Tudomány, művészet, ismeretterjesztés
BESZÉD
Tértágítás címmel nyílt egy rövid ideig látható kiállítás a TIT Művelődési házban a TELEPORT csoport rendezésében.
| Frazon Zsófia |
2015-07-10 16:46 |
A tudományos ismeretterjesztés fogalma és praxisa legalább olyan messze van a tudomány területétől, mint a művészetétől.
A tudományos ismeretterjesztés fogalma és praxisa épp olyan közel van a tudomány területéhez, mint a művészetéhez.
Különös, de mindkét állítás lehet igaz. Vagy akár hamis. És az állításokat időben sem könnyű belőni: tudományos ismeretterjesztés a Kádár-korszakban? Vajon volt ilyen? És mit jelentett? Voltak-e előzményei, olyan gyakorlatok, amelyekből táplálkozott? Tekinthetjük-e a korszak egy kultúrpolitikai jellemzőjének? Ha beszállunk egy időgépbe, teleportálunk, majd kiszállunk például a hetvenes években, akkor biztosan állíthatjuk-e, hogy értjük a tér, az idő, a tudomány és a művészet összefüggéseit? És a múzeumok kiállításrendezési gyakorlata vajon része lehet-e ennek a nehezen körvonalazható területnek? Most, amikor itt állunk a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) művelődési ház (egykori zsinagóga) kiállítóterében, ahol három kurátor és együttműködő művészek által létrehozott intellektuális hálóba kerülünk, akkor van-e lehetőségünk és terünk arra, hogy valóban és érdemben gondoljunk a hatvanas–hetvenes évek tudománypolitikai, közművelődési és politikai propaganda gyakorlatára? És érzékeljük-e azt az ívet, amelyet a magyar tudományos élet ismeretterjesztés iránt elkötelezett szegmense már a 19. században is képviselt? Ha ezek felől a kérdések felől tekintünk a Tértágítás kiállítás munkáira, akkor talán így hangzik a kulcskérdés: képesek vagyunk-e kiszabadítani a tudományos ismeretterjesztést az államszocializmus politikai propagandájának felségterületéről, és tudunk-e egy lépést tenni a tudomány, a művészet és a társadalom időben és térben változó rendszerei felé? Amikor teleportálunk, értjük-e, hogy: van az időben előtte, és van utána, a történet nem egyszerű, hanem komplex, rendszerében nemcsak a nevelés, a didaktikus módszer, a felvilágosítás és az ismeretterjesztés kap helyet, hanem akár a kritika és az irónia is.
A Tértágítás-kutatáshoz, a kiállításban bemutatott művekhez most a muzeológia térfeléről hozok egy szöveges példát. Két éve olvastam először a Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Múzeumi Magazin című lapját. A lap 1967–1969 között jelent meg ezen a címen, majd 1970-től Múzsák: múzeumi magazinra változott, kiadója pedig a Népművelési Propaganda Iroda lett. (Ezen a címen egészen 1992-ig jelent meg). Az első évfolyamok szerkesztői és szerzői között olvashatjuk Kaposy Vera művészettörténész, Balassa Iván néprajzkutató, Jávor Ottó író és Molnár Ottó újságíró nevét is. Az első három év lapszámai mai szemmel különösen szórakoztatók: sziporkázó írások, remek képek, átgondolt, jól szabott grafika és tipo – a mára kissé megsárgult, mégis jó minőségű papíron. Az esszé, amelyből idézni fogok, 1968-ban jelent meg. A szerző Benedek István orvos, művelődéstörténész és író, az esszé címe pedig egy kérdés: Múzeumba járni?
