150:50 - Az évforduló évfordulója
MADÁCH RETRO
A Petőfi Irodalmi Múzeum szokatlan kiállítást hozott létre: egy 1964-es irodalomtörténeti és grafikai kiállítás rekonstrukcióját valósította meg.
| Wehner Tibor |
2014-07-16 08:26 |
1864. október 5-én meghalt Madách Imre, a magyar irodalom, a magyar drámaírás kiemelkedő alkotója. Életéről, életművéről a közelmúltban nyílt nagyszabású kiállítás a felújított csesztvei múzeumban, de párhuzamosan megszépülhetett az alsósztregovai kastély is. A két, korszerű technikával felszerelt kiállítás komoly kihívás elé állította a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM): vajon milyen újdonságot tudnak ezután nyújtani a közönség számára? Végül úgy döntöttek, hogy Madách halálának 150. évfordulójáról speciális nézőpontból, azaz a magyar grafikusok egy csoportja szemszögén át emlékeznek meg, mégpedig egy olyan, a Madách-recepció és a PIM történetében is fontos évszámhoz kötve, amely szintén kerek, azaz éppen 50 éve történt, 1964-ben. A kiállítás egyszerre reflektál a múzeum 1960-as évekbeli kiállítási gyakorlatára, valamint ennek a tudásnak a jelenkor kihívásainak, változásainak megfelelő, újrafogalmazott módozataira. Az 1964-es Madách-grafikai pályázatra beérkezett és be nem érkezett művek, az 1964-es nagyszabású Madách irodalomtörténeti megemlékezések dokumentumai, így többek között az ekkor alapított két emlékhely, Csesztve, és Sztregova létrehozásának hírei, azaz a műtárgyak olyan metafunkcióba kerültek, amely révén a mostani generációk is betekinthetnek egy számukra mára szinte értelmezhetetlen korszak művészeti, irodalom és színháztörténeti hangzó- és írott dokumentumaiba. Wehner Tibor megnyitóbeszéde a Madách Retro – A Tragédia színei 1964/2014 kiállítás megnyitóján.
1964-ben magyar-szovjet tárgyalások kezdődnek Budapesten az ötéves tervek összehangolásáról, majd szovjet párt és kormányküldöttség érkezik a magyar fővárosba a pártfőtitkár, N. SZ. Hruscsov vezetésével. A párt megnevezésével ekkoriban még nem nagyon kellett bajlódni: minden országban csak egy volt e kelet-, illetve közép-kelet-európainak nevezett tájon. Diósgyőrben felavatják a rekonstruált durvahengerművet, Budapesten átadják az új Erzsébet hidat, és a Szakszervezetek Országos Tanácsa felszabadulási munkaversenyt hirdet. A kulturális célokra fordított költségvetési kiadások 54 %-al, az egészségügyi támogatások 33 %-al nőnek – bár a statisztikai adatok megbízhatóságával kapcsolatban már ekkor is erős kételyek merültek fel, hacsak az előző, a viszonyítási év mutatószáma nem nulla volt. Bemutatják Ranódy László Pacsirta című, Kosztolányi-regényből készült filmjét, az Ünnepi Könyvhéten többek között megjelenik Sánta Ferenc a korszak által felvetett dilemmákon messze túlmutató Húsz óra című regénye, valamint Váci Mihály új verseskötete. Megrendezik az első televíziós és rövidfilm fesztivált Miskolcon. A magyar sportolók 10 aranyérmet szereznek a tokiói olimpiai játékokon. Bemutatják Kovács András Nehéz emberek című filmjét, amely igazolja, hogy a legtökéletesebbnek vélt vagy minősített rendszerben is vannak bizonyos problémák. És a Petőfi Irodalmi Múzeumban megnyílik a Madách Imre halálának 100. évfordulójára rendezett kiállítás, amelynek anyagában – az irodalomtörténeti dokumentáció mellett – tizenkét magyar grafikusművész Az ember tragédiájához készített illusztrációi kapnak bemutatóteret.
