Ember játszik
KRITIKA
A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete című kiállítása egy különlegesen sokoldalú „játékos ember” számtalan arcát mutatja be.
| Götz Eszter |
2015-04-07 09:32 |
Nehéz lenne megállapítani, mi volt Baktay Ervin foglalkozása, hiszen megdöbbentően széles skálát járt végig: volt indián és Kelet-kutató, asztrológus és botcsinálta bútortervező, író, fordító, festő, földrajztudós és filozófus, lapszerkesztő és még ki tudja, mi minden. Őt mutatja be a Hopp Ferenc Ázsiai Múzeum új kiállítása, gyerekek és titokban örök gyereknek megmaradt felnőttek nagy-nagy örömére – mert a tárlaton végigjárva kiderül, hogy nem a gimis osztályfőnöknek, hanem Kosztolányinak lett igaza: mégiscsak lehet örökké játszani.
Baktay Ágrában, a Tádzs Mahal előtt, 1928.
Baktay Ervin hagyatéka
Az életmű feltárása kicsit későn történt, de még jókor: későn, mert születésének 100. évfordulójára 1990-ben nem figyelt fel az utókor, de jókor, hiszen az idén ünnepelt 125. születésnapra ez a kiállítás és a hozzá készített, rendkívül alapos és terjedelmes katalógus pótolja az elmaradást. Mentségére hozható a múzeumnak – amelynek Baktay hosszú éveken át főmunkatársa volt –, hogy csak 2011-ben, Baktay özvegyének halála után került napvilágra a hagyaték, s benne páratlan értékű dokumentumok a tudós életének fordulatairól. A most bemutatott anyag tehát gazdag muníciót kínál az újraértékeléshez. Ráadásul a hagyatékból előkerült egy kéziratban maradt, befejezetlen életrajz is, melyet Homo ludens címen már 2013-ban közreadott a múzeum.
 |
Mughal uralkodó képmása.
Észak-India, Mughal-iskola, 17. sz.
Papír, vízfestés.
|
Az életút teljes spektruma eddig csak egy-egy részletében volt közismert. Akinek csillagfejtéssel foglalkozva került a kezébe a Baktay írta alapmű – azóta is ebből tanulnak a téma kutatói –, vagy a jóga gyakorlása kapcsán találkozott a nevével, talán nem is tudja, hogy ugyanez az ember írt és fordított sok nívós kamaszregényt, ő volt az, aki Európában először kezdett foglalkozni a kortárs indiai képzőművészettel, és aki már a húszas években magyarra ültette Gandhi írásait. A kiállítás kurátora, Kelényi Béla muzeológus és Tibet-kutató olyan egyedi, eddig nem ismert dokumentumokat bányászott elő a hagyatékból, amelyektől Baktay kalandos, játékos élete, egész figurája, szellemisége hirtelen életre kelt ebben a néhány teremnyi térben. Kelényi témáról témára haladt. Megidézte a századeleji művészcsalád közegét, a sok gyerek és a művészetkedvelő szülők dunaharaszti házát, benne az Európába keveredett szikh főnemessel, aki Baktay nővérét vette feleségül. Vagy a Münchenben, Hollósy Simon festőiskolájában töltött 1910-es éveket, a művészbarátok képeivel és Baktaytól egy korai önarcképpel, amiből lehet látni, hogy festőként is sikeres pálya állt volna előtte. Képet kapunk az 1920-as, 30-as években Blattner Géza lakásán rendezett jelmezes görög-római lakomákról, korabeli fotókkal és kézzel írott meghívókkal, ahol a főszerepek egyikét bizonyos „Eroinos Baktaios” vitte. Aztán a Baktay-féle játékvilág további, egyre precízebb felkészüléssel körülvett állomásai következnek: a nyilvános indián műsorok plakátokkal, fotókkal és részletesen kidolgozott indián öltözetekkel – utóbbiakhoz még gyöngyhímzés-mintát, teljes tolldíszt és indián sátrat is láthatunk –, és a nyaranta Zebegényben kiépített indián tábor rítusai, egy 1935-ben forgatott, eddig soha nem látott némafilmmel. Majd az 1926-tól a nagy álom, India következik, a háromesztendős vándorlás pillanatképeivel, a tibeti hegyekben használt fanyereggel, a Körösi Csoma nyomait feltérképező adatokkal, fotókkal, tárgyakkal; később a földrajztudós, az asztrológus, a művészettörténész, az Ázsia-szakértő évei.
Mintha hat-nyolc életet sűrítette volna a sajátjába ez a szikár, elszánt ember, aki soha nem szűnt meg új játékot keresni. Mire a kiállításon elérkezünk Baktay rekonstruált dolgozószobájához, és a maga tervezte faragott rózsafa könyvespolcon végigböngészhetjük a könyvtárát, már szinte ott járkál körülöttünk. Valahol itt, a dolgozószoba és a finom vonalakkal megrajzolt horoszkópok táján érti meg a néző, milyen magától értetődően talált egymásra nála a játékos hevület és a tudósi attitűd. Hogy az állandóan benne lobogó tudásszomj hogyan vitte a jelmezes műsoroktól az Indiát bemutató diafilm-készítésen át a Földrajz folyóirat szerkesztéséig, miért fordította le a Huckleberry Finn-t és Tagore verseit, Gandhi beszédeit, hogy egy dunai tábor „törzsfőnöke” hogyan válhatott az Amerikai Indián Szövetség tiszteletbeli tagjává, és miért hívták meg 1956-ban, Buddha születésének 2500. évfordulóján arra a nagy indiai ünnepségre, amelyen rajta kívül csak egy tucatnyi nem buddhista személy vehetett részt – és ahol Nehrunak beszámolhatott az alig egy hónapja lezajlott magyar forradalomról. Sokkal többet köszönhet neki a magyar kultúra, mint azt sejtenénk. A Körösi Csoma sírjánál éppen napjainkban épülő magyar emlékház ugyanúgy Baktay munkáját viszi tovább, mint a magyar Kelet-kutatás. És bár nem bizonyított, hogy a Cseh Tamás alapította, legendás bakonyi indiántábor tudatosan folytatta volna Baktay indián-játékait, kétségtelenül ugyanabba az irányba mutatott: az a belső szabadság hajtotta, ami egy másik kultúra felvállalásával függetlenítette magát a korszellem terhétől.
Hogyan fért meg ez az elképzelhetetlenül széles kulturális érdeklődés egyetlen személyiségben? A titok nyitja alighanem maga a játékosság. Hogy a játék tárgyát halálos komolysággal kezelte, de önmagát, a játszót, könnyed lebegéssel. Nem érdemeket gyűjtött, hanem kalandokat. Világokat hódított meg, miközben körülötte a valóság egyre szűkebben vette a levegőt. Talán ez segítette át sértetlenül az önmagát túlértékelő, légiességét végképp elveszítő 20. századon.
