Képkutatás
TOLVALY
A Ludwig Múzeum Tolvaly Ernő-kiállításáról, a Csodálatos rendszerről már második kritikánkat olvashatják.
| Götz Eszter |
2014-10-13 14:00 |
Tolvaly Ernő festő, performer, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar avantgárdjának egyik kulcsfigurája valahogy mindig láthatatlan maradt. Életét művésztanárként élte Pécsen – Budapesttől nem annyira távol –, a szakma látványos mustráihoz képest mégis szinte láthatatlanul. Csak a tanítványai, barátai tudták, hogy rendkívüli művész hunyt el 2008-ban. Kevés önálló kiállítással volt jelen a művészeti életben, a csoportos festészeti bemutatókon pedig csupán egy színfoltot képviselt a folyton változó palettán. A hetvenes években végzett akcióinak emléke csak néhányakban él, nyoma alig maradt.
Tolvaly Ernő: TV-rajz akció, fotó, 12 x 18 cm, 1983 © Sáránszki Péter
Most a Ludwig Múzeumban életmű-tárlat próbálja feltárni ezt a különleges pályát, és meg is mutat belőle valamit, de Tolvaly még most, a halála után hat évvel sem adja könnyen magát. Üveges Krisztina kurátor koncepciója szigorú és következetes, tudatában van annak, hogy ezzel a tárlattal kezdődik az eddig majdnem feltáratlan életmű mélyebb feltérképezése. Korszakokra, gondolkodás-modellekre bontva tálalja az egyfelől igen szerteágazó – az impresszionizmus nagy műveinek újrafestett-parafrazeált átirataitól az Erdély Miklós féle radikális konceptekig, a porból készített festményektől a reggeli kávéivást performansszá avató gesztusig ívelő – anyagot, ami azonban másfelől mindig, minden műfajban, metódusban és formában ugyanarról szól. Üveges ebből kiindulva nem is próbálja ráerőltetni a termek sorára az életrajz időrendjét: egyben kezeli az egész életművet. A végével nyit, Tolvaly nagy sorozatával, a Múzeum-mal, teátrális látványba foglalva a padlóra állított, nagyméretű vásznakat és a falra helyezett, korábbi kisebbeket, amelyek a modern festészet kezdetét, az impresszionizmus, a posztimpresszionizmus és a kubizmus egy-egy mítoszát dolgozzák újra, festik át, hozzák el a mába.
A felületek valósága és a látvány illúziója, az ábrázolás lehetetlensége így rögtön a tárlat elején hangsúlyos keretet kap, jelezve, hogy Tolvaly festészetének témája az első perctől az utolsóig végeredményben a festészet maga. És amikor innen a néző továbbmegy, és a hetvenes évek performanszaival, a Tolvaly-féle akciók fotóival és írott dokumentumaival találkozik, ott is ugyanezt találja, egészen más keretben, egészen más megközelítésekkel. A kiállítás címét adó Csodálatos rendszer vizes gyufaskatulya-akciója, vagy az 1976-os Kiscellibe tervezett, egyetlen fotóból és a városban szétküldött meghívóból álló kiállítás – amit végül az ötletet pártoló iskolaigazgató lemondott, mert nem tudta hová tenni ezt a merészen leegyszerűsített tér-idő koncepciót –, a vízbe csomagolt vizespohár, az eltáncolt kiállítótér mind-mind rendkívüli határhelyzetekkel körülírt kérdésfeltevések. A maguk idejében megdöbbentő események voltak, de mindig csak kis körben, maroknyi barát, diák, művésztárs gondolkodására hatottak.
Nem lehet véletlen, hogy Tolvaly egy kis pesti presszóban hajtotta végre több akcióját, mivel így nyilvános hely, mégis „egymás között” történtek az események, közönség bevonása nélkül, egyfajta műhelymunka formájában. Jelzésszerű gesztusok ezek, nem az Erdély Miklós-féle, bombaként robbanó akcióművészet. A mostani kiállításra az egykori barátok és művésztársak visszaemlékezései segítették rekonstruálni a már csak emlékezetben élő performanszokat. Jókor történt ez a kutatómunka, még időben visszahúzhatja Tolvaly életművének jelentős részét a feledésből.
Tolvaly Ernő: Papírkép/Változó kép, vegyes technika, vászon, 170 x 170 cm, 1993 ©
Magángyűjtemény. Fotó: Rosta József
Direkt állásfoglalásokról ugyanakkor szó sincs. Tolvalynak elég volt, ha Lengyel Andrással egyazon pillanatban készített polaroid felvételt, a köztük lévő több ezer kilométernyi távolság kiiktatásával (Budapest-Athén vonal, 1975): az egyik kép Budapesten, a másik Athénban lett rögzítve, megkettőzve a pillanatot a tér által. Elég, ha porból rétegzett „képet” a vászonra, törmelékszemcsékből „festett” kompozíciót egy lerobbant lakás parapetjeire. Vagy amikor a 80-as évek közepén színes filccel, néhány mozdulattal a tévéképernyőre rajzolta az azon közvetített látványt (TV-rajzok, 1983). A megkettőzés, az elfedés, a látvány eltakarása és felmutatása ebben a korban egyenlő volt a radikális társadalomkritikával. Tolvaly valójában a festészeti igazság tájain járt, de nem lehet nem észrevenni a munkáiban az igazság abszolút értékére fektetett hangsúlyt. Sohasem nyíltan vagy burkoltan, hanem mindig csupán a festészet lehetőségein keresztül kommunikál, az egészen korai munkákban is, melyeken egy-egy popzenekar fotóját, plakátját festette át, a látványosan felnagyított Cézanne-interpretációkban, vagy az objektekben is, mint például a kiállítás fogadótermében látható Foncsorozott pohár; mégis egyértelmű a művek mélyén munkáló téma. A kiállításon csupán a mail art felé irányuló, egyszemélyes 1. számú Közvetítő Csoportnak a tárlókban végigolvasható levelezése, szöveg-akcióinak sora jelent közvetlen politikai tartalmakat, de ez is inkább a kifejezésmódjával, mint az állításaival hatott a kor patologikus lelkiállapotára.
Tolvaly Ernő: Foncsorozott pohár, 1994 © Sáránszki Péter.
Fotó: Rosta József
Valójában Tolvaly mindvégig megmaradt a pályakezdés játékos, rendkívül nyitott, többféle metódust megengedő karakterénél. Az igazi és a hamisítvány, a látott és a valódi, a műtörténeti idézetekkel és a leghétköznapibb anyagok festői felhasználásával – majd egy sorozatában az üres felület témává avatásával – az életmű állandó mozgásban tudott maradni. Tolvaly „csodálatos rendszere” valójában egy rendkívül nyitott rendszer, amelyben szinte határtalan azon módok tárháza, melyekkel egyetlen témáját, az ábrázolást kutatta.
