Viszonyok és viszonylatok
KIÁLLÍTÁS
Mácsai Boglárka, Mészáros Csaba és Nagy Zoltán közös kiállítása a nagyatádi Városi Múzeumban látható „Az út – síneken, jégháton, ösvényeken Oroszországban” címmel.
| Apatóczky Ákos Bertalan |
2015-05-12 08:00 |
A Pécsi Tudományegyetem műhelyének égisze alatt dolgozó három kulturális antropológus mutatja be a nagyatádi Városi Múzeum kiállításán az elmúlt öt év alatt végzett kutatásaiknak egyik közös metszetét. Szakmájuk és terepük jellegéből, illetve érdeklődésükből fakadóan mindegyikük személyesen tapasztalta meg az utazás különböző változatait, melyek a helyiek életmódjának alapvető elemei. A kutatók a maguk jól ismert terepeit mutatják be az utazó szemszögéből: Mácsai Boglárka a baskortosztáni, Mészáros Csaba a jakutiai, Nagy Zoltán pedig a Vaszjugán folyó menti viszonyokat.
Az utazás tehát az a motívum, amely mellé az egyébként oly különböző vidékeken dolgozó és oly különböző etnikumok életét vizsgáló szakemberek csoportosítani tudták történeteiket. Hogy ezek a tájak mennyire különböznek egymástól, ahhoz elég abba belegondolnunk, hogy e vidékek jó részére az oroszországi közigazgatás a „köztársaság” szót alkalmazza, és ugyan a kívülálló hajlamos volna őket „ország”-nak tekinteni, hiszen a legtöbb ide vonatkozó kritériumnak megfelelnének, de a geopolitikai realitást elfogadó néző megelégszik azzal, hogy ezek a területek az Oroszországi Föderáció részei. A helyzetet bonyolítja, hogy e vidékek őslakosai sem egymással, sem az Oroszországi Föderáció többségi etnikumával nem azonos anyanyelvűek: a baskírok, tatárok, udmurtok, hantik és szahák otthon többnyire a saját nyelvüket beszélik, az orosz nyelvet pedig lingua franca-ként használják, és erre annál inkább rá vannak szorulva, minél messzebb kerülnek otthonuktól az utazás során.
Ebből a szempontból Mácsai Boglárka terepe mutatja a legvegyesebb képet. A vasút a közlekedésen túli, és az összoroszországi tudatba mélyen beleivódott szimbólumként egyfajta etnikumokon felüli kohéziót és inerciát jelent, melyet oltalmazó szellemként beleng a birodalmi közösséghez tartozás megnyugtató tudata: míg a hétköznapokat mindenki a maga ideje szerint osztja be, addig a vasúton utazva csak a moszkvai idő létezik. Az utazás felvételein kirajzolódó történetek ideiglenesen fennálló, gyakran multietnikus közösségi terekben játszódnak, a heterogenitás és a véletlenszerűség mégis rendre hasonló viselkedésmintákat eredményez, így egyformán ismerős jeleneteket látunk egymástól több ezer kilométerre lévő helyekről. Az oroszországi vonatút mind távolság-, mind időbeli léptékeiben eltér az általunk megszokott nagyságrendektől, ezeken az utakon van idő (és tér!) arra, hogy a valóságból mintegy kivágott, a kívül működő struktúrákat zárójelbe helyező, a társadalmi különbségeket átmenetileg törlő keretek alakulhassanak ki. Éppen az így spontán létrejövő sémák teszik hitelessé a képek mellett bemutatott vasútifülke-installációt, melyet figyelve a néző szinte beleolvad a történetbe, kedve szerint pedig leülne a képen szereplő útitársak mellé egy teára és beszélgetésre.
A kiállítás másik két helyszíne nemcsak az utazás nehézségeiben, hanem a résztvevők összetételében is merőben más jellegű képeket mutat a szemlélőnek. Mészáros Csaba jakutiai képein olyan vidékekkel ismerkedhetünk meg, amelyeken a „téli út” kifejezés nem a romantikus lovas szános sztereotípiákat takarja, hanem olyan utakat jelent, melyek a permafroszt réteg nyári olvadása miatt csak télen járhatók, és akkor sem egyszerűen. Szerencsére a kutató sok éves terepmunkája alatt bőven készültek olyan képek, amelyek részletekbe menően jelenítik meg a könyörtelen vidék utazási feltételeit. Az orosz távol-kelet megbízható szovjet terepjárói mellett itt már a lánctalpas járművek is szerephez jutnak a sokszor egymástól több napi útra lévő falvak közötti utazások során. A megpróbáltatásokkal teli út kedvez a helyi vallási hagyományok egyes rítusainak, az utazók amúgy is szívesen és gyakran állnak meg „cigarettaszünetre”, főleg olyan helyeken, ahol áldozataikkal a környező vidék szellemeinek jóindulatát is elnyerhetik. A képsorozat mellett egy ilyen út menti áldozóhely mását is megtekinthetjük, amelynek áldozati tárgyait a kiállítás nézői személyesen is gyarapíthatják (vagy apaszthatják), ahogy a jakutiai utazók is teszik.
A kutatócsoport vezetője, Nagy Zoltán évtizedek óta foglalkozik azzal a területtel, melynek az egyik legérdekesebb aspektusáról a most bemutatott képek segítségével alkothatunk némi fogalmat. A nyugat-szibériai Vaszjugán folyó és a környező mocsaras vidéken élő hantik mindennapjaihoz tartozik az utazás. A felvételek egy része a hagyományos, az erdő és a mocsár minden zegzugát ismerősként bejáró gyalogos, síléces, hótalpas vagy csónakos utazásokat mutatják be. Nem maradhatnak ki persze a helyiek életét az elmúlt fél évszázadban befolyásoló újabb eszközök sem, mint az olajéhes orosz kolonizáció termékeként a szovjet időkből itt maradó, és ma már drágasága miatt csak ritkán használt helikopter, és a téli időszakban a hagyományos szánokat felváltó motoros szán. A helyi utazások gyakori célja a vadászat, melynek kellékeit testközelből is szemügyre vehetjük a képek mellett. Nagy Zoltán kutatóként éveket töltött a helyiekkel, felvételeiről az otthonosság érzete köszön vissza, sikerült a megvalósítania az egyik legnehezebb terepmunkás feladatot: úgy vált a helyiek életének részévé, hogy nem okozott zavart a rendszerben. Képein nincsenek erőltetett helyzetek, trükkel kicsikart pillanatok vagy szenzációs beállítások, egyedül maga az élet, útközben.
Az összeállítás további erősségei a rendkívül pontos és informatív magyarázatok, amelyek anélkül vezetnek végig a kiállításon, hogy didaktikusak vagy túlzottan részletekbe menők lennének. A kutatók tapasztalatainak távolsága ellenére az itthoni néző is képes saját emlékei és a felvételek segítségével beleélni magát a bemutatott helyzetekbe, hiszen mindannyiunk életének része az utazás. A kiállításon mások utazásának is részeseivé válunk.
A kiállítás 2015. május 31-ig látogatható.
