Így! Most már lőhetnek…köszönöm!
KIÁLLÍTÁS
A Nagy Háború kitörése után nem sokkal hozta létre a hadvezetés a Sajtóhadiszálláson belül a Művészcsoportot (Kunstgruppe), hogy az újságírók tudósításai mellett a képzőművészek is megörökítsék a hadi eseményeket. Ebből láthatunk válogatást Kecskeméten.
| Magyar Múzeumok Online |
2014-07-29 20:00 |
A Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteményének művészettörténeti szempontból egyik legjelentősebb egysége a Farkas István–Glücks Ferenc-hagyaték, melynek révén a magyar művészet legjelentősebbjei, nagy magányosai közül háromnak is (Mednyánszky László báró, Farkas István és Nagy István) életművet érzékeltető minőségű és nagyságú anyagával rendelkezik. A múzeum ezt használja ki, amikor az I. világháborút különleges szemszögből, az ott résztvevő három híres magyar alkotó rajzain és festményein mutatjuk be. A nagyobb és kisebb festmények, szénrajzok mellett a rajzok egy jelentős része vázlatkönyvekben található. Ez utóbbiakat részint a szétszedhetőség tilalma, részint igen kicsiny méreteik miatt kinagyítva, illetve monitoron keresztül, digitálisan feldolgozva láthatjuk, de a legtöbb esetben az eredeti művekkel is szembesülhetünk. Ha annak idején a monarchia hadügyi vezetői is úgy érezték, hogy a fotográfusok, filmesek és a haditudósítók mellett nem hiányozhat a művészi megközelítés sem (e célból jött létre az ún. Kunstgruppe), akkor mi sem hagyhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy a fronton szolgáló művészek látásmódján keresztül tekintsünk a Nagy Háborúra.
Öreg festő, menjen hátra, mindjárt tüzelünk!
A tárlat anyagából a leghíresebbek a háború idején már a hatvanas éveit taposó báró Mednyánszky László (1852–1919) alkotásai, amelyeket a bécsi hadügyminisztérium által létrehozott Kriegspressequartier, azaz a Sajtóhadiszállás kötelékébe kerülve készített 1914. szeptember 7-től kezdve a fronttal együtt vonulva, végigjárva a legfőbb hadszíntereket, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege megfordult Galíciától kezdve, Szerbián és Oroszországon át Olaszországig, Dél-Tirolig. A frontrajzolások szüneteiben pedig bécsi és budapesti műtermeiben dolgozta fel harctéri élményeit és mutatta be nagy korabeli háborús kiállításokon Bécsben, Villachban és Budapesten. Mednyánszky háború iránti rajongásában – igaz, a nagyközönség előtt többnyire rejtve – nagy szerepet kapott, a magát leginkább a csavargók között jól érző arisztokrata művész vonzódása az ember testi és lelki katasztrófái, állati ösztönei, kiszolgáltatott helyzete iránt. „Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni.” Mednyánszky minél több mozgalmas akciót, drámát szeretett volna látni, azonban igazi harctéri pillanatok csak ritkán jutottak neki. Az utánpótlással együtt mozogva a leggyakrabban vonuló foglyok és trének, lövészárok, fogolytábor, sorakozó, illetve a harcok környezetében fekvő természeti és építészeti motívumok kerülhettek elé, mint megörökítendő témák, motívumok.
Mednyánszky László front-életéhez egyébként számos anekdota kapcsolódik. Íme, az egyik: „A háború vége felé hosszú hónapokat töltött az olasz fronton, nem hátul, a törzsnél, hanem, az első vonalban, gyakran a legvadabb ágyú-és puskapárviadal közepette. Jellegzetesen nyurga figuráját, kackiásan felcsapott huszársapkáját a front mind a két vonalán jól ismerték. Igen: a frontnak mind a két oldalán, hiszen az olasz arcvonal egyes részein kavernák, lövészárkok aránylag közel voltak egymáshoz, s az olaszok is rokonszenves érdeklődéssel figyelték a művészt, aki ihletett hévvel, a munkától elragadtatva készítette rajzait, vázlatait, és egy-egy sziklaoromra kitelepedve, fittyet hányt a fütyülő golyóknak. Történt pedig, hogy az olasz oldalon támadásra készülődtek. De mielőtt a Doberdó tájainak egyik hírhedett pergőtüzét megindították volna, a tüzérségi megfigyelőben gubbasztó talján tiszt észrevette a nyugodtan rajzoló Mednyánszkyt. A művészet iránt érzett tisztelet és lelkesedés kissé túllódította az olaszt a fegyelmi szabályzaton, mert kezéből tölcsért formált, és harsány hangon átkiáltott a magyar vonalba: – Öreg festő, menjen hátra, mindjárt tüzelünk…! Mednyánszky barátságosan visszaintegetett, és teli torokból, szép olasz szóval válaszolt az ellenséges hadfinak: – Grazie mille, uraim! Icipici kis türelmet kérek, una piccola pazienza…Néhány vonás csak…mindjárt befejezem a képet…Így…Most már lőhetnek…köszönöm!” (Békés István gyűjtése)
