Az újratöltött Petőfi-kultusz
Kiállítás
„Petőfit a saját szobra takarja el” - mondta Weöres Sándor. De mi történik, ha egy kicsit elmozdítjuk?
| Urbán Csilla |
2013-03-16 09:00 |
A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása a kultuszt félretéve, illetve annak tudatában a költő életének állomásain keresztül próbálja bemutatni Petőfi Sándor összetett írói és emberi személyiségét. Egy kultuszt értelmező kiállításnak már itt volt az ideje, mindezt az irodalmi múzeum szerepének, a szerző státuszának és a kánon kérdéseinek változása hozta magával.
 |
Az Acpoetica. Petőfi Sándor
életében készült képmásai
című kötet 47 darab, köztük számos,
eddig ismeretlen portrét mutat be.
A könyvről bővebben itt!
|
„Petőfit a saját szobra takarja el” – ezzel a Weöres Sándor-i állítással találkozunk a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfi-kiállításának bejáratánál. A PIM „” – Petőfi választásai című kiállítása ezt a szobrot próbálja elmozdítani, és a költő köré épülő kultuszt félretéve, illetve annak tudatában akarja bemutatni Petőfi Sándor emberi és költői szerepeinek sokszínűségét, a költő igazi arcképét. A „igazi” szó azonban már gyanút kelt, a kiállítás a szerepek felsorakoztatásával inkább árnyalja a Petőfi-képet. Ami talán ennél is fontosabb, a kiállítás nemcsak magát a költőt mutatja be, hanem kultusztárgyakra építve, és azokat a költői életmű egy-egy szövegével, az élettörténeti eseményekkel kiegészítve, illetve ütköztetve reflektál a Petőfi-kultuszra.
Ebből a szempontból a kiállítás utolsó pár állomása a legérdekesebb. Ezek a részek utalnak ugyanis a Petőfi-kultusz kialakulásának körülményeire a 19. század második felében, érintik a múzeum létrejöttének kontextusát, és jelzik azt is, hogy az irodalmi múzeum funkciója megváltozott az elmúlt pár évtizedben. Ez a fajta reflexió az irodalmi múzeum kultuszteremtő, illetve -fenntartó szerepére az első lépés lehet arra, hogy a múzeum a kiállításokon keresztül reflektáljon saját jelenbeli helyzetére.
Mit kezd az irodalmi múzeum a „halott szerzővel”?
A nemzet költője, a költészet megtestesülése, a szabadsághős azok az elsődleges pozíciók, amelyeket általában Petőfihez kapcsolunk. A kiállítás ezeket egészíti ki az élettörténet folyamán megjelenő szerepdilemmákkal, ezáltal próbálja bemutatni azt az összetett személyiséget, amelyet a kultusz elrejt. A kultuszt azonban nem lehet félretenni, mind a múzeum, mind a befogadó erre épít. Maga az irodalmi múzeum mint intézmény lehetetlenné teszi, hogy a múzeumi térben ne ereklyékként tekintsünk a kiállítási tárgyakra. Az irodalmi múzeumnak részben ez a nagy dilemmája: a múzeum tárgyakkal foglalkozik, az irodalom viszont szövegekkel. Mit kezd az irodalmi múzeum a „halott szerzővel”? Ez Petőfi esetében külön jelentőséget kap, ő ugyanis az a szerző, akinek alakja eltakarja szövegeit.
A látogató is azért tér be a tárlatra, mert ismeri a Petőfi-kultuszt, ha nem ismerné, csupán tárgyak értelmetlen sorozata tárulna a szeme elé. A kiállítás ráadásul azzal, hogy kijelenti, Petőfi minden életeseménye lírizálódott, verssé vált, azt sugallja, hogy Petőfi „igazi” személyiségéhez szövegein keresztül juthatunk közelebb. Az azonban már kérdés, hogy a kultusztárgyak mennyire késztetik arra a látogatót, hogy újraolvassa a szövegeket. A versek azonban nem képezhetik a kiállítás tárgyát, sőt, az a furcsa helyzet áll elő, hogy a művészi értékkel rendelkező korpusz másodlagos, kiszolgáló szerepbe kerül.
