Önarckép, halállal
EGON SCHIELE ÉS KORA
Ötvenöt mű Schielétől és további harminc a művésztársaktól – ennyi festmény, grafika érkezett a bécsi Leopold Museumból a budapesti Szépművészetibe.
| Götz Eszter |
2013-06-28 12:00 |
A világ legnagyobb Schiele-kollekciójából kapunk ízelítőt az alig tízévnyi életműről. A bécsi „újművészet” nagy hatású festője először 1909-ben hívta fel magára a figyelmet, ráadásul rögtön egy olyan tárlaton, ahol a szecesszió mozgalmának szervezésében Bécsben együtt volt látható Matisse, Van Gogh, Munch, Kokoschka, Gauguin, a festészet radikális megújítói.
Önarckép lampionvirággal, 1912
Tizenkilenc éves volt ekkor, és Klimt vonalvezetésének, dekoratív felületeinek, mozaikszerű tömeghalmozásának bűvöletében égett. Nem sok nyomot hagyott rajta az Akademie der Bildenden Künste iskolás-konzervatív stílusa, ahol akkoriban tanult; Schiele ontotta magából a remegő vonallal körülvett, síkszerű tájrajzokat, természeti ábrázolásokat és mindenekelőtt a portrékat. Lerajzolta az utcán látott gyerekeket és nőket, hivatásos prostituáltak és – egy bécsi nőgyógyász jóvoltából – terhes asszonyok ültek neki modellt. Növények és testek lassú rothadásában pillantotta meg a mindig jelen lévő halált, ezt figyelte, ezt rajzolta az élet harsány színei, a vágyakozás, az ösztönök, az érzelmek küzdelmei mélyén. Kimeríthetetlen témát talált saját testében, saját arcának ábrázolásában, az irányított tekintet és a mimika kapcsolatában, Rembrandt óta senki sem készített annyi önarcképet, mint ez a hiperérzékeny kamaszfiú. A halál és a szexualitás minden festményén és rajzán megfoghatóan jelen van, még abban a japános hangulatú, magányos őszi fát megörökítő, fehér-rozsdabarna kompozícióban is, amely a mostani kiállítás egyik legmegragadóbb, legtalányosabb darabja: Csontváry libanoni cédrusának finom vonaglását pillantjuk meg benne.
 |
 |
Fa késő ősszel, 1911
|
Anya Gyermekével II, 1912
|
Bodor Kata kurátor tematikus csoportokba rendezte a kölcsönzött anyagot, ami kissé zavaró módon váltogatja a festői életmű belső szempontjait a művészettörténeti korszakok, kapcsolódások egységeivel. Rendkívül erős hatású a felütés, a különböző időszakokban készült önarcképek egymás mellé állítása, ezzel a gesztussal a néző azonnal Schiele markánsan egyedi gondolkodásmódjának origójába csöppen – ez sokkal közelebb visz az életműhöz, mint ha Schiele közismert erotikus rajzait helyezte volna előre. Az érzékenység ilyen precíz, értő előhívása után azonban a kiállítás logikája az elődökhöz, a bécsi szecesszióhoz, Klimthez és az impresszionistákhoz vezet tovább, és a Schiele-művekre kiélesített figyelmet megtöri a művésztársak – Carl Moll, Leopold Blauensteiner, Josef Engelhart – ugyanekkor készült impresszionista, franciás stílusú vásznainak látványa.
A Klimt–Schiele párhuzam kiemelése ismét visszavisz Schieléhez, egyértelműen rámutat a forrásra, de tisztázza is a festői örökséget gyorsan meghaladó új irányt. Majd az alig öt évig alkotó, későn fölfedezett Richard Gerstl és a művészbarát, Kokoschka munkái következnek, a centrálisan kialakított teremben szembehelyezve azzal a fallal, amelyen Schiele grafikái vonulnak végig. Szép megoldás, de kevéssé koncentrált: az összehasonlítás mellett nem hagy elég teret a tárlat kiemelt alakjának.
 |
 |
Anya és lánya, 1913
|
Térdelő nő narancspiros ruhában, 1910
|
Lebilincselő az anyagábrázolások felmutatása a második teremben, akárcsak az elsőben az önmegfigyelés elmélyült pillanatai: a témában – ikonográfiai utalások kíséretében – a halál, a gyűlölet, a kiszolgáltatottság fogalmaival találkozunk. Szépen folytatja ezt az erotikus grafikák sora, a női, férfi és páros aktok tekintetében ugyanaz a halál ül, mint a gyermeke felé forduló anyáéban. Megrendítő, ahogyan átmenet nélkül az anyaság kínjából egyszerre a szex, a test intimitásába lépünk. Halálközelséget sejtet a késői képek realisztikusabb, kijózanodott stílusa, a megmerevedő testek víziója is, ebben a teremben egyedül a tájképek síkba vitt, expresszív tömeghatásaiban érvényesül a szépség klasszikus értelmezése.
Schiele életműve egészében véve egy újfajta szépséget tárt föl, a pusztulás, a halálban élés esztétikáját, s ezt a tárlat is a középpontba helyezte. Kár, hogy ez a középpont helyenként elcsúszott, és a műtörténeti párhuzamok nemcsak kísérték, de helyenként felülírták a Schiele-művek hatását.