Benedek István Benedek Elek unokája volt, Budapesten született 1915-ben és Olaszországban, Velencében hunyt el. Saját kora modern polihisztorként tekintett rá. Szondi Lipót tanítványaként 1940-ben szerzett orvosi diplomát, és még ugyanebben az évben Csepelre került kórházi orvosnak. Szakterülete a pszichológia volt, elmeorvosként szakvizsgázott. Foglalkozott a bűnözés és az ösztönök világával, könyvet írt a hegymászásról, kutatta a darwinizmus és a lamarckizmus jelenségét, írt és gondolkodott a francia kultúrtörténetről, több regény szépíró szerzője, érdekelte az Ady-életmű, művelődés- és irodalomtörténeti szerző. Életrajzi adataiból kitűnik, hogy az egyik legizgalmasabb terület, amivel foglalkozott, a Semmelweis-életmű feltárása. Következtetéseit 1967-ben kezdte publikálni, melyekben cáfolni igyekezett Semmelweis Ignác halálának vérmérgezés-elméletét. Kutatásai nagy port kavartak. Rengeteget írt, olvasott, szerkesztett és utazott. Olyan korszakban élt, amelyben egymást követték a történelmi fordulatok, a máig fel nem dolgozott társadalmi traumák, amelyekből neki is jutott bőven.
1968-as múzeumi esszéjét így indítja: „Tulajdonképpen nem nagyon szeretek múzeumba járni. De még kiállításra sem. Hogy miért? Azt hiszem, elsősorban lustaságból. Ezt aztán leplezem mindenféle indokkal, ürüggyel. Például azzal, hogy a kiállítás rám kényszeríti anyagát: azt kell néznem, amit mutatnak, nem azt, amire kíváncsi vagyok. Vagy: a múzeum megmerevíti, élettelenné teszi az életet, egy kissé olyan, mint a mozgó film, amely hirtelen állóképpé válik. Jól lehet rajta látni minden részletet, de természetellenes, groteszk. Mégis inkább az a hiba, hogy a múzeumlátogatás módszertanát nem sajátítottam el. Mert nem mindegy az, hogyan nézi az ember a tárlatot.” Majd leírja, mit jelent számára a felkészülés: a baedecker részletes elolvasását, megértését, mi több: megtanulását. Aztán kifejti, hogy ez például a Louvre esetében lehetetlen vállalkozás. Ezért kellenek a szakértők. Ha itt véget érne a szöveg, mondhatnánk: tipikus. Kora nagy tudású embere, akit bevon a korszak ideológiai pókhálója, ami az esetében egy könnyű tollal megírt didaktikus esszében realizálódik. De a szöveg átfordul: elmeséli ugyanis élete legjobb múzeumi élményét.
„1937-ben egy Han van Meegeren nevű holland festő szenzációs fölfedezést tett: megtalálta Vermeer egy ismeretlen festményét, az Emmausi vacsorát. A rotterdami Boymans-múzeum [Museum Boijmans] vette meg és állította ki, igen szépen: egy kis teremben egyes-egyedül ez a festmény függött a falon, kitűnően megvilágítva, előtte pillanatra sem szűnt az áhítatos szemlélők zarándoklása.
Ezek közt az áhítatos szemlélők közt voltam magam is, és megmondhatom, ritkán láttam szebb képet. Közönség és műkritikusok egyforma lelkendezéssel örültek neki, a művészettörténészek cikkeket írtak róla, összevetették Rembrandt és Caravaggio hasonló tárgyú alkotásaival, imádták.
1940-ben Hollandia tudvalevően német megszállás alá került. A megszállók sok műkincset elraboltak, ezek egy része elkallódott, többsége 1945 után visszakerült. Megkerült az Emmaus is, időközben azonban Van Meegeren festőt azzal vádolták, hogy kollaborált a németekkel, kezükre játszott értékes festményeket. (…) védekezés közben Van Meegeren elárulta, hogy a híres és csodálatos Emmaus képet nem Vermeer festette, hanem – ő. Nagy szaktudással – és nagy tehetséggel – készített egy festményt Vermeer modorában, rá is írta Vermeer nevét (…) és eladta mint eredeti művet.
Miért csinálta? Mert meg akarta mutatni, hogy képes