Minden ember medvének születik
KRITIKA
Leveleki Eszter egy saját kis államot valósított meg a tó partján, alkotmányos monarchiát a medvék és a boszik (fiúk és lányok) által hozott törvényekkel, rituálékkal, saját nyelvvel, múzeummal, olimpiákkal, újsággal.
| Götz Eszter |
2015-05-18 09:00 |
A történelem egyik megnyugtató tanulsága, hogy semmi sem tökéletes. Még az olyan államhatalom is, mint a 20. századi Európa totális diktatúrái, bizonyos hibaszázalékkal működik, néhány terület a mindenre kiterjedő ellenőrzés alól is kimarad. Ilyen volt negyven éven át egy kis nógrádi üdülőfaluban Leveleki Eszter gyereknyaralója, a bánki tábor. A hajdani résztvevők emlékezetében úgy él, mint a szabadság földje, és amit most a Néprajzi Múzeum kiállításán láthatunk róla, azt kell gondolnunk: így is volt.
A reformpedagógiai elvekkel „megfertőzött” óvónő, Mérei Ferenc- és a Montessori-féle nevelést nálunk meghonosító Nemesné Müller Márta tanítványa 1938-ban, az utolsó lehetséges pillanatban hirdette meg, hogy gyerekek nyaraltatását vállalja a Bánki-tó partján. Vidám vakációt ígért a szórólap, de néhány nyárral később már ki is derült, hogy jóval többről van szó. Leveleki Eszter egy saját kis államot valósított meg a tó partján, alkotmányos monarchiát a medvék és a boszik (fiúk és lányok) által hozott törvényekkel, rituálékkal, saját nyelvvel, múzeummal, olimpiákkal, újsággal, művésztáborral. Egy játékra épülő világot, amelyben az első király, Pipec egy bilin trónoló kétéves volt, és ahol a gyerekek maguk alakíthatták a körülményeket. A nyaralás nagyszabású, kalandos világjáték lett, biztonságos keretek között, júliustól szeptemberig működő kis mintaállam. És noha a nyaranta két turnusban legföljebb húsz-harminc gyerek fért el itt, a hatása jóval túlmutatott a létszámon. A „bánkiak” ugyanis magukkal vitték az itt tapasztalt szabadságélményt, az egyenjogúság és az önálló döntéskészség tudását, miközben a külvilág egyre távolabb került ezektől a fogalmaktól. A zsidótörvények idején a bánki tábor védelmet nyújtott a sárga csillag viselésére kötelezett családok gyerekeinek, a háború alatt és után pedig az egyetlen lehetséges nyugodt helyet jelentette, ahol egy gyerek biztonságban lehet. 1945 nyarán orosz katonai teherautók fuvarozták a kis csapatot Szilvásváradra, ahol ideiglenes helyet kaptak. Az ötvenes években Leveleki Esztert káros szellemi befolyásra hivatkozva eltiltották az óvónői tevékenységtől, de a „szülői közösség” által fenntartott bánki tábor nem tűnt fel a hatalomnak. És miközben a Rákosi-rendszer buzgón építgette a katonai fegyelemmel vezényelt úttörőtáborokat, a Bánki-tó mellett, Pipecland királyságában zavartalanul éltek a pipecek.
