A tanító széke
BESZÉD
70 éve még Magyarország lakosságának döntő többsége paraszti származású volt. Ismerjük őket? Emlegetjük ételeiket, vitrinben tartjuk pipáikat, újrakeverjük dalaikat és koreográfiát építünk táncaikra, de valóban ismerjük őket?
| Fisli Éva |
2013-03-25 08:00 |
Évek óta hol közelebbről, hol távolabbról volt szerencsém figyelemmel kísérni a Néprajzi Múzeumban zajló kutatómunkát. Ez pedig már régen meggyőzött arról, hogy – a gyűjteményben őrzött javakon túl – az itt dolgozó munkatársak felkészültsége és nyitottsága is komoly érték, s hogy az elmúlt tíz évben megjelent, gondosan szerkesztett kiadványok, a kortárs városi kultúrát is vizsgáló kutatási programok mind egy, a jelenkori szakmai és emberi problémákra egyaránt érzékenyen reflektáló tudományos műhely szellemi termékei.
Saját, családi történetem szintén ideköt; apai dédapámról, akiről egyáltalán nem voltak otthon fényképeink, itt, a Néprajzi Múzeum archívumában maradtak fenn számomra különösen fontos felvételek. Nem családi képek, hanem egy etnográfus fényképei, akit a tánc, a tűzcsiholás és az impozáns bajusz alighanem sokkal jobban érdekelt, mint maga a személy, de munkájának eredményei nekem visszavonhatatlanul személyesek.
Épp ezért megtisztelőnek érzem a felkérést, hogy éppen itt nyissak meg egy kiállítást. Ezzel a lehetőséggel pedig úgy kívánok élni, hogy előrebocsátok néhány, talán nem érdektelen gondolatot, szem előtt tartva az imént említett személyes szálat, hogy ugyanis a kutató-etnográfus visszavezethet bennünket gyökereinkhez.
Nézzünk körül! Tegyük fel, hogy semmit nem tudunk ezekről a fényképekről. Állunk itt, mit sem sejtve, de habzsolva a látványt. Embereket látunk: nőket, férfiakat, gyerekeket. Ülnek, állnak, támaszkodnak, karjukban csecsemővel, egymáshoz érnek vagy épp tárgyakat tartanak. Ami közös bennük, az a helyszín. Egy tornácon állnak, vagy a tornác előtti udvaron, többnyire komolyan, de nem ünnepélyesen.
Feltűnhet, hogy a képek legtöbbjén van még egy szereplő. A szék. Néha elegáns tonett, néha fonott rusztikus. Van, hogy támasztékul szolgál, van, hogy ráülnek, s olyankor diszkréten el is tűnik a szoknyák redői mögött, van, hogy gyermeket állítanak rá és ilyenkor inog picit.
 |
 |
| „Schmalz József feleségével és kisgyerekkel” JPM ltsz: 47357 |
„Két honvéd (németek)” JPM ltsz: 47445 |
Van, hogy peckesen katonai csákót tart, és az is előfordul, hogy egy fiatal pár keze épp hűvös támláján találkozik. A szék fontos bútordarab. A fényképész tette oda. Ha jól figyelünk, nyomon követhetjük, hányféleképpen lehet jelen és jelentés.
Nézzünk körül! Tegyük fel, hogy (szinte) mindent tudunk ezekről a fényképekről. Tudjuk, hol van Véménd, hogy tanító volt a fotográfus, hogy mikor készültek a felvételek. És kivételes szerencse, többnyire még azok nevét is tudjuk, akiket lefényképezett!
