Kereskedelem vagy fogyasztói kultúra?
KRITIKA
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kereskedelemtörténeti kiállítása nem rég új elemekkel bővült. A gyönyörű tárgyak, hangulatos enteriőrök, interaktív elemek között remekül érzi magát a látogató, mi mégis kritikus szemmel néztünk körül!
| Berényi Marianna |
2014-02-27 08:00 |
2014 januárjában nyílt meg a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum „A jó kalmár a világ jótevője” Két évszázad a magyar kereskedelem történetéből című kiállítás második része. Így 10 év szünet után a látogató újra végigsétálhat a magyar kereskedelem történetén, a 19. század piacaitól, vásáraitól egészen a kávédarálós közértekig, áruházakig.
A kiállításon két jól ismert film képsoraiba feledkezhetnek bele a látogatók. Az 1939-es Fűszer és csemege című filmdrámát Ráthonyi Ákos rendezte Csathó Kálmán színdarabja nyomán. Az idős Puskás Aladár (Somlay Artúr) üzlete a pesti kereskedelem ékszere: bőséges és minőségi áruválaszték, előzékeny eladók, problémamegoldó szellem – tolonganak a vevők, pörög a pénztárgép. Csak az örökös elégedetlen, aki földbirtokosként szeretne az úri középosztályba betagozódni. Az öreg jobb keze a paraszti sorból származó Mácsik Márton (Jávor Pál), hiszen számára a pesti boltos szerep jelenti a felemelkedést. Amikor az öreg Puskást szélütés éri, az üzlet pillanatok alatt aranytojást tojó tyúk helyett időzített bombává válik, amit csak a szerelem képes hatástalanítani. A másik film az 1953-ban bemutatott Állami áruház című zenés filmvígjáték. A Gertler Viktor rendezte mű a Rákosi-korszak egyik legsikeresebb filmjének számít, örökzöld slágerekkel, gegekkel, nagyszerű színészekkel. A szocialista áruházban dúl a munkaverseny, a reakció és a haladó szellem közötti küzdelem, és persze a szerelem. A káosz akkor tör ki, amikor az Amerika Hangja bemondja, másnap bevonják a 100 forintos bankjegyeket, és hisztérikus vásárlási láz kezdődik. A népgazdaság bizonyít: sikerül az árukészleteket időben feltölteni és a feketézőket leleplezni.
A két film készítése között alig telt el néhány évtized, mégis mintha két külön univerzumban játszódnának az események. Mindkét film felfogható egyfajta kordokumentumként, rögzíti, mi volt az elvárható maximum a kereskedelmi gyakorlatban, hogyan néztek ki az üzletek, az ideális árukínálat, milyen volt a jó és a rossz kereskedő. Ugyanakkor mindkét film nagyon ügyesen leplezi a korszak álságosságát. 1939-ben a kereskedők jelentős részének nem az volt a problémája, hogyan örökítse tovább az üzletét, hanem hogyan mentse meg megélhetési forrását. 1939 májusában jelent meg a második zsidótörvény a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásáról, megkezdődött az az időszak, amely fogyasztástörténeti és minden más szempontból is az egész társadalom számára a létért való küzdelmet jelentette.[1] A másik korszak sem a móka-kacagás tere, a filmben látható római parti lubickolós hétvégék időszaka: az ötvenes évekre a hihetetlen szűkösség, a fogyasztás drasztikus és kényszerű visszafogása volt jellemző.
Ugyanakkor a két film megjelenítése a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban kulcsfontosságú. Nemcsak a korhű kereskedelmi gyakorlat bemutatásáról árulkodik, hanem arról is beszél, mit szeretne a látogatóval megosztani a múzeum a magyar kereskedelem történetéből, mit gondol saját feladatáról. A vásárlás élményének koronkénti változatait élheti itt át a látogató, vagy a fogyasztás tereit, a fogyasztói magatartás változásait kísérhetjük figyelemmel? A múzeum következetes döntést hozott: a kurátorok egyértelműen a „pult mögé” álltak. Eredeti tárgyak, bolti berendezések, megmaradt áruk segítségével egy-egy korszak, egy-egy kereskedelmi ágazat idillikus helyszíneit mutatják meg a kiállításban vásárlói szerepben nézelődő látogatóknak, a mindenkori vásárlás ötcsillagos élményét kínálva. A fogyasztás gondtalanságát nem zavarja meg sem áruhiány, sem gazdasági válság, sem szegénység, sem a kelletlen eladók, egyedül csak az államosítás és az infláció megjelenítése nyújt némi kontrasztot. Mint egy jó üzletben: a fizetőképes vevő mindenekfelett.
