Horvát, sokác, bunyevác
KRITIKA
Közép-Európa népei évszázadok óta úgy rétegződnek egymásra, olyan sokszínű a keveredésük, elkülönülésük és egymásra gyakorolt hatásuk, hogy ebben a térben csak nagyhatalmi döntések képesek országhatárokat húzni.
| Götz Eszter |
2014-01-05 08:55 |
A népszokások, a tárgykultúrában testet öltő identitás, a színekbe, formákba és anyagokba öltözött ízlés nem ismer sem földrajzi, sem politikai választóvonalakat.
A magyar–horvát viszonyban a jellegzetes kelet-európai keveredés még sokkal összetettebb – erre utal a Néprajzi Múzeum új kiállításának címe is: Több, mint szomszéd. Hiszen évszázadokig közös állam fogta egybe a két népet, a költő Zrínyi, a történelmi Fiume városa ugyanúgy magyar, mint horvát, a két nép életmódja és párhuzamos története sok ponton azonosnak mondható. A tárlat nem Horvátország és nem is csupán a horvátok néprajzába avatja be a látogatót, hanem a hétköznapoknak minden olyan szépségébe, ami horvát gyökerekből ered, a Földközi-tengertől egészen a Felvidékig. Az apropót Horvátország uniós csatlakozása adja, de az anyagból nézve kitűnik, hogy régi adósság törlesztéséről van szó: a Néprajzi Múzeum gazdag horvát anyaga lassan egy évszázada parkol a raktárakban.
A mostani bemutató sok olyasmit is kipakol, ami átgondolásra készteti az egyszerű múzeumlátogatót. A sok ezer tárgyból kínálkozó válogatás átrostálta és régiók szerint csoportosította a mai Horvátország területéhez köthető anyagot, hogy érthető legyen, miben különbözik a dalmáciai népi kultúra a hegyvidékitől, hogyan alakult az Adriai-tenger partvidékének és a magyar területekhez közeli, úgynevezett Pannon régiónak néphagyománya, hol milyen foglalkozások alakították a tárgyi világot, a kézművességet. A magyarországi horvátokat pedig csoportonként mutatják be, kevés tárggyal, de sok és főként közérthető információval. A kurátorok – Lackner Mónika, Kerezsi Ágnes és Horváth Sándor – logikus, átlátható rendszerbe foglalták a bőséges anyagot, de figyeltek a szövevényes viszony belső energiáira is, hagyták, hogy a tárgyak között működő hatások tovább rezegjenek a termekben, s emiatt az egész rendkívül életteli. Még az sem zavarja meg, hogy az első teremben némi nosztalgikus és turisztikai karakter is hangot kap, hiszen az abbáziai nyaralások emlékét korabeli plakátok, metszetek, lapozható század elejei családi fotóalbum, vagy olyan eredeti felvételek képviselik, mint Prielle Kornélia és színésztársainak szállodai csoportképe. Cserébe komoly hangsúlyt kap ugyanitt a zágrábi néprajzi múzeumot alapító Berger Salamon életműve, azé a Felvidéken született textilkereskedőé, aki Európa-szerte közel száz nagyszabású kiállításon – köztük 1910-ben Budapesten – mutatta be a horvát népművészet kincseit.
A tájegységenként kezelt anyag kapcsolódásra is, elkülönülésre is képes. Az egyes csoportokat elválasztja egymástól a viseletek karakteres szín- és anyaghasználata, a mindennapok praktikumához alkalmazkodó ízlés: a tengerpartra jellemző kék-piros hímzés és a velencei hatást tükröző, finom rajzolatú varrott csipkék, a hegyekben használatos, tökből vájt italtartó „kobakok” karcolt mintája, vagy a Dráván inneni területek pásztornépeinek összecsukható fabútorai, a Dinári-hegység ma is használatos hangszerei, majolikák és halászeszközök, fegyverek és ékszerek, gazdagon díszített szőttesek és hétköznapi vászonöltözetek. Láthatjuk egyben is ezt a sokszínű világot, mert a termek berendezése a látvány szintjén nem választja szét az egyes régiók tárlóit. És vizsgálhatjuk egyenként, a néprajz kategóriái szerint, a textilművesség, fafaragás, bútorkészítés, a kerámia, ékszer, fegyver- és bőrművesség szerint, de megjelennek a külső hatások is: a török viselet, a balkáni pásztorkultúra, az osztrák és olasz műveltség lenyomata.
A számunkra legizgalmasabb rész szorult a legkisebb térbe: a Magyarországon ma is élő horvát népcsoportok kultúrája. Az utolsó terem zsúfolásig megtelik ezzel, pedig egy-egy kisebbséghez csupán néhány tárgyat rendeltek a kurátorok. De amit a magyar néprajz a sokác, rác, bunyevác, Mura vagy Dráva menti horvátoktól kapott, a kólótól a buzsáki hímzésig, a bajai asszonybáltól a szellemi világörökséggé vált mohácsi busójárásig, azt képtelenség ilyen szűk helyre zsúfolni. Csók István festményei a sokác lányokról és asszonyokról, a gradistyei horvátok archaikus népszokásai, a festett bútorok és a fekete kerámiák, egy-egy kis népcsoport szívós, évszázadokon át kitartó hagyományőrzésének emlékei mára már beépültek a magyar népi kultúrába, annyira, hogy néhány tárgycsoportnál döbbenten állunk, hiszen a magyar tárgykultúra csúcsteljesítményeiként tartottuk számon.
A kiállítás értő módon kezeli a kisebbségi kultúra kérdését. Annyira, hogy természetesen merül föl a téma továbbgondolása. Talán hasonló módszerességgel és érzékenységgel egy másik, jóval nagyobb tárlat révén föl lehetne rajzolni a Magyarországon ma is élő kisebbségek és a magyar néphagyomány viszonyrendszerét; tisztázni azt a sokszínű és sok gyökérből táplálkozó örökséget, amelyet az eltűnőfélben lévő falusi életmód évszázadok alatt megteremtett.
2014. január 11-én 11-kor a Néprajzi Múzeum Szombat 11 címen futó szakmai programjában Frazon Zsófia muzeológus tart tárlatvezetést, aki többek között lapunk munkatársa is.
A Több mint szomszéd - mozaikok a horvát népi kultúrából kiállítás 2014. március 23-ig látogatható.
Fotó: Kerék Eszter