A „bánkiak” közösségéről sokáig csak a résztvevők közvetlen környezete tudott. A Néprajzi Múzeum kiállítása most részletesen feldolgozza a tábor történetét és működését. Lehetetlennek tetsző vállalkozás, mivel egy intim, a résztvevők számára nagyon erős érzelmi-szellemi aurát kell megnyitnia és érthetővé tennie a közönség számára. Másrészt viszont Leveleki Eszter alakjának megidézésével fel kellett tárnia a bánki jelenség kapcsolatát a Magyarországon ható kortárs reformpedagógiai irányzatokhoz, Sztehlo Gábor Gaudiopolisához és a rendszerváltás után megjelent törekvésekhez. Harmadrészt pedig egy olyan „állam” berendezkedését kell felmutatnia, amelyik tökéletes ellentétben állt a Magyarországon vele egy időben zajló valósággal, mégis működhetett. Frazon Zsófia kurátor jól döntött, amikor a kiállításrendezési elveket feje tetejére állítva megfordította a viszonyt a kiállított tárgyak és a magyarázószövegek között. Nagy, színes betűkkel teleírt falak közé érkezik a látogató, a tárgyak és képek – természetükből adódóan inkább kisméretűek – pedig a termek közepén félkörbe állított vitrinekbe kerültek. Nincs egyetlen kinagyított látvány sem, minden megőrizte az eredeti intimitását, a fotóalbumok, nyári naplók, kézzel készített társasjátékok, plakátok, horgolt sapkák, a zászlók és jelvények, a kedvenc és gyűlölt ételeket felsoroló „eszinemeszi” listák, a rituális tárgyakat mutató „totemfal” mind az maradt, ami volt. Ezek a tárgyi emlékek nem típusokat jeleznek, hanem önazonosak; az egész jelenség és annak minden eleme legelsősorban spontán és atipikus. Itt nincs értelme a rendszerezésnek. A falra vitt szövegek a mából visszapillantó, értékelő, elemző figyelem szempontjai szerint rendezik a jelenségeket, de a tárgyak, képek, dokumentumok egyediek, olyannyira, hogy a néző igazi vendégnek érzi magát közöttük, meghívottnak, akinek a bánkiak most személyesen mesélik el gyerekkoruk legfontosabb élményét. A táborban használt nevek mögött szinte megszólalnak a személyek is, nemcsak a fali szövegeken olvasható visszaemlékezések közlői, hanem azok is, akik a plakátot rajzolták, akik győztek a páros lábbal futásban, vagy nem hajlandók megenni a kelkáposzta-főzeléket.
Lázadásról azonban nincs szó. Talán az egyetlen igazi lázadó Leveleki Eszter unokatestvére, a Medve néven szereplő Molnár Gábor volt, aki az 1956-os harcokban is részt vett, majd Svájcba emigrált, onnan tartotta levelezés útján a kapcsolatot a bánkiakkal. Az ő emléke mindvégig áthatotta a bánki tábor szellemiségét, ezt a kiállítás egyik terme érzékenyen és a mítoszteremtés eszközeit elkerülve, nagyon szépen jeleníti meg. A többieket azonban a tábor atmoszférája a belső ellenállás és a kompromisszumkeresés közötti út felé terelte, hogy Bánkról hazatérve ne kerüljenek vesztes helyzetbe a Rákosi, majd Kádár uralta mindennapokban. Még az sem okozott gondot, hogy 1957-től Révai és Gerő gyerekei, majd Aczél György unokája is „bánkiak” lettek.
Leveleki Eszter gyerekparadicsoma jól hasznosítható tapasztalatokat kínál gyerekről, felnőttről, bizalomról, szabadságról. A mai pedagógiai gyakorlat, legyen az óvodai, iskolai vagy a családon belüli gyerek–felnőtt viszony, nagyon messze van még attól, amit ez az óvónő négy évtized alatt Bánkon megvalósított. Az utódtáborok is csak néhány elemében képesek visszahozni az ott működő inspiratív, életfilozófiát adó, okos keretek közé helyezett szabadságélményt. Igaz, a kor is más lett. A kiállítás nem emeli a bánki jelenséget az utópiák közé. Felmutatja a negyven év lassú változásait, nyíltan beszél az ellentmondásokról, és precíz analízissel tulajdonképpen a folytathatóságot is megkérdőjelezi. Az élmény megidézésén túl arról szól, hogyan képes egy saját szimbólumokat alkotó közösség a leglehetetlenebb társadalmi-politikai kulisszák között is a gyereknevelés legfontosabb két gesztusára: gyökeret növeszteni és szárnyat adni.
Néprajzi Múzeum, 2015. április 28. – augusztus 30.
Fotók: Sarnyai Krisztina
