesz.

Fotó: Néprajzi Múzeum