Ráadásul úgy pásztázzuk végig a képeket, hogy azt is tudjuk már, mi történt azóta. Tudjuk, hogy a felvirágozott harangokat elvitték a háborúba, de nem a győzelemnek zúgtak, és a rá következő évek gyorsan avuló térképeket rajzoltak a falu fölé. Tudjuk, hogy a gyerekek felnőttek; volt, aki elvándorolt, volt, akit elvittek vagy elűztek innen. De figyeljünk: a német kislánynak öltözött zsidó fiúcska (Schwarz Tibi) és a csukaszürke uniformisba bújt kiskatona (Schmidt Bálint, „aki a II. világháborúban esett el”) itt még ugyanott állnak, a tanító udvarán.
 |
 |
| „Zsidó kisfiú (Schwarz Tibi) német kislánynak öltözve” JPM ltsz: 47575 |
„Schmidt Bálint gyermekkori képe katonaruhában, aki a II. világháborúban esett el” JPM ltsz: 47610 |
Nem véletlenül emlegetek térképeket, traumák topográfiáját, mely – akarjuk vagy sem – a maga koordinátái közé vonja gondolatainkat, emlékeinket. Ezeknek a képeknek az igazi tétje a lépték. Egyetlen falun belül ennyiféle ember! Itt állnak, még csak nem is sejtve, amit mi már tudunk róluk. Bele is szédülhetünk ebbe a távlatba, de azért ne legyenek illúzióink: ezek az emberek egyszerűen csak voltak. Reményekkel, vágyakkal, félelmekkel, gyengeséggel és olykor egész biztosan örömmel is népesítették be falujukat, amit egy időre otthonuknak tudtak. Különlegességük az, hogy együtt láthatjuk őket, mert egy tanító lefényképezte őket. De mit látunk meg általuk?
Nézzünk körül és tekintsünk messzire! Hetven éve még Magyarország lakosságának döntő többsége paraszti származású volt. Ismerjük őket? Emlegetjük ételeiket, vitrinben tartjuk pipáikat, újrakeverjük dalaikat és koreográfiát építünk táncaikra, de valóban ismerjük őket? Tudjuk, hányféle nyelven beszéltek azon kívül, amit megtanultunk tőlük, s valójában mihez, kihez kötődtek? Mit tudunk paraszt-őseinkről, a hódoltság után betelepülőkről, a dél-dunántúli puszták többnyelvű, többfelekezetű vándorairól? Látjuk őket?
Több mint tíz éve, Benda Gyula az Eötvös Collegiumban szemináriumot hirdetett, amelynek az volt a címe: A falusi Magyarország társadalomtörténeti problémái. Az órákon elsősorban historiográfiával foglalkoztunk, azt próbálva nyomon követni, addig kik és milyen fogalmakkal igyekeztek megragadni a falusi népesség történetét, s miféle modellek szerint látták és láttatták e hatalmas tömeget. Nem haszontalan kérdésfölvetés ez, melynek tán ideje volna túllépnie a szemináriumi szobán. Ezzel a 20. századdal a hátunk mögött megtanulhattuk, hogy a többszörös kötődés összehasonlíthatatlanul jobb, mint ha semmilyen kötődésünk nincsen. Ezért a mi feladatunk nem az elveszített világok (Arthur E. Imhof) panoptikumot idéző rekonstrukciója, hanem a bennük egykor zajló folyamatok megértése, megértetése és összekötése a mával. Végülis minden történeti kiállítás tétje, hogy az általa bemutatott személy, tárgy vagy jelenség (a látogatónak) ismerős vagy idegen marad-e. Ha ismerős, közösséget érzünk vele, ha idegen, akkor nem több, mint kuriózum, amit csodálni lehet ugyan, de nincs túl sok köze hozzánk.
Ez a fotótörténeti tárlat nekem nem idegen. Azért sem, mert Véméndet nem gyalulta le a térképről a történelemnek eufemizált úthenger. A kitelepített németek helyére bukovinai székelyek és felvidéki családok, a környező erdők megszűnő cigánytelepeiről romák érkeztek. Évtizedek kényszerű népvándorlása volt ez is, kötelékek folytonos kialakulása és felbomlása, otthonok teremtése és keresése. A mai Véménd semmivel sem érdektelenebb terep a tegnapinál. Remények, vágyak, öröm, gyengeség és félelmek lakják, mint mindannyiunkat. Így vagyunk egymásnak földijei.
Véménd 1916-1920. Egy falusi tanító fotógráfiái. Néprajzi Múzeum, 2013. március 23. – 2013. szeptember 8.
A kiállításhoz kapcsolódó tárgybehozás nemzetközi projektoldala: Bring an Object!
Kiállítási fotók: Csorba Judit