Az 1956-os forradalom leverését, a megtorlásokat követő ún. konszolidáció periódusa ez – Magyarország ekkor még nem a legvidámabb barakk. Miként a társadalom, a kultúra és a művészet is határozott irányítás, kemény kontroll alatt működtetett szféra, amelyben különös jelentősége van minden szélesebb körű, nyilvános művészeti megnyilvánulásnak. És mert az ötvenes évek szocreál diktátuma már nem alkalmazható, árnyaltabb és finomabb eszközökkel él a kulturális politika: tilt, tűr, támogat. Ebben a rendszerben kell megünnepelni a korántsem egyértelmű, és a szocialista ideológusoknak nem éppen tetsző üzeneteket megfogalmazó Madách Imre halálának évfordulóját, és így kell a korábban oly sok vitát kiváltó (tiltólistára került) Tragédia mondandóját a korszak szelleméhez idomítva interpretálni. Meg kell mondani, világosan deklarálni kell, hogy mi mit jelent. És jóllehet a műtermekbe nem mehetnek be az ideológusok, azt azért még mindig meghatározhatják, hogy a képzőművészeti körökben ki és mit csináljon. Ezért megszabták a programot és kijelölték a program kivitelezőit, és ha minden rendben volt, akkor bőkezűen megjutalmazták a közreműködőket. Így született meg az 1964-es Madách-emlékkiállítás kortárs grafikai szekciója: a kulturális kormányzat tizenöt grafikusművészt kért fel, hogy a pontosan megjelölt Tragédia-színeket illusztrálja, és további, szabadon választott Tragédia-illusztrációkkal vegyen részt a tárlaton. A tizenöt megbízott művész közül tizenketten vettek részt az akcióban: Csernus Tibor ekkor már megkezdte a kényszerűen kissé hosszúra nyúlt párizsi tanulmányútját, és két kortársa, Gacs Gábor és Szász Endre sem reagált a felkérésre. Így 49 lap született meg, és a tizenöt szín közül tizennégyhez készült illusztráció – talán nem véletlen, hogy a hiányzó fejezet: Athén. Az eltérő szemléletű, más és más alkotóelveket követő, más és más stíluseszményt valló alkotók művei között az irodalmi matérián túl nem lehet egység: mind formai mind stilisztikai, mind technikai szempontból vizsgálva elmondható, hogy változatos, rendkívül sokszínű együttessel gazdagodott a magyar grafika, illetve a magyar irodalmi illusztráció.
A magyar sokszorosított grafika közelmúltjának történetét feldolgozó, frissen megjelent könyvében Lóska Lajos művészettörténész állapítja meg, hogy „Szinte már művészettörténeti közhely, hogy az 1960-as években kibontakozó magyar grafika nagyjából két évtizeden keresztül a legelőremutatóbb művészeti ágnak számított. A szocreál korszak még éppen hogy csak elmúlt, a kultúrpolitika szívügyének továbbra is a monumentális művészetet tekintette, a grafikára, a könyvillusztrációra nem figyelt – könyvillusztrációként jelentek meg például Csernus Tibor és Kondor Béla remekei –, így e műfajban szabadabban dolgozhattak, kísérletezhettek az alkotók.” Ennek a viszonylagos szabadságnak a tükre ez a Madách örökérvényű drámájához kapcsolódó műegyüttes, amelynek alkotói között az iskolateremtő Kondor Béla mellett a korszak olyan jelentős művészei szerepeltek, mint a hatalmas, az európai modern szellemű törekvésekkel összhangban XX. századi életművet teremtő Bálint Endre és Martyn Ferenc, mint az elsősorban festőként fellépő Hincz Gyula és Szántó Piroska, és mint a magyar grafika közelmúltjának történetét kiemelkedő jelentőségű munkásságával fémjelző Feledy Gyula, Gy. Molnár István, Lukovszky László, Pásztor Gábor, Raszler Károly, Tóth Imre és Würtz Ádám.
