Magyar bakák pergőtűzben
KIÁLLÍTÁS
Az utóbbi idők egyik legsikeresebb tárlatát rendezték meg a kecskeméti Cifrapalotában, melyet több mint tízezren láttak és a nagy érdeklődésre való tekintettel február 15-ig meghosszítottak.
| Borzák Tibor |
2015-01-15 15:00 |
A Hazatérnek... 1914–2014 című monumentális tárlat az első világháború centenáriumi évében jött létre. A Kecskeméti Katona József Múzeum vezetése és a kiállítás kurátorai – dr. Tombáczné dr. Végh Katalin és Szabóné Bognár Anikó – elhatározták, hogy méltóképpen emlékeznek meg a nagy háborúról és a magyar katonák helytállásáról, a véráldozatokról. Nem a hátországot, hanem a frontot, még inkább a bakák háborús hétköznapjait akarták bemutatni. Másként hat a lelkünkre a mikrotörténelem, a személyes visszaemlékezés, és annak felismerése, hogy akár az én dédapám is lehetett az a katona, aki kezében tartotta a bemutatott viharvert imakönyvet vagy kicsorbult borotvát. Csakhogy a kiállítás rendezőinek már az anyag összeállítása kezdetén rá kellett jönniük, hogy a megyei múzeum saját gyűjteményében elég kevés tárgy és fotóanyag áll rendelkezésre a témában, így megkeresték a magángyűjtőket, a társintézményeket és a civil szférát. Számos különlegességhez jutottak hozzá az orvosi és a tábori lelkészi ládától a honvédtábornoki hagyatékon át a fegyverekig. Elmentek Észak-Olaszországba is, a Doberdóra és az isonzói csaták helyszínére, San Martino del Carso legendás magánmúzeumától egyebek mellett olyan tárgyakat kaptak kölcsön, amelyek régészeti ásatások során kerültek elő. A kecskemétiek „akciója” pár hónap alatt fantasztikus eredményt hozott: az eredetileg egy szintre tervezett kiállítást végül három emeleten tudták elhelyezni.
Noha a Hazatérnek… anyaga a muzeológusok szándéka szerint a lélekre hat, nem hiányzik a történelmi háttér felvázolása sem. Mindjárt az első teremben áttekintést kapunk az első világháború eseményeiről, amit hét percben összefoglalni nem lehetett könnyű, viszont egy megkapó módszertani újítással, dioráma animációval (fényfestéssel világított terepasztallal) könnyen befogadható a tényanyag. Végig a kiállításon segítenek az eligazodásban a kihelyezett szövegek, tájékoztató leírások, az egységek címéül pedig a magyar népdalkincs korabeli katonadalainak sorai szolgálnak, például: „Kárpátokban megfújták a trombitát, minden anya hazavárja a fiát.” Részleteiben elsőként a fronton, pontosabban a lövészárokban töltött hétköznapok kerülnek emberközelbe. Az első vonaltól 15 méterre épült ki a közlekedőárok segélyhelyekkel, gránát- és bombabiztos óvóhelyekkel, latrinákkal, távbeszélő-fedezékekkel, ahol sokszor sárban taposó, ázott-fagyott bakák morzsolták hősi szolgálatuk idegőrlő napjait. Az isonzói fronton kegyetlen hőséget, a hegyekben dermesztő hideget, a karsztokban kíméletlen vízhiányt kellett elviselniük. Hogy mégis megpróbáltak „normális” életet élni, azt a kiállított fotók és tárgyak hitelesen támasztják alá. Amikor nem ropogtak a fegyverek, kártyázásra, levélírásra, zenélésre is futotta erejükből, többek között szakács, borbély, fogdoktor és suszter végezte mostoha körülményekre szabott feladatát. S ahogy a tekintetünk ráesik egy lövészárokból kiásott tintaceruzára, egy csajkára vagy egy tábori lapra, nem tudunk menekülni a gondolattól, vajon kié volt a pergőtűzben – ettől válik személyessé a történelem.
Efféle hatásokkal felvértezve lépünk be a tiszti kavernába, amelyet rendkívül látványosan és élethűen építettek meg. A háborúban földbe vagy gleccserbe vájt üregben rendezték be a tábori kórházakat, elsősegélyhelyeket, de szükséghelyzetben léteztek ilyenek akár templomokban is. Fotókon kórházvonatok és barakk-kórházak láthatók. És sebesült, vérző katonák, kezüket-lábukat elvesztett fiatal férfiak… Leggyakrabban fej-, tüdő- és hassérülés érte őket, utóbbi halálhoz vezethetett, ha nem műtötték meg időben. Súlyos, visszafordíthatatlan folyamatokat okoztak a test mélyebb rétegeibe befúródó repeszek, valós veszély volt a vérmérgezés, és ellene a védekezés, a sérült végtagok amputálása. Hordágyak, tábori orvosi láda, műláb, sín, kötszer, morfiumos üvegcsék: mindegyik mesél a háborús pokolról. Ahogyan a tiszti fedezékben látható használati tárgyak – az asztalon hagyott térkép, jeladó, cigarettatárca, napló, petróleumlámpa – is tanúskodnak. Itt már hallani a rohamok csatazaját, amely aztán a következő teremben felépített lövészárokban felerősödik. Valóban: az olasz frontot megjelenítő installáción áthaladva ismétlődik a hangos fegyverropogás, a sötétben villódzó fényeffektek pedig a gránátrobbantások csóváit illusztrálják. Légaknavető, puskák, lőszerek. A Doberdó-fennsík, az Isonzó-völgye és Dél-Tirol éveken át tartó földi pokol volt, a sziklákba nem tudtak lövészárkot ásni, az elesettek eltemetése is gondot okozott. Szinte hallani a fájdalmas katonaéneket: „Doberdóban hull a magyar rakásra…” Bjelik Imre tábori püspök megállapítása is elgondolkodtató: „Még azok is megtanultak újra imádkozni, akik már elfelejtettek.”
