A technikától a személyes használatig
BESZÉD
A Bicikliváros. Szabadka–Budapest című kiállítás a kerékpározás komplex jelenséget mutatja be három fő csomópont köré szervezve: fejlődéstörténet, mindennapi használat, s végül tárgykultúra és művészet. KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ.
| Perényi Roland |
2014-04-17 08:00 |
Amikor az 1810-es években a badeni hercegségben élő feltaláló, a kimerítően hosszú nevű Karl Friedrich Christian Ludwig Freiherr Drais von Sauerbronn egy kétkerekű, emberi erővel hajtott járművet konstruált, feltehetően még nem sejtette, hogy találmányának milyen jelentősége lesz a későbbiekben. Drais csupán egy aktuális problémára keresett megoldást: miután egy vulkánkitörés okozta éghajlatváltozásnak köszönhetően az 1816–17-es év termése katasztrofálisan alakult, majd a takarmányárak az égbe szöktek, a lótartás az igazán gazdagok luxusává vált. Szükség volt tehát egy alternatív közlekedési eszközre. Olcsó, egyszerű, praktikus és gyors – ezek voltak a meghatározó szempontok, amikor Drais megépítette a leginkább a mai gyermek futóbiciklikre hasonlító, a feltaláló után draisine névre keresztelt közlekedési eszközt. Drais nem sejtette, nem is sejthette, hogy találmánya, amelyet megjelenésekor inkább kétkedve fogadtak, s hamarosan a karikatúrák és viccek egyik közkedvelt témájává vált, a 19. század végére már nem pusztán közlekedési eszköz, hanem kulturális és társadalmi jelenség lesz egyben.
A Bicikliváros. Szabadka–Budapest című kiállítás ezt a komplex jelenséget mutatja be három fő csomópont – fejlődéstörténet, mindennapi használat, s végül tárgykultúra és művészet – köré szervezve a kiállított tárgyakat. A téma tehát a városi kerékpározás, amely nem feltétlenül tekinthető a néprajztudomány hagyományos kutatási területének. Ugyanakkor ez a kiállítás is jól illusztrálja azt a paradigmaváltást, amely az utóbbi években zajlott le a Néprajzi Múzeumban, és a városi kultúra tanulmányozásának és bemutatásának irányába történt nyitás mellett a kortárs használati tárgyak gyűjtésében is megnyilvánul. Ennek a szemléletváltásnak az eredményeit is láthatjuk a most megnyíló kiállításban.
Technikatörténet és társadalomtörténet
Az elmúlt 100-150 évben számos újítás jelent meg a kerékpárokon: a technikatörténeti fejlődést nagyon jól végigkövethetjük a kiállítás első felében a draisinétől kezdve egészen a legújabb találmányig, az elektromotoros rásegítéssel működő e-bike-ig. Az alapformákat, valamint a meghajtás alapelvét tekintve azonban kevés változás történt a biciklin. Ezzel szemben a kerékpározáshoz kapcsolódó kulturális képzetek és társadalomtörténeti jelenségek az idők során állandóan változtak.
A 19. század második felében a kerékpározás elsősorban a tehetősebb polgárok szórakozási formájának tekinthető, hiszen kevesen engedhették meg maguknak, hogy külföldről hozassanak be angol vagy francia gyártmányú velocipédeket. Az ekkoriban Magyarországon is sorra alakuló kerékpáros egyletek tevékenysége nyomán vált a kerékpározás a polgári szórakozás egy formájából önálló sportággá, amivel a kiállítás külön tematikus blokkban foglalkozik.
Egy szabadkai protagonista
Érdemes ennél a résznél kiemelnünk a szabadkai születésű Vermes Lajos nevét, akit sajnálatos módon méltatlanul elfeledett a történelem, és alakja csupán a sporttörténetben jártasak körében ismert. Az 1860-as születésű Vermes Lajos számos sportág mellett kerékpározásban is több verseny győztese volt. 1880-tól az ő kezdeményezésére rendezték meg a palicsi olimpiai játékokat, de nevéhez fűződik az első magyarországi kerékpárpálya építése is. Vermest ugyanakkor egyfajta összekötő kapocsnak is tekinthetjük a két város, Szabadka és Budapest között, mivel a neves sportember a palicsi versenyeket szervező Achilles Egylet mellett az 1882-ben alakult Budapesti KerékpárEgyesületnek is aktív tagja volt.
Áttörés
A 20. század elejére a sorozatgyártásban készült, immáron nagyobb tömegek számára elérhető kerékpárok valóságos közlekedési forradalomhoz vezettek. Egyre több egyszerű munkás, kishivatalnok, kiskereskedő fedezte fel a kerékpárban mint egyéni közlekedési eszközben rejlő lehetőségeket; az emberi erővel hajtott eszközök a sokak számára túl költséges tömegközlekedéssel szemben megfizethető alternatív közlekedési módot kínáltak. A közlekedés ily módon bekövetkező demokratizálódásának köszönhetően egyre több kisebb, elsősorban varrógépek javítására és forgalmazására szakosodott műhely kezdett el kerékpárok forgalmazásával, javításával és egyedi darabok építésével foglalkozni.
Az igazi áttörést azonban a helyi gyártású kerékpárok megjelenése hozta. A kiállításban ezt a kezdetekben a tulajdonos, Weiss Manfréd nevével fémjelzett, majd az idők során oly sokszor átnevezett csepeli gyár, illetve – egy újabb sajátosan közép-európai, 20. századi történet – a szabadkai Rothmann-üzem jeleníti meg, amelyet a jugoszláv időkben, az államosítást követően Partizan névre kereszteltek át.
A kerékpáros közlekedés terjedését jól mutatja, hogy az 1900-as évek elejétől a kerékpár már munkaeszközként is általánosan elterjedt. Nemcsak a posta vagy a rendőrség alkalmazta a kerékpárt, hanem például számos kisiparos is. Többek között ezt a kérdést is bemutatja a kiállítás következő blokkja, de ugyanitt kap helyet egy másik, a 19–20. század kerékpáros-kultúrtörténetét meghatározó jelenség, a kerékpár és a női emancipáció összefüggésének megjelenítése is.
A női kerékpározás első évtizedei egybeestek a szavazati jogért, a tanulás jogáért és a törvény előtti egyenlőségért folytatott küzdelmekkel – a kerékpár jelképesen és valóságosan is a női polgárjogi harcot segítette. A kerékpár ebben az időben nem csupán közlekedési eszköz, hanem felforgató találmány volt, amely új utakat nyitott az egyenlő társadalmi esélyeket kereső nők számára.
Kritikus tömeg
Amíg a 19–20. század fordulójának kerékpáros társadalomtörténetét nagyjából az eddig felsorolt jelenségek határozták meg, addig napjainkra már egészen más képzetek kötődnek hozzá. A kerékpár ma már jóval több, mint olcsó és gyors városi közlekedési eszköz, sokak számára egyenlő az urbánus életstílussal, az egészséges, környezettudatos életmóddal. Budapesten az utóbbi, lassan két évtized alatt a bringázás szubkulturális jelenségből városlakók ezreinek, tízezreinek hétköznapi tevékenységévé, sőt a nemrégiben lezárult Critical Massnek köszönhetően egyszerre politika- és ideológiamentes, pusztán a kerékpározás örömét és egyben előnyeit népszerűsítő tömegmozgalommá vált. A kerékpár a legtöbb ember számára már jóval több puszta közlekedési eszköznél, használati tárgynál. Sokan saját egyéniségüknek, öltözködési stílusuknak megfelelően választanak maguknak kerékpárt – vagy éppen fordítva, a kerékpárjukhoz igyekeznek alkalmazkodni öltözködésükben.
Egyéniség és alkotás
Ezeknek az igényeknek köszönhető például az is, hogy Budapesten, jórészt lelkes fiataloknak köszönhetően újjáéledni látszik az egyedi, személyre szabott kerékpárokat készítő kis műhelyek hálózata, amely korábban oly jellemző volt mind Budapesten, mind pedig Szabadkán – amint ez a kiállításban látható tárgyakból is kiderül.
A kiállítás harmadik, utolsó egységében látható művészeti alkotások, valamint a kerékpáralkatrészeket „reciklálva”, újrahasznosítva, illetve átértelmezve létrehozott dísz- és használati tárgyak mintegy végső csattanóként, felkiáltójelként igazolják számunkra, hogy a kerékpár a kortárs tárgykultúra egyik meghatározó darabja, egyfajta ikon, sőt sokak számára még ennél is több, valódi fétis.
Ehhez kapcsolódóan engedjék meg, hogy zárásképpen megosszak Önökkel egy személyes történetet. Amikor négy évvel ezelőtt a Kiscelli Múzeumban kollégáimmal elkezdtünk dolgozni a budapesti kerékpározás kultúrtörténetét bemutató kiállításunkon (FreeCikli), a bringa nem jelentett többet számomra egy átlagos kiállítási témánál. Aztán ahogy a kiállítás előkészítése, majd építése során lehetőségem volt egyre jobban elmélyedni a témában, egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy visszavonhatatlanul megfertőzött mindaz, ami a kerékpározást technikai, kulturális és társadalmi értelemben együttvéve körülveszi. Azóta, amikor csak tehetem, kerékpárral járok munkába, ügyet intézni, s rá kellett jönnöm, hogy a kerékpárom, pontosabban kerékpárjaim – a mániás kerékpárgyűjtés a „betegségnek” talán az egyik legsúlyosabb tünete – egyben talán a legfontosabb használati tárgyaim is.
Fotó: Sarnyai Krisztina
