Egy családregény vége
AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN
Hogyan emlékeznek a tárgyak? Virtuális múzeum a szüleink dolgaiból.
| Hermann Veronika |
2015-02-15 09:40 |
Élő tárgyak
Mindenkinek vannak olyan emlékei, amelyek tárgyakhoz kötődnek, és olyan tárgyai, amelyek emberekhez kötődnek. Legkésőbb Marcel Proust regényfolyama óta tudjuk, hogy az emlékezés nem akkor jön, amikor szeretnénk, nem akkor, amikor hívjuk, hanem leginkább olyankor, amikor kapaszkodót talál: ez lehet egy illat, egy íz (lásd még a közhellyé vált Madeleine sütemény), egy pulóver, vagy egy mobiltelefon. Bármi, ami annyira jellegzetes, hogy elindítja a nosztalgiavonatot, és szép, szomorú utazásra invitálja saját múltjába az emlékezés alanyát. Ezeket a történeteket gyűjti össze a Bob Morris amerikai újságíró által 2014 októberében indított virtuális múzeum, a Museum of Your Parents Things, vagyis a szüleid dolgainak múzeuma.
A személyes, tudományosan viszonylag követhetetlen folyamatok múzeumi vagy archívumi reprezentációja nem egyedülálló jelenség. Olyan, világviszonylatban is ismert példák vannak erre, mint az Orhan Pamuk regénye alapján Isztambulban alapított Museum of Innocence, vagy a zágrábi Museum of Broken Relationships, amely immáron utazó kiállítás formájában járja a világot. A weboldal inkább archívum, mint valódi múzeum, egyszerre terápiás oldal és rövid családregények őrzője. Bárki feltöltheti élő vagy halott szüleinek jellegzetes tárgyát, a hozzá tartozó történettel együtt. A mottó szerint ezek a tárgyak jobban megérintenek, mint bármi más, és a tárgyak történeteiből valóban ez rajzolódik ki.
Honvágy önmagunk iránt
A két évtizede halott apa pulcsija, a szülők palacsintasütője, a kedvenc sós keksz íze, vagy az angol irodalomprofesszor papa Shakespeare-mellszobra: élő és halott szülők megannyi relikviája, amelyek nemcsak a múlandóságra, hanem az örökségre, a folytonosságra is figyelmeztetnek. A történeteket olvasva ugyanis világos, hogy az önmuzealizálás és az önarchiválás gesztusain keresztül a végső cél az önmegértés. A saját eredethez, és a különféle krízisekhez kapcsolódó egzisztenciális válságok alapkérdésére keresett válaszok ideális esetben a múltban vannak, de a jövőbe vezetnek. A családregényekhez hasonlóan a szülők tárgyainak történetében azok identitását keressük, akik mesélik a történetet, s nem azokét, akikről szól.
Proust nagyregényének elbeszélő-főhőse a hetedik kötet végén érkezik meg az írás önfelszabadító és önmeghatározó iránymetaforájához, amellyel folyton újraalkotja az elmondhatatlan történetet, s hétköznapok bódító kulisszái között mindig az eltűnt idő nyomába ered. Aligha véletlen, hogy a bonyolult, s tragédiákkal terhes 20. század különféle irodalomtörténeti korszakaiban nemcsak Proust, hanem számos más szerző nyomán is népszerűvé váltak a családregények, mert a műfaj az önmagaság kínzó kérdéseinek megválaszolása, s az identitás nyelvi tapasztalatának megalkotása mellett nagy történetek elmondására is alkalmas. Az eltűnt időhöz vagy a Buddenbrook-házhoz hasonló monumentális alkotások évtizedeken, akár évszázadokon átívelő történeteket mesélnek, amelyek azért is népszerűek, mert azonosulni lehet velük. A nosztalgia szó jelentése honvágy valami után, ami már nincs, de szokás úgy is fordítani, hogy egy korábbi én iránti vágyakozás. Ami eltűnt, csak temporálisan tér el a jelentől, mert ugyanúgy a részévé válhat a tárgyakon és az embereken keresztül.
Mellettem elférsz
Az én és a másik viszonyát, az identitás integritását megkérdőjelező posztmodern családregények, ahogyan Nádas Péter a cikk címében megidézett műve, Esterházy Péter, Rakovszky Zsuzsa vagy Grecsó Krisztián regényei mind azt a kérdést feszegetik, hogy lehet-e szabadulni a nem kért örökségtől, hogy a múlt és a származás szükségszerűen meghatározza-e későbbi cselekedeteinket, hogy lehet-e elég messzire futni a végzet elől? Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényének főhőse egy fényképen keresztül kezdi el feltárni családja számára addig ismeretlen eseményeit, míg végül a saját történetében kell megtalálnia azt, ami tanulság lehet: hogy a végzet csak a gyenge emberek mentsége, hogy az identitás nem sors, hanem választás kérdése, s hogy alakításában neki éppen akkora szerepe van, mint a géneknek és az ősöknek.
Nem meglepő, hogy Patricia Tobin 1978-ban Time and the Novel: the Genealogical Imperative című, a családregény műfaját vizsgáló monográfiájában a regények narratív analíziséhez, illetve a temporalitás elemzéséhez a családregény metaforáját és a generációs leszármazás működésmódját veszi kölcsön, hogy aztán maga is az elemzés tárgyává váljon. A szülők dolgaiból összeálló archívumban a tárgyak képei és a hozzájuk kapcsolódó történetek kaleidoszkóp-szerűen alkotják meg az emlékezés terét. Ami látszólag egy lábos, egy pulóver, egy hógömb, vagy egy pár zokni, másnak zsupszkulcs a múltba, amely sokkal több önmaga tárgyiságánál. Mások történetei és a mások szülei így válnak észrevétlenül az eltűnt idő médiumaivá, a mások tárgyai mellett pedig máris ott állnak a sajátjaink.
Képek forrása: Museum of Your Parents Things
