A festészet és a concept art szintézise
TOLVALY
A Lumú legújabb, Csodálatos rendszer címet viselő kiállítása Tolvaly Ernő művészetét átfogó módon kívánja reprezentálni, annak érzéki-retinális és gondolati oldalát egyenlő súllyal mutatva meg.
| Kocsis Katica |
2014-09-30 08:30 |
A kurátor, Üveges Krisztina izgalmasan komponált tereket alakított ki, amelyekben hol a festészeti, hol inkább a konceptuális munkákra helyezi a hangsúlyt, esetenként pedig ezek szintézisére irányítja a figyelmet, így a termeken végighaladva a befogadóban egy árnyalt és szerteágazó kép alakul ki Tolvalyról, amely nélkülöz mindenféle skatulyát. A kiállításon a különféle terekben a művész egy-egy korszaka villan fel, ezek néhol kronologikusan követik egymást, azonban az egyes termekben a bemutatott munkákat sokkal inkább a hasonló kifejezésmód és a közös problémakör szervezi egybe.
Az első tér amolyan bevezetőként szolgál: ide került Tolvaly két összegző munkája, a Késői kubizmus 1. címet viselő nagyméretű vászna és a Foncsorozott pohár című objektje, melyek így együttesen előrevetítik, hogy a tárlat egyszerre kíván emléket állítani a festőnek és a gondolati műveket alkotó művésznek. Nem is kell csalódnunk, a termekben az alkotó mindkét „személyiségét” a maga teljességében ismerjük meg.
A ráhangolódás után a befogadó egyből a tárlat legerősebb, legintenzívebb terébe jut: amelyben Tolvaly Ernő feljegyzései alapján a kurátor egy kulisszát alakított ki, ahol a mélyvörösen izzó falak, a fekete függönyök és a terem közepén körkörösen elhelyezkedő bársonyszékek egy 19. századi klasszikus múzeumi közeget idéznek. E térben Tolvaly utolsó munkája, a Múzeum sorozat kapott helyet, melynek darabjait meghökkentő módon installálták: a hat, széles merevítő lécekkel kifeszített vászon a bársonyszékek ívét visszaidézve, a földre állítva látható: az egyes munkák teljesen körüljárhatóak, így a vászon hátsó felülete is megnézhető. A Múzeum festményei így nem csupán az impresszionista, posztimpresszionista és kubista stílusjegyek sajátos kompilációit jelentik, hiszen azzal, hogy fizikai valóságukban jelennek meg, önreflexív kérdéseket fogalmaznak meg a festészet lényegével, határaival, illetve a kiállítás lehetőségeivel és szerepével kapcsolatban. A falakra függesztett fiatalkori és érett festmények ezt a gondolatiságot csak még tovább erősítik.
Ez a fő terem, a tárlat alfája és omegája. Nemcsak azért, mert Tolvaly itt bemutatott munkái lényegében teret adnak a különböző periódusokban megtalált elemek, motívumok és vizuális gondolatok szintézisének, hanem azért is, mert a befogadó – induljon innen bármelyik irányba – a kiállítás végén végül újra ide érkezik. Így a nézőben nem marad meg az a kezdeti rossz érzés, hogy a kurátor már a legelső alkalommal ellőtte a „jolly jokert”.
A baloldali függönyön áthaladva Tolvaly konceptuális munkái láthatók. Ha pedig jobbra indulunk, akkor látványközpontú posztimpresszionista stílusjegyekből építkező vásznakkal találjuk szembe magunkat. A bejárás irányáról a látogatók maguk dönthetnek. A baloldali teremben nagy mennyiségű dokumentum és fotóanyag került kiállításra, melyek Tolvaly akcióit rekonstruálják. Annak ellenére, hogy ebben a térben kisméretű és leginkább archív anyagok találhatóak, mégis jól működnek, mert az alattuk olvasható hosszú értelmező szövegek, illetve Tolvaly leírásai, feljegyzései értelmezik és élővé teszik ezeket a performanszokat és akciókat. Egy monitoron további akcióinak fotódokumentációit lehet megtekinteni, így a látogató akár Tolvaly Ernő gondolati munkásságának egészével is képbe kerülhet. A kurátor nagy érdeme, hogy nem hagyta, hogy a terem falait csak a kisméretű archív felvételek és szövegek borítsák, hiszen azok, bármilyen komplex és sokrétű gondolatokat közölnek, jellegükből adódóan kevésbé alkalmasak a látogatói figyelem fenntartására. A teret két nagyméretű vászonnal, Tolvaly Cézanne interpretációival és az Il Maestri del colore panelekkel oldja, melyek erős gondolatiságuk folytán jól illeszkednek az előbbi munkákhoz is.
A következő tér még mindig a konceptuális munkákról szól, az akciókról azonban áttérünk az objektekre és Tolvaly mediális érdeklődése kerül előtérbe a fotogramoknak (pl. Hamisítványok), szitanyomatoknak vagy például a Fogas című munkának köszönhetően. A kurátor az érdeklődést folyamatosan fenntartja azzal, hogy a munkákat kisebb csoportokba rendezi, illetve, hogy a befogadó tekintetét folyamatosan egyik munkáról a másikra irányítja. Így jutunk el a belső falhoz is, ahol vitrinekben az 1. számú közvetítőcsoport, Tolvaly titkos, egyszemélyes művészeti körének levelezései, dokumentumai, művészeti akcióinak lenyomatai kaptak helyet, melyeket így egészében korábban még nem láthattunk.
A következő két teremben újra festészeti munkák láthatók: azok a nyolcvanas években született vásznak, amelyekben Tolvaly már kitartó önreflexióval az érzéki-retinális és a konceptualista fogalmazás szintézisét kutatja. Ezekben a tárgyegyüttesekben és festményeken előkerülnek az áttetszőség, az átlátszóság, a takarás, az átfestés és fedések érzéki, mégis gondolati lehetőségei. Üveges Krisztina eredményesen installálja ezeket a képeket, hiszen minden magyarázószöveg nélkül is pontosan érthető, hogy ezekben a munkákban Tolvalyt a festészet illuzionisztikus és konceptuális lehetőségei, annak anyagi és szellemi dimenziói foglalkoztatják.
A kurátor elsőként tehát Tolvaly érett korszakait tárja elénk, és csak ezután enged betekintést a korai munkákba. Egy apró, intim térbe kerülnek a legkorábbi munkák, melyekben Tolvaly újságkivágatokat, lemezborítókat örökít meg festékkel és más eszközökkel. Míg korábban a festő művészetét Duchamp alkotói tevékenységével köthettük össze, addig e teremben inkább Warholra asszociálunk, Tolvaly ugyanis ösztönszerűen alkalmazza ezekben a munkákban a pop-art eszközeit.
A korai munkákat videoinstallációk követik, melyekben Tolvaly művészetét tágan, korlátok nélkül értelmezi a kurátor, majd innen érünk el az utolsó terembe, a művész utolsó időszakának látványelvű, posztimpresszionista jegyekkel játszó munkáihoz. E meditatív térből pedig visszajutunk a mélyvörös térbe, melyben így az alkotások egy újabb jelentésréteggel gazdagodnak és már nem egyszerűen a festmény fizikai és szellemi határaira kérdeznek rá, hanem annak retinális és gondolati síkjainak viszonyát kutatják.