Mivel mind az irodalmi múzeum, mind a befogadó a kultuszra épít, ezért nem a kultusz mellőzésére, hanem értelmezésére van lehetősége a kiállításnak. Ebből a szempontból a tárlat kettős. Egyrészt az események, dilemmák bemutatásával Petőfi személyiségéhez jutunk közelebb. Másrészt a kultusz és az irodalmi hagyomány kialakulását követhetjük nyomon, tulajdonképpen azt, hogy ami Petőfi közelébe kerül, az kultusztárggyá, majd pedig kiállítási tárggyá válik. Hogy az utóbbi reflexió mennyire kifejtett, mit lehetett volna még inkább hangsúlyozni, arra később visszatérek.
Egy zaklatott életút ereklyéi
A kultuszra reflektálva a kiállítás azonnal ereklyék bemutatásával, mellszobrokkal, Szendrey Júlia jegygyűrűjével nyit, és két olyan szöveggel, amelyek szintén a kultuszra mutatnak rá, illetve értelmezik azt. A termek sora ezután kronológiai sorrendben mutatja be a költő életének főbb állomásait, a szülőháztól kezdve a diákéveken, szerelmeken, színészi próbálkozásokon át egészen a költővé válásig, a fővárosi irodalmi életben betöltött szerepéig. A különböző szerepek bemutatása és az enteriőrök kialakítása egyfajta miliőt próbál teremteni. A kiállítás a különböző szerepek közötti váltás okát sokszor a kudarcban jelöli meg, és ez is nagy erénye a tárlatnak: Petőfi iskolaévei nem voltak zökkenőmentesek, a korai katonai pálya a feljebbvalókkal történő összezördülések miatt szintén sikertelenséggel zárult, testalkata miatt Petőfi számára a színészi pálya is zsákutcának bizonyult. A költő életének különböző állomásai jól mutatják, hogy Petőfi élete nem megszakítás nélkül, egyenesen vezetett a költői, politikai sikerek felé. Sőt, a közéleti szereplőként elért pozíció után a márciusi eseményeket követő kudarcok rámutatnak arra, hogy sikere nem volt hosszú életű. A költő halála körüli mítoszok felvillantása után a későbbi hatástörténetet bemutató terem következik, ahol többek között a YouTube-on lehet barangolni Petőfi-feldolgozások után kutatva, valamint kortárs képzőművészi alkotásokat tekinthet meg a látogató.
Az új generáció számára is vonzó narratíva
A kiállítás megpróbál megfelelni a korszerű múzeumi közeg elvárásainak, azaz audiovizuális eszközöket használ, okostelefonra letölthető alkalmazást kínál. Már a plakát is a digitális nemzedéknek üzen, a fiatalok által leggyakrabban használt médiumokon keresztül próbálja megragadni a középiskolás korosztályt. Pont annyira értelmezi újra Petőfit, hogy az még a középiskolai oktatás keretein belül maradjon. Közel lehet menni a tárgyakhoz, lapozgatni lehet a korabeli újságokat, be lehet ülni az iskolapadba, egy interaktív táblán játékos feladatok során lehet tesztelni a márciusi eseményekről szóló ismereteket.
A kiállítás szinte egy új, a fiatalok számára is igen vonzó narratívát kínál fel Petőfiről. Ő volt a 19. század első felének vagány „sztár” költője, aki ugyanúgy megcsinálta magát, mint a mai celebek. Mindez még azt is sugallja, hogy már maga a költő nagyobb hangsúlyt fektethetett az imázsra, mint magára a költészetre. Az állandó lázadás, az ellenzett színészpálya, a sorozatos dilemmák, válságok, szerelmi kalandok mind sokkal közelebb hozzák a fiatalokhoz Petőfit, mint a szigorú, „nemzet költője” kép.
A tudatos imázsalakítás hangsúlyozásával azonban a kiállítás részben aláássa saját céljait, azaz a költő „igazi” arcának bemutatását. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a kísérőszövegek sokat segítenek, és helyenként valóban emberi közelségbe hozzák a legendát. Az esendőségére is rávilágítanak: például Petőfi színészi pályafutásának bemutatásakor látjuk a korabeli ruhákat, és a kísérőszövegből megtudjuk, hogy Petőfi a színpadi szerepléshez kevéssé előnyös testi adottsági miatt nem volt alkalmas a színészi pályára. Látjuk ugyan a forradalom képeit, azonban azt olvassuk, hogy a tavaszi események után a megváltozott politikai környezet és a sajtónyilvánosság miatt a márciusi ifjak Petőfivel együtt nem kaptak jelentős szerepet. Ráadásul az ünnepelt, sztárimázsát tudatosan építő költő egy nagy bukás, a képviselőválasztás kudarca után menekül a csatatérre, a harcra azonban szintén kevéssé alkalmas.