Ha dolgozom, idegessé csak az tesz, ha fejem fölött repülők lőnek
Farkas István (1887–1944) önként vonult be 1915-ben az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. Először a 2. honvéd tüzérezredben, majd később a 40. tábori tüzérezredben szolgált. Mint felderítő tiszt és tüzér főhadnagy rajzokon, festményeken örökíti meg a világháború szereplőit, mindennapjait és általa is megjárt színtereit (Szerbia, Macedónia, Albánia, Montenegró, Galícia, Lengyelország, Olaszország). A Kecskeméten őrzött ún. Fekete vázlatfüzetében, a bejegyzett dátumok alapján 1916. március 6. és május 14. közötti időszakból 69 oldalnyi – különböző technikával a Balkánon, Monastirtól Durazzóig (ma Durres) készült – rajzot találunk. Bár az ábrázolásé, a látvány, a téma naturalisztikus jellegű rögzítéséé az elsőbbség, mégis – különösen a portrék egy csoportja esetében – formai kérdések is szerepet kapnak. A Münchenben, Párizsban tanultak és látottak mellett a háborús körülmények kikényszerített gyorsaság is befolyásolhatta a fejek különböző mértékű stilizálását, melyeken a kubizmus, a szecesszió törekvései is tetten érhetőek, sőt egyes esetekben még karikaturisztikus vonások is megfigyelhetőek. Mesteréhez hasonlóan Farkas is szerepelt a Császári és Királyi Sajtóhadiszállás csoportos kiállításain Bécsben, majd Budapesten 1916–1918 között.
Így írt az alkotás körülményeiről Farkas István 1916. február 5. és augusztus 21. között vezetett frontnaplójában: „Nem kívánhat úgyszólván olyat festő, mit ne tárna eléje Üsküb (Skopje) a napnak minden szaka, egy-egy ember mozdulata, ahogy ül, áll, ahol ül áll, guggol, fekszik, lovát itatja vagy törökösen árulja dohányát. (…) Csak egy hídnál órákat napokat el lehetne tölteni! Török turbános fehér szakállas öreg, milyen színek! (…) Szép Corot-ós reggel. (…) Ha dolgozom, idegessé csak az tesz, ha fejem fölött repülők lőnek. Potyog a sok töltelék golyó és zzüüzzüücscsa hüvely. Persze megkésve jövök vacsorázni. Ma délután négy rajzvázlatot csináltam. Elég dobre! (…) Nehéz így skiccelni. Hol maszkírozás, hol ismét lőnek, elfordítják. Szörnyű erős a légnyomás a lövés pillanatában. Fülemből kicsapta a vattát, és már majdnem kész színvázlatomnak csak nyomai maradtak meg, úgy lefújta a szenet. Csak egész gyors vázlatokat lehet ott csinálni.”
A füst a korom már, felrajzolta a karaktert
Az élete egy jelentős részét az Alföldön töltő erdélyi származású Nagy István (1873–1937) nem hadifestőként, hanem közlegényként vonult be 1915-ben a 24. gyalogezredbe. Először Olaszországba, majd Erdélybe vezényelték, 1917-ben pedig már Galíciában harcolt. Mint pályafutása nagy részében, ekkor is pasztellel, szénnel és fekete krétával fogalmazta meg legtöbb művét.
A tájképek mellett elsősorban katonaportrékat rajzolt, melyekről így írt Ferenc Imre egy versében: „A füst a korom már / felrajzolta a karaktert / minden ránc sorsvonal / a rettenet s az őrület / futóárka”. A grafikai eredetű technika ellenére alapvetően festői hatásokkal operált, melynek során a fekete szín összes létező és nem létező árnyalatát, tónusát a felszínre hozta. Művészete olyan volt, mint maga a konok és szófukar alkotó, Kosztolányi Dezső megfogalmazásában (Nyugat 1923/21.): „Semmi cukor és semmi ecet. Semmi tüntetés jobbra vagy balra. Csak annak az ígérete, ami érzékelhető, csak annak a víziója, ami látható mindörökre.”
Mind a három alkotó esetében jelentős teret kaptak a világháború során bejárt külországi helyszínek, ahol nem csupán a természet, a táj háború ejtette sebeit, vagy a katonai temetőket örökítették meg, hanem egyes számukra érdekes, festőinek talált motívumokat is.
„ÍGY! MOST MÁR LŐHETNEK… KÖSZÖNÖM!” – MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ, FARKAS ISTVÁN ÉS NAGY ISTVÁN AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN
Cifrapalota, II. em., 2014. július 31–től
Kurátor: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész
