A múzeum önkritikája
KÖNYV
Néhány napja jelent meg a „Helyszíni Szemle – A múzeum a múzeumról” című tanulmánykötet a Ludwig Múzeum gondozásában. AJÁNLÓ
| Gréczi Emőke |
2013-02-27 15:00 |
Talán a Ludwig Múzeum munkatársai sem tudták, hogy a kényszerből született kiállítással (Helyszíni Szemle – A múzeum a múzeumról, 2011) és a hozzá kapcsolódó, a közelmúltban megjelent, szinte azonos című kötettel egyfajta forradalmat robbantanak ki a szakmának abban a – viszonylag szűk – körében, amelyik a múzeumok céljával és feladatával foglalkozik. A kör annyira szűk, hogy a kötethez felkért szerzők között is akad, aki a művészettörténet akadémiai (elméleti) feladatait részesíti előnyben, szemben a múzeumi munka tárgyközpontú funkciójával.
Egy, a megszorítások miatt lemondott kiállítás helyére ugrott be a múzeum önreflexióját előtérbe helyező tárlat, a Ludwig lényegében teljes kurátori gárdáját megmozgató kiállításhoz egy előadás-sorozat is kapcsolódott, a kötet pedig ezeket az előadásokat közli, szerkesztett formában. Február 26-án pedig ennek kapcsán került sor egy beszélgetésre, amelyet Horányi Attila moderált, és amelyen a szerzők többsége (Király Erzsébet, Székely Katalin, Marosi Ernő, György Péter és a szerkesztő Turai Hedvig) részt vett. Horányi Attila bevezetőjében kitért arra, hogy a kötetben gyakran visszatérő „önreflexió” a múzeum magától értetődőségét kérdőjelezi meg, márpedig ez évtizedekig még a művészettörténészek számára sem volt kérdés, illetve probléma. Ma már tudjuk, hogy a múzeumról való gondolkodás nem más, mint rendszerszerű gondolkodás a művészetről, a Ludwig pedig azzal lépett át egy határt, hogy ezúttal nem egy elméleti múzeumkritikai kötet (amiből egyre több van, többnyire esztéták, tehát az elmélettel foglalkozó szerzők jóvoltából), hanem egy múzeum kiadásában, főleg múzeumokban dolgozó szerzők tollából származó könyv született. Mindez azt bizonyítja, hogy a tárgyközpontú feladatot ellátó intézmény is képes, illetve hajlandó az absztrakt gondolkodásra a témáról.
A beszélgetés résztvevői között először a kötetben ugyancsak többször előforduló „csodakamra” kifejezésről indult el a vita. Ahogy Marosi Ernő rámutatott, ez a német ’Kunst- und Wunderkammer’ kifejezések téves leegyszerűsítésén alapul, az előbbi a ’naturalia’ (vagyis a természeti kincseket), az utóbbi az ’artificalia’ (azaz az emberi teljesítmény kincseit) őrző múzeumra utaló kifejezés. Ha le szeretnénk egyszerűsíteni a múzeum (és mindenféle múzeum) definícióját, akkor azt az egyetemes tudás helyének vagy az értékek helyének lehetne nevezni. Ehhez kapcsolódott Király Erzsébet megjegyzése, miszerint ma a múzeumban már nem teszünk különbséget a kép és az írás között, a „képi dokumentum”, illetve az „írásos dokumentum” egyenrangúvá vált.
György Péter Székely Katalin tanulmányát méltatta, aki írásában végigkísérte az utat a hatalom intézményétől (19. század) az intézmény önkritikájáig. Abban mindenki egyetértett, hogy a múzeumok a műtárgyat az időhöz viszonyítva vizsgálják, történeti kontextusba helyezik, ezért nehéz ma (a hidegháború vége óta) megérteni azt, hogy mi történik a világban, hiszen a mára előtérbe kerülő keleti művészet számunkra teljesen ismeretlen terület (György Péter), illetve ezért nehéz definiálni, hogy a kortárs művészetben mi a műtárgy és mi az érték (Székely Katalin, Marosi Ernő). A kortárs művészet múzeumi elhelyezésének, kiállításának és gyűjtésének problematikájához kapcsolódott Marosi Ernő megjegyzése, miszerint a halott művész a művész, de a műalkotás lehet élő, e tekintetben pedig nincs különbség halott és élő művész között. Székely Katalin a Ludwig Múzeum kurátoraként azt tartja célszerűnek, ha a művészre bízza saját műalkotásainak definícióját. Így fordulhat elő, hogy vannak tárgy nélküli alkotások, amelyeknek még raktári számot sem lehet adni.
A beszélgetés résztvevői egy idő után áttértek a múzeumkritikáról a művészettörténet helyzetére és feladatára. Itt ütközhettek igazán a téma konzervatív (Marosi Ernő) és progresszív (György Péter) megközelítései. Az előbbi szerint a művészet története sorozatként írható le, és ez a sorozat lényegében magától értetődő. Az utóbbi nézőpont szerint viszont a művészettörténetnek újra és újra felül kell bírálnia önmagát, hiszen az említett történeti kontextus folyton változik. Ezzel értett egyet Király Erzsébet is, aki a folyamatos értelmezés híve, a tárgy, az intézmény és a társadalmi tér folyton változó jelentéshordozó – gondoljunk a kortárs művek muzeologizálásának problémájára.
A gyűjtemény maga is jelentéshordozó, és az a múzeum, amelyik megírja a saját történetét, hajlandó az önreflexióra, amelyik pedig nem, az erről lemarad.
Helyszíni Szemle – Fejezetek a múzeum életéből
TARTALOM
Bencsik Barnabás: Előszó
TANULMÁNYOK
Marosi Ernő: A múzeum születése. A művészeti múzeum előtörténetéhez
Király Erzsébet: A csodakamrától a nemzet múzeumáig
György Péter: Univerzalizmus, kritikai historizmus. A múzeumi paradigma metamorfózisa
Mélyi József: A múzeum és a hiány. A hiánytalan gyűjtemény vágya és a múzeumtörténet
Sasvári Edit: Szüksége van-e a (neo)avantgárdnak múzeumra?
Székely Katalin: Helyszíni szemle. Intézménykritika Intézményekkel és intézmények nélkül
FORRÁSOK
Henry Flynt: Tüntetés a MOMA ellen, 1963. február 27. (2011) / Picket MoMA, February 27, 1963 (2011)
Allan Sekula: Hangmontázs galériákból (1970)
Andrea Fraser: A múzeum legszebb darabjai, vezetés (1989)
Válogatás a Helyszíni Szemle – A múzeum a múzeumról című kiállítás képeiből
Szerkesztette: Turai Hedvig és Székely Katalin
2013, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
ISBN 978-963-9537-35-4
