Nagyon más, mégis ismerős
GAME OVER
A /////////fur//// csoport no pain no game című kiállítása arra bátorítja a nézőket, hogy vállaljanak kockázatot. Ha ezt megteszik, akkor igazán izgalmas, esetenként pedig meglehetősen fájdalmas tapasztalatokat szerezhetnek.
| Kocsis Katica |
2015-04-09 09:00 |
A kiállítótérbe lépve ismerős tárgyakat látunk: oldschool játékok, illetve modern korunk ismerős platformjai köszönnek vissza az egyes installációkban, azonban a látogatónak hiába sikerül egy pillanat alatt beazonosítani ezeket a tárgyakat, mégis kibillen a komfortzónájából, hiszen a játékokkal egy múzeumi térben találkozik. Többségünk nyilvánvalóan úgy szocializálódott, hogy a múzeum templom, ahol az aurával rendelkező tárgyak érinthetetlenek, mégis most ezek a művek éppen azáltal nyerik el értelmüket, ha hozzájuk nyúlunk és kipróbáljuk őket. A Volker Morawe és Tilman Reiff féle művészpáros ezekkel az alkotásokkal remekül „játékba hozza” a műtárgy és a befogadó közötti távolságot.
A kiállítás azonban ettől még nem lenne sikeres, hiszen a kurátoroknak el kell érniük, hogy a befogadó el merje hagyni a biztonsági zónáját, és valóban használni kezdje a játékokat, máskülönben csak megmerevedett és értelmüket vesztett tárgyak maradnának. Kell valami, amivel a befogadóban a kezdeti zavar és bizonytalanság megszűnhet, mégis otthonossá teszi számára a teret. Ezt a célt szolgálják az installációk mellett függő hatalmas táblák, amelyek a játékok pontos leírása és használati utasítása mellett különféle grafikai elemek segítségével arról is tájékoztatnak, hogy az adott eszközt hány főre, milyen korosztályra tervezték, hogy mennyi ideig érdemes játszani vele, vagy hogy mennyire veszi igénybe az erőnket, illetve a gondolkodásunkat. Az itt közölt utasítások direktek és részletesek, ráadásul a befogadó a társasjátékoknál megszokott nyelvezetre ismer rá (illetve a pixelekből összeálló majmok is a korabeli videojátékok desingjára emlékeztetnek). Mindezek a látogatók komfortérzetét és spontán alkalmazkodóképességét nagymértékben fokozzák, így feltételezhetően képesek lesznek aktív befogadóként végigjárni a kiállítást. A táblák a kiállításnak is egységes megjelenést kölcsönöznek, amitől a tér távolságtartó sterilsége, „szentsége” is oldódik, az otthonosabbá válik.
A bemutatott installációk meglehetősen humorosak, remekül szórakoztatnak, nem egy esetben érdekes kérdéseket feszegetnek – például a Facebox korunk elmagányosodó tendenciáira, a Golden Calf pedig az értékrendünk eltolódására irányítja a figyelmet –, és sokszor össze is kacsintanak a befogadóval, ami a befogadó és a műtárgy közötti fizikai és ontológiai távolságot egyaránt csökkentheti.
Jó ötlet volt az is, hogy a kurátorok a bevezető teremben nem egy hagyományos CV-t függesztettek ki, hanem egy gyárat ábrázoló infografikát, amely izgalmasan és interaktív módon járja végig a /////////fur//// csoport történetét, alkotói módszereit, illetve legjelentősebb kiállításaikat. A fur factorynak keresztelt táblán nemcsak a munkamenet legfontosabb összetevőit (aktuálpolitika, napi történések, humor, elektronika, sör stb.) ismerjük meg, hanem egy idővonal segítségével azt is, hogy melyik évben nyertek díjakat a játékaikkal. A kiállítás viszont nemcsak ezen a ponton reflektál a művészcsoport tevékenységére, hanem a Fur cinema nevű teremben is, ahol a befogadó válogatást láthat a /////////fur//// korábbi munkáiból, illetve azok következményeiből (például egy vetítésen végignézhetjük, hogy a PainStation-re keresztelt szerkezet milyen sérüléseket okozhat a játékosokon).
A bemutatott installációk tehát a kiállítás fogalmának határait feszegetik: megtörik és megkérdőjelezik a befogadó-műtárgy-alkotó közötti klasszikus viszonyokat, a látogatót a történések aktív részeseivé teszik, akik így alkotóvá (vagy legalább: résztvevővé) is válnak, ami elengedhetetlenek ahhoz, hogy a műtárgyak elnyerjék jelentésüket. A kiállítás sikerét azonban az is adja, hogy Volker Morawe és Tilman Reiff a játék fogalmát ugyancsak szokatlan és új kontextusban értelmezi, miközben annak schiller-i dimenziója is érvényben marad a tárlat egész ideje alatt, mely szerint: „az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes értelmében ember, és csak akkor egészen ember, amikor játszik”"
