Más városban, 27 évvel ezelőtt
FOTÓ ÉS VERS
A Metropolitan Museum of Art hétköznapok epifániáját bemutató fotókiállítása tulajdonképpen egy, az 1960-as évektől zajló társadalmi változásokhoz írt szerelmes vers.
| Hermann Veronika |
2013-09-06 13:00 |
Inkább az élet
Egyszer Berlinben egy különös fénykép előtt álltam: egyszerre volt otthonos és nyugtalanító. Egy Susan Sontag nevű egyetemista lányról készült tüntetés közben, 1966. február 26-án. Nevezhetnénk ezt is hétköznapokban rejlő megvilágosodásnak, hiszen a kor, amelyben készült, még sosem volt ennyire vonzó. Ekkor jön létre mindaz, amit ma posztmodern társadalomnak és részvételi demokráciának nevezhetünk. Természetesen inkább olyan országokban, ahol az ideológiai irányvonalat nem a sértett múltba révedés, a nemzeti mítoszok valóságként történő kanonizálása és az elhibázott kisebbségi politika határozza meg. A feminizmus, a popkultúra, a pszichedelikus drogok és az ellenálló kultúra megjelenése beláthatatlan változásokat eredményeztek. Emellett a technológiában is forradalom zajlott, hiszen éppen ezekben az években indult a máig tartó képi robbanás, amely átformálta a látás kulturális koncepcióját. A MoMa 2014. január 26-ig látogatható, Everyday Epiphanies: Photography and Daily Life Since 1969 című kiállítása tehát meglehetősen hálás témát dolgoz fel, nyilvánvalóan hálás közönségnek. Miközben Európában az egyetemisták az “inkább az élet” jelszavát skandálják, az Egyesült Államokban a feketék az integrált oktatásért harcolnak, Patti Smith és Robert Mapplethorpe még csak kölykök New Yorkban, Allen Ginsberg pedig megírja minden idők egyik legpontosabb versét az idegenségről: “a félhomályban dzsesszt harsog a rádió / a törtszívű ügynök újabb cigarettára gyújt / Más városban 27 évvel ezelőtt / látom árnyadat a falon” (To Lindsay, Orbán Ottó fordítása)
Inkább a szavak és a dolgok
A sajtó-és divatfotót leszámítva a fénykép hétköznapi értelemben megjelenése óta – vagyis több mint másfél évszázada – a családi, az otthoni, a hétköznapi narratíva elbeszélőjeként funkcionált. A korai portréfotóktól kezdve a falusi műterembe tett kötelező családi látogatáson keresztül, a most is oly ismerős óvodai és iskolai fényképezkedésig, a fotó személyes archívumot hoz létre, amelyben család-és élettörténetek vannak jelen. A fotóművészet gyakran kihasználja ezt a hatásmechanizmust, illetve a fotónak azt a tulajdonságát, hogy a kimerevített pillanat archiválása miatt éppen a történetek elbeszélhetetlenségének közvetítőjévé válik. Beállított és véletlenszerű szembenállása egy fényképen különösen élessé válik, ugyanis nem egyértelmű, hogy mennyiben látjuk a valóságot, és mennyiben egy konstruált saját világot, amelyben az én tere egyenlő az én reprezentációjával. Ennyiben egy duplán mesterséges, egyszerre fikciós és egyszerre reprezentatív narratívával kell számolni. A jel viszonya nincs eleve rögzítve tartalmához, a kapcsolatuk a megismerésben van. A jelentő transzparenssé válik, az lesz a tartalma, amit ábrázol, ám ez a tartalom csak a reprezentációban van jelölve, míg a jelentett a jel reprezentálásán belül adódik. A jelölő helyettesítése és jelölése ráhelyezi a jelre a reprezentáció hatalmát, és ez a logika vezethet el ahhoz a belátáshoz, miszerint jelentő és jelentett viszonya a reprezentációban érhető tetten. A nézett dolgot a szavakhoz kell visszavezetni, vagyis a dolgok a megnevezésen keresztül mutatkoznak meg. Ezt nemcsak a kiállítás leírása, hanem a címe is igazolja, hiszen a képek tárgyát egy retorikai alakzatban véli elgondolhatónak.
Mégis inkább 1968
A kiállítás biztos kézzel vezeti be a képek szemlélőjét azokba közhelyekbe, amelyek miatt mind a korszak, mind a médium egyszerre hordozza a nyitottság és az intimitás ígéretét. A MoMA gyűjteményéből válogatva a tárlat egészen meglepő művészek munkáit helyezi egymás mellé. John Baldessari, Philip-Lorca diCorcia, Fischli & Weiss, Jan Groover, Robert Gober, Nan Goldin, Elizabeth McAlpine, Gabriel Orozco, David Salle, Robert Smithson, Stephen Shore fényképei mellett Ilene Segalove, vagy Svetlana és Igor Kopystiansky videói is megjelennek, ez utóbbiakat egyébként a kiállítás honlapján is meg lehet tekinteni. A képek hétköznap-modelljeit elemezve egyértelműnek tűnik, hogy az elmúlt évtizedekben reprezentálhatóvá váltak azok az alternatív valóságértelmezések és életstílusok, amelyek korábban minden normán kívül estek. Ez a koncepció azt az állítást teszi, hogy a hétköznapi élet forradalma a polgárjogi és kisebbségi forradalommal egy időben zajlott, és ez eleve meghatározta a következő évtizedek elbeszélésmódját is. Az 1980-as években a Reagan-i politika elleni tiltakozás és a gazdasági krízis számos újabb tabut döntött le. Az elnyomott szubjektumok felforgatása, a test láthatóságának hangsúlyozása hirtelen népszerű tárgya lett mind a fotóművészetnek, mind az irodalomnak. Az 1990-es évek heroinos sikkje és sztárkultusza pedig egyenes úton vezet a mai kor tapasztalatához. A képek egyre ismerősebbek. Közeledünk a jelenhez, amelyben egyelőre csak a hétköznapok látszanak. A megvilágosodás még várat magára.
Fotók: The Metropolitan Museum of Art
