Boncasztali randevú
DADA
Az idei nyár legnagyobb ajándékát a várost elborító felhőszakadás kíséretében a Nemzeti Galériától kaptam - Götz Eszter írása.
| Götz Eszter |
2014-08-12 12:15 |
A jeruzsálemi Izrael Múzeumból érkezett Dada és szürrealizmus kiállítás és mellé a négy kurátor összehozta Átrendezett valóság című magyar anyag, illetve a kettőt a film irányából kiegészítő vetítéssorozat (Életre kelt [film]kísérletek) igazi nagy élmény; az európai avantgárdnak azt a szakaszát teszi érthetővé és rendkívül élvezhetővé, amely az első világháború utáni teljes széteséstől a művészetfogalom átrendeződéséig ívelt. A művészet legradikálisabb felforgatását, azt a vandálnak tetsző, de gyógyító erőkkel teli mozgalmat, amelyet akkor is, most is talán a legnehezebb megérteni és a többivel egy sorba állítani. Időben rövid, érveiben és elveiben még a résztvevőkben is sok ellentmondást keltő irányzat volt a dada és a nyomában megszülető szürrealizmus, de a hatásuk annál tartósabb. A jeruzsálemi válogatás 1916-tól 1970-ig kíséri a folyamatot, a magyar kiállításrész pedig még a közelmúlt hazai műveiből is hoz példákat.
Marcel Duchamp: Forrás, 1917 / replika, 1964
Támogatott ready-made: hátára fordított porcelánvizelde, I/II;
Vera és Arturo Schwarz Dada és Szürrealista Művészeti Gyűjteménye, Izrael Múzeum
A dadát a saját kora, sokszor maguk a dadaista művészek sem értették. Még az elnevezése is olyan értelmetlen, mint egy lyukas vödörből szóló égi bölcsesség. És mégis, annyi és annyiféle következménye lett, hogy teljességgel indokolt mellé állítani a magyar társkiállítást, még úgy is, hogy az alcímében vállalja az inkább távoli rokonságot: „Alkotói stratégiák a magyar művészetben a dada és a szürrealizmus vonzásában.” Az óriási látogatószám persze elsősorban a nálunk még nem látott Magritte-, Dalí-, Duchamp-, De Chirico-, Man Ray- és Miró-műveknek köszönhető, de már ez is túlteljesíti a hazai közönség standard befogadókészségét. A kiállítás egyértelmű sikerét nem csorbítja az sem, hogy a nézők egy része először találkozik a radikális avantgárd olyan gesztusaival, mint Duchamp fejjel lefelé fordított piszoárja, vagy Amerigo Totnak az 1920-as berlini Dada-vásárt idéző, jegyzetekkel ellátott üres vászna. Jól használható tematikus elrendezésben kapjuk az anyagot – az Izrael Múzeum lenyűgöző, 1200 darabos dada-szürrealizmus gyűjteményének 120 művét –, négy nagy egységbe rendezve, hogy lépésről lépésre fedezhessük föl a dada romboló dühéből fakadó újfajta művészeti ideákat. A fölvezető rész stílusosan egy folyosó, magyarázó szövegekkel, illetve néhány összegzés: a berlini Dada-vásárt dokumentáló fotók, vagy Man Ray szürrealista sakktáblája. Innen először a kollázsok, asszamblázsok, ready-made-ek világába jutunk, a tízes évek végének széthulló európai eszméihez, amelyekre adekvát választ találunk a Marcel Janko által megfestett zürichi dadaista bál széttöredezett képmezőjének részleteiben, vagy a kollázst elsőként művészi technikává avató Kurt Schwitters „merzbildjeiben”. Itt következik az első nagyobb kultúrsokk, Duchamp Palackszárítójával és Biciklikerékjével, Joseph Cornell szellemes doboz-asszamblázsaival és Man Ray 63 ruhafogasból komponált installációjával, Ray és Duchamp sakkjátszmájának fotójával. Sok ready-made esetében replikát látunk, hiszen az eredeti tárgyak többnyire elvesztek. A koncept művészet forrásvidékén járunk, de ez a korszak még szorosan kapcsolódik a klasszikus avantgárdhoz, példa erre Brassaï néhány párizsi grafiti-fotója is.