A kereskedelem múzeuma
„E múzeum a kereskedelmi tudományokban ugyanazon helyet foglalja el, mint például a föld-, ásvány- és bonctani múzeumok a természettan szolgálatában. Hivatva van olyan eszközökről gondoskodni, amelyek által az üzletet gyakorlatilag lehet tanulmányozni” – a kiállítás nyitó gondolata Gelléri Mórtól származik, aki a brüsszeli kereskedelmi múzeum kapcsán fogalmazta meg 1906-ban, mi is egy ilyesfajta intézmény feladata. „A jó kalmár a világ jótevője” cím nem öncélú, a kiállítás valóban azt vizsgálja, arra tanítja a látogatót, mi kell ahhoz (a pénzen kívül), hogy a kereskedő valóban megédesítse a mindennapokat. A múzeum gazdag és kreatív eszköztárat vonultat fel a két lépcsőben elkészült kiállításban. Az eredeti tárgyak, berendezések, források, fotók, demonstrációs eszközök mellett interaktív elemekkel igyekszik a látogatót és az emlékeit is aktivizálni.
Az első terem a 19. századi piacok és vásárok világát idézi, ahol a mesékből, történelmi regényekből ismert mértékegységek is érthetővé válnak. A tárlók alatti fiókos szekrények kihúzhatók, átpakolhatók, és közben összehasonlíthatjuk, a véka vagy a szakajtó-e a több, tapinthatunk, vagy beszélő képeket hallgathatunk. Arra, hogy mi a különbség a piaci kofa és a kereskedősegéd között, a kiállítás következő terme ad választ. Itt a kereskedelmi szakképzést járhatjuk körbe, fürkészhetjük a könyvvitel és az áruismeret titkait. És ha már háttérismeretet, betekintést nyerhettünk egy magyar kereskedő cég belső ügyeibe, a cégvezető irodáján keresztül beléphetünk egy fűszer-csemege üzletbe. A pilisszántói, 1930-as éveket idéző eredeti bolti berendezés által meghatározott térben a gyerekek beállhatnak kereskedősegédnek, kipróbálhatják a csomagolás csínját-bínját. A felnőttek a már említett 1939-es film és korabeli fotók, sokfiókos bútorok, a nagybetűs pult mellett megtudják, honnan ered a „bolt” szavunk, beleshetnek a petróleum- és a kávéárusítás gyakorlatába is.
Innen kilépve, egy 20. század eleji utcán, hirdetőoszlop és kirakatok között találjuk magunkat, ránk világít Budapest első fényreklámjának rekonstrukciója is, a Magyar Királyi Dohány, Szivar, Postai Értékjegyek, Lőpor és Marhasó Árudáról pedig nem nehéz a nemzeti dohányboltokra asszociálnunk! Az ipari és kereskedelmi vásárok termén továbbhaladva érünk az újonnan megnyílt kiállítási egységbe, ahol az áruházak hangulata fogad bennünket – a bőséges árukínálatot értékes műtárgykavalkáddal pótolva. A Stühmer csokoládébolt pultja, Winkle Nándor tükör-, üveg- és művészetitermék-üzlete már több mint a kereskedelmi szisztéma taglalása: az eredeti berendezésen kívül magát a kereskedőcsaládot sem hagyja az ismeretlenség homályában. Innen az út a Magyar Divatcsarnokba és a Párisi Nagy Áruházba vezet, ahol meglepő korabeli reklámfogások, filmhíradók mesélnek az 1870-től kibontakozó áruházi kultúráról. Ezután a kereskedővilág arisztokráciája, a vaskereskedők kerülnek a figyelem központjába, majd a mindannyiunk emlékeit megmozgató papír- és írószer-kereskedések finom világa. A terem szemközti fala azonban már a változásoké: szóba kerül a Hangya Szövetkezet, majd az államosítások okozta tragédia és a hiperinfláció. Itt mély levegőt veszünk, és átugorjuk az ötvenes évek áruhiányos, ínséges éveit. A következő, utolsó teremben a közelmúlt emlékei veszik át az uralmat. A Közért-üzletek árukínálata, a kávédaráló pult, a kosarak típusai és az állami áruházak világa azon túl, hogy felvonultatja a szocialista kereskedés sajátosságait, az üzlettípusok eredetére is rávilágít. Ahogy haladunk előre az időben, a látogatók egyre inkább saját emlékeikkel, tapasztalataikkal egészítik ki a tárgyakhoz tartozó információkat. A nosztalgia, mint a gyermekkori kakaó illata, lengi be a kiállítótereket, az itt feltörő élmények, elmesélt történetek akár a kiállítás részének is tekinthetők. Lezárásként az 1966 óta működő centrumáruházak kirakta búcsúztat, miközben tájékozódhatunk a rendszerváltás utáni kereskedelem átalakulásáról, és egy új üzlettípus, a pláza, illetve az internetes piac térfoglalásáról.
A fogyasztás múzeuma?
A kereskedelmi gyakorlat kétszáz éves történetének bemutatását végignézve kívánkozik a kérdés: milyen lenne a kiállítás, ha nemcsak a kereskedelem, hanem a fogyasztó, a fogyasztói kultúra[2] szempontjából is vizsgálná a témát, ha nem csupán a kereskedelem, hanem a fogyasztás tereiről is beszélne? Ha az értékesítés helyszíneinek bemutatása mellett megpróbálná tárgyakban, tárgyegyüttesekben elkapni, melyek voltak a magyar fogyasztói társadalom kialakulásának legfontosabb sajátosságai? Milyen mértékben volt a fogyasztás a mindennapi élet részeként társadalmi rétegződési, illetve rétegképződési tényező? Egyáltalán, megfogalmazható-e a fogyasztói társadalom kritikája egy ilyen narratíván keresztül?
Magyarországon az első kereskedelmet bemutató kiállítás 1886-ban nyílt meg, és nem bizonyult hosszú életűnek. Egészen 1970-ig kellett várni, hogy az 1966-ban létrehozott múzeum vendéglátóipar-töténeti gyűjteménye kereskedelmi anyaggal is kiegészülhessen, igaz azóta a múzeumnak többször is költöznie kellett. Jelenlegi épületében (a régi Óbuda központjában, Krúdy egykori házában, a Korona tér 1. szám alatt) például csak 2011 őszétől fogadja a látogatókat, a múzeum gyűjteményéhez mérten szűkös helyen. A hányatott sorsú intézmény tudományos, ismeretterjesztő és közművelődési tevékenységének fontos eleme a gasztronómia, a kereskedelem és az idegenforgalom, valamint a kultúra kapcsolatának sokoldalú történeti megjelenítése, azaz az intézmény deklarált céljai között nem szerepel a fogyasztói kultúra bemutatása. Sőt, ha végignézünk a magyar múzeumi palettán, kevés olyan intézményt találunk, amely magára vállalná a fogyasztói társadalom kutatását, vizsgálatát. Ugyanakkor egy olyan 21. századi intézmény, amely történeti témákkal foglalkozik, nem elégedhet meg azzal, hogy látványosan, interaktív módon mutasson be egy-egy témát. A korszerű, kortárs látásmód elengedhetetlen része a társadalomkritika, a társadalom szélesebb rétegeinek, ezek konfliktusainak bemutatása. Vajon meddig kell várnunk, hogy egyszer egy olyan kiállításban is elmélyedhessünk, ahol nemcsak a vásárló szerepében vizsgálhatjuk a kereskedelmet, hanem vásárlóként is szembenézhetünk önmagunkkal, fogyasztói szerepünkkel?
[1] Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből Magyarországon a második világháborútól napjainkig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2013.
[2] Zentai Violetta: A fogyasztás kultúrája és a történelem. “Méltányos” érdeklődés. http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/2122/zentai.htm