Hol a helye a múzeumnak a kultuszban?
A kiállítás utolsó állomásain azonban egy olyan momentummal találkozhatunk, amelyet érdemes lett volna jobban kihangsúlyozni, körüljárni. Ez magának a múzeumnak egyrészt a kultusz megteremtésében és fenntartásában, másrészt a jelenkori kulturális közegben betöltött szerepe. Mint már említettem, a Petőfiről szóló kiállításnak speciális helyzete van. Egy olyan múzeum rendezi ugyanis, amely nemcsak a nevét, hanem létezését is köszönheti a szerzőnek.
A tárlat vége felé látunk néhány képet arról, hogy Petőfi egyes képzőművészeti alkotásokon keresztül, illetve a magyar nemzet emlékezetében hogyan mitizálódott, valamint kapunk pár információt a Petőfi Társaságról és a Petőfi Házról. A tárgyakban igen gazdag kiállítási anyag alapját a Petőfi Társaság 19. század végén megkezdett gyűjtése adja. A gyűjtemény számára hozták létre a Petőfi Házat, amelynek a Petőfi Irodalmi Múzeum a jogutódja. A Múzeum – amely ugyan a Petőfi Ház hagyatéka mellett mindenféle irodalmi anyagot gyűjtött – a Petőfi-kultuszra épül.
Ezeknek a tényeknek, illetve legendáknak a felvillantásával a múzeum csak utal saját szerepére, de nem fejti ki pontosan, pedig szorosan összefügg a Petőfi-kultusszal. A 1848 – 1849-es szabadságharc bukása után a nemzeti függetlenség eszménye és a forradalom sikereire való emlékezés nem halt el. Ez az egyik kiváltó oka, hogy Petőfi, mint nemzeti hős legendák formájában tovább élt a nemzeti emlékezetben, ezt tetézték még a költő halálával kapcsolatos kételyek, a visszatéréséről szóló mítoszok. A Petőfire épülő kultusz kialakulása és a tárgyak gyűjtése nemcsak a nemzet költőjére való emlékezés miatt jött létre, hanem ugyanúgy általánosan a nemzeti függetlenség ideájának ápolása miatt is. Petőfi a nemzeti függetlenségért vívott harcot testesítette meg, később pedig magát a népet, amely a nemzet ideológiáját elvető kommunista és szocialista rendszernek jött jól.
A Petőfi-kultuszra való reflexióval a kiállítás ma nemcsak a költő személyiségéhez visz közelebb. Erősen utal azokra a kérdésekre is, hogy milyen szerepe lehet egy, a nemzeti függetlenséget jelképező irodalmi kultusznak akkor, amikor egyszerre globálisan jelentéktelenné válnak a nemzethatárok, de lokálisan előtérbe kerülnek a nacionalista ideológiák? Mit kezd a múzeum saját névadó költőjével, amikor a divatos irodalomtudományi elméletek szerint a „szerző halott”? Jelentős-e annyira az irodalmi múzeum, hogy részt vegyen még ma is a kánonalakításban, ráadásul úgy, hogy a kánon is kezd egyre elavultabb intézménnyé válni? Ha nincs kánonalakító, kultuszfenntartó szerepe, akkor miként újulhat meg az irodalmi múzeum?
Ezek a kérdések nagyon messzire vezetnek, megtalálhatjuk a kiállítás anyagában, ha nem is egészen fejtik ki a kurátorok. A tárlat a korszerű eszközökkel, a kortárs, populáris kultúra Petőfijével elsősorban a fiatalokra koncentrál, ez a célközönség pedig nem is igényli a fentebbi kérdések tárgyalását. Nem lehetetlen azonban, hogy erre még esetleg sor kerül, a kiállítás anyaga ugyanis – főleg a tárgyakat tekintve - a múzeum szerint később részben változni fog (a jelenlegi anyag szeptemberig látható). A kiállítás explicit célja, a kultusz figyelembe vétele, az arra való reflektálás az első lépés lehet afelé, hogy a múzeum ne csak Petőfi, hanem saját szerepdilemmáival is szembesüljön.