 |
Philippe Halsman: Dalí koponyája, 1951
Zselatinos ezüst nagyítás;
Vera és Arturo Schwarz Dada
és Szürrealista Művészeti Gyűjteménye,
Izrael Múzeum
|
A következő két egység a szétrobbant eszmék után újraalkotott „valóságkutatás” irányait rajzolja fel: a tudat alól kiszabadított kreativitás megnyilvánulásait André Masson automatikus rajzaival, Leonora Carrington mitikus-szürrealisztikus festményével (Assurbanipal hárpiákat mosdat), Victor Brauner látomásos grafikáival, Max Ernst dörzsölt felületű képeivel. Ez a rész lehengerlő palettát kínál; a széles közönséget Magritte híres Kastély a Pireneusokban c. vászna és Dalí Szürrealista esszéje vonzza, de mellette itt van Paul Delvaux haláltánc-parafrázisa és De Chirico egyik korai festménye, amelyen már felvonul a későbbi metafizikus festészet eszköztára, vagy az osztrák Herbert Bayer kitűnő fotómontázsai. A dada szétbontó és a szürrealizmus újraépítő szellemisége együtt uralja ezeket a termeket, itt jön rá a néző, milyen sokat köszönhet Adina Kamien-Kazhdan izraeli kurátor koncepciójának, aki nem húz merev határokat a két irányzat között, és nem az idő, hanem a belső összefüggések rendje szerint tálalja az anyagot, de egyfajta kronologikus logikához is vissza-visszatér. Így a művek sorából pontosan kiolvasható a folyamat: a dada mint valami bomba tépi szét a művészet és a valóság korábbi fogalmait, a szürrealizmus pedig a roncsolt részeket a sebek felmutatásával illeszti össze valamiféle új rendszerben, kifordítva, kibelezve, a szépet és a rútat felcserélve egy másik közegbe helyezi az emberi létezést. (Lautréamont így foglalta össze a szürrealizmus esztétikáját: „Szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon.”) Az utolsó kiállítási egység a társadalmi kötöttségek alól kiszabadult ösztönök közül a vágy, a szexualitás, a korábban tiltott tartalmak témáját bontja ki: szadomazo és pornó, fetisizmus és erőszak szerepel a művekben. Philippe Halsmann fotómontázsa, a Dalí koponyája ikonikus mű, de nem kevésbé hatásos Hans Bellmer szétmarcangolt, megkínzott játék babája, Dora Maar portréi, vagy Duchamp Rrose Sélavy-sorozatának több darabja és bajszos Mona Lisája.
 |
René Magritte
Kastély a Pireneusokban, 1959
Olaj, vászon; 200 × 145 cm
Harry Torczyner (New York)
ajándéka az American Friends
of the Israel Museumnak
|
Kicsit zavaró, hogy a záróterem anyagába rögtön belefolyik a magyar társkiállítás, de a hazai anyag kurátorainak (Gergely Mariann, Kolozsváry Marianna, Kumin Mónika és Százados László) talán éppen ez volt a céljuk: közvetlenül odakötni a magyar avantgárd és neoavantgárd műveit az európai folyamatokhoz. Valójában a kapcsolat meglehetősen hézagos volt; Kassák MA-körének tevékenysége, illetve Moholy-Nagy művészete képviselte egyedül. A Palasovszky Ödön vezette Zöld Szamár Színház merész kísérletei, a munkásmozgalmakban befogadó közegre találó dada igen rövid életű fejlemények voltak, és az utána következő évtizedek nem kedveztek a radikális avantgárdnak. Legközelebb az 1945-ben induló Európai Iskola mozgósította újra a szürrealizmus erejét, de az is csak néhány szabad évet ért meg, noha a kiállítás bőséges példatárat hoz Bálint Endre, Anna Margit, Ámos Imre, Jakovits József, Gyarmathy Tihamér és a többiek munkásságából. Aztán a tiltott évek itthoni és – Hantaï Simon, Reigl Judit, Rozsda Endre révén – párizsi termése, Ország Lili titokzatos írásos táblái, Gedő Ilka színpompás álomvilága feszült neki az 1956 utáni hallgatásnak, példázva, hogy a szürrealista látásmód nem egy korszak függvénye, hanem a társadalmi vészhelyzeteket tapogatja le. A záróegység és abban Altorjai Sándor festményei, Lakner László, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás vagy Halász Károly asszamblázsai egészen a közelmúltig feszítik ki a dada és a szürrealizmus fonalát; itt a tárlat már kevésbé szilárd koncepciót követ, nyitva hagy kérdéseket és kölcsönhatásokat, inkább kiegészítő karakterű a vendégkiállítás mellett, de ez nem von le a gazdag válogatás nyújtotta élményből. Nagy kár, hogy a harmadik kiállítás, az Orosz Márton rendezte filmes egység számára helyszűke miatt csak a harmadik emelet maradt: kevesen vették a fáradságot, hogy még fölmenjenek. Aki mégis, az egyedülálló filmalkotásokat: kapott, például a legelső hazai avantgárd film, Gerő György 1924-es, vázlatokban fennmaradt művét, amelyet 2009-ben Bruce Checefsky amerikai függetlenfilmes értelmezett újra. Vagy Bortnyik Sándor szürrealista montázsát, Gyarmathy Tihamér sokáig ismeretlen fotogramfilmjét, az „abszolút film” egy-egy jelentős kísérletét.
Még több fotó a kiállítás képeiből, itt!