Milyen volt a hitélet a frontokon? Erről ugyancsak képet kapunk a következőkben. Ágyúdörgés mellett is folyamatos volt a misézés, sok helyen létesítettek a harctéren tábori kápolnát. Hogy elképzelhessük, a kecskeméti kiállításon jelzésértékűen nyírfarönkökből felépítettek egyet. A házioltár tövében imakönyvek sorakoznak, valamint egy tábori lelkészi láda, melynek felszerelése között gyertyatartó, kehely, utolsó kenet található. Sem a bakáknak, sem tisztjeiknek nem volt könnyű feldolgozni a háborús borzalmakat. Némi lelki vigaszt a lelkészektől remélhettek. Az ő feladatuk volt a sérültek szentségekkel való ellátása, a halottak eltemetése is. A tiszteket koporsóban, a katonákat sátorlapba csavarva helyezték örök nyugalomra. A tábori papok értesítették az elhunyt családját szeretteik elvesztéséről, és a hősi halottak személyes tárgyait is ők küldték haza. Eredeti fényképeken láthatjuk a mindennapossá váló temetések pillanatait, valamint végtelenített fotón egy katonai temetőt. Az így kialakított enteriőrben eredeti sírköveket is elhelyeztek. Hatalmas, vörösen izzó számokkal írták a falra a megdöbbentő számadatot: 660 ezer hősi halott a történelmi Magyarország területéről. A magyar történelemben sem előtte, sem utána nem volt olyan háború, amely ennyi katonaáldozatot követelt! A Monarchia 51 milliós összlakosságából 8,5 millió katona vett részt a pergőtűzben, a történelmi Magyarország 20 milliós lakosságából pedig 3,5 millió férfi alkotta a honvédséget, illetve járult hozzá a közös haderőhöz. A kiállításon a mintegy kétezer hősi halált halt kecskeméti katona névsorát és pontos személyes adatait is közlik.
Már az eddigiekből is következik, hogy milyen bőséges és sokrétű anyagot sikerült összegyűjteni és bemutatni Kecskeméten. A Cifrapalota földszintjéről továbbsétálunk az első emeletre, ahol az első világháború tárgyi világát ismerhetjük meg. Komoly fegyverarzenál került ide, mely teljességgel reprezentálja Ausztria–Magyarország korabeli fegyveres erejét. Gyalogos és lovassági felszerelések, tüzérségi lőszerek és mesterlövész puskák – az eszközök gazdag tárházát látva nem vállalkoznánk a részletes felsorolásra. Mindezeket kiegészítik a tiszti egyenruhák, a sapkajelvények és a kitüntetések. Ám még ennél is beszédesebbek azok az emléktárgyak, amelyeket a frontkatonák lőszerből, palából, bőrből, pénzérméből készítettek vagy fából faragtak. Helyet kapott az 54. honvéd hadosztály parancsnoka, Devecseri Schultheisz Emil (1854–1928) honvédtábornok eredeti és unikális hagyatéka, amelyben nemesi levelétől kezdve a kitüntetésein át sok különlegesség megtalálható.
Túl a poklok poklán a világháború utóéletével – például a hadifogolytáborokról és a bennük zajló hétköznapokról, illetve a háborús hadszíntereken zajló kutatásokról és eredményekről – is szembesülhet a tárlatlátogató. Háború ihlette női ruhák, művészi igényű fényképek, színezett rajzok, újságmegjelenések s a termekben szóló magyar katonadalok utalnak arra a műfaji változatosságra és gondolatkifejezésre, amelyet a világháború inspirált. A második emeleten „Így! Most már lőhetnek… Köszönöm!” címmel három hadirajzoló festőművész, báró Mednyánszky László, Farkas István és Nagy István első világháborúban vállalt helyszíni munkálkodásába kapunk betekintést a kiállított rajzaikon és festményeiken keresztül.
Akik rászánják az időt, és alaposan végignézik a Hazatérnek… 1914–2014 című kiállítást, nincs hiányérzetük. Amiként a rendezők elgondolták, valóban személyessé, lélekközelivé válik a bemutatott anyag. Itt megállja a helyét a divatos mondás: átjön az üzenet. A komplexitás jegyében konferencia, múzeumpedagógiai programok, előadások, tárlatvezetések kapcsolódtak és kapcsolódnak a reprezentatív tárlathoz, amelynek tárgy- és fotóanyagát felhasználva hamarosan képes album jelenik meg. A kiállítás pedig vándorútra kel: márciustól a szegedi Móra Ferenc Múzeum lesz látható.