Vilt Tibor Madách-szobrának szigorú tekintetével kísérve az egy-egy jegyzetlap-szerű rajzi feljegyzés mellett komoly, súlyos kompozíciók, kevert (vagyes) és tiszta technikákkal kivitelezett, egyedi és sokszorosított lapok sorakoznak a retro-tárlaton. Vannak a fekete-fehér szűkszavú ellentétére komponált, és vannak a gazdag festői hatásmechanizmusokkal élő, színes illusztrációk is e kollekcióban. Tus- és ceruzarajzokból, monotípiákból, kollázsokból, akvarellekből, litográfiákból és rézkarcokból áll ez az együttes, amely tanúsítja az e periódusban dolgozó grafikusok hallatlan magas fokú technikai-mesterségbeli felkészültségét és igényességét, az alkotó kéz, a kézjegy közvetlen, vagy egy-egy technikai áttétel révén érvényesülő jelenlétét, s azt, hogy a néhány esztendővel később megjelenő új eljárások – így például a szitanyomás, és hangsúlyosan a fotó, a fotótechnikai alkotómódszerek – még ekkor, 1964-ben nem jelentek meg a magyar grafikában. A megjelenítés, a kifejezés módozatai elsősorban a természetelvű láttatás körébe illeszkedő, de e körben megannyi árnyalatot, törekvést – realistát, szimbolikust, expresszívet, szürreálist, konstruktívot – éltető és tükröztető. Nagy formákból építkező és aprólékos, részletező kidolgozású művek, a klasszikus képépítés szellemében komponált, és kollázsszerűen építkező alkotások, a hangsúlyokat esetenként a vonalra, máskor a foltra helyező kompozíciók sorakoznak egymás mellett. És az egy-egy fennkölt mozdulatlanságba merevedett jelenetet tolmácsoló lap mellett e Tragédia-műsorozat talán legjellemzőbb motívuma, jelensége a szárnyalás és a zuhanás, a szárnyaló zuhanás.
A modern, az 1945 utáni művészetünkben az irodalmi munkássághoz, az irodalmi műhöz, műcsoporthoz kapcsolódó, átfogó magyar képzőművészeti tárlatok sorában az egyik első volt a Madách-illusztráció-sorozat bemutatása, amelyhez később olyan sikeres emlékkiállítások kapcsolódtak a Petőfi Irodalmi Múzeumban, mint a Babits Mihály, az Ady Endre, a József Attila vagy a Kosztolányi Dezső-művek inspirációjára született munkák általában egy-egy évfordulóhoz kötődő felsorakoztatása. De ezek a kiállítások már nem meghívásos rendszerben, hanem szabad részvétellel, és nem megadott program szerint, hanem szabad témaválasztással realizálódhattak – bár az 1980-as évek végéig ezek anyagát is zsűri szemlézte és engedélyezte. A Madách-emlékkiállítás múzeumi gyűjteménybe került lapjai – a részvételt, a megbízás teljesítését a kulturális kormányzat 1964-ben a művek megvásárlásával honorálta –, a maga teljességében és kétségbevonhatatlan történeti hűséggel idézik fel, jelenítik meg az ötven évvel ezelőtti Magyarország művészeti közállapotait, és az ezen állapotok között létrejött, egy hatalmas irodalmi mű inspirációjára megalkotott lapokat, a kiváló magyar grafikai művészet hatvanas évekbeli mozaikkockáit. Elgondolni is izgalmas, hogy napjaink kiváló grafikusai (ha vannak még egyáltalán ilyen művészek) – egy hasonló megrendelés, vagy fogalmazzunk így: projekt teljesítése során – hogyan közelednének Madách remekművéhez, és milyen kontrasztok és párhuzamok körvonalazódnának, milyen ívek rajzolódnának meg az ötven évvel korábban, és a ma készült kompozíciók között?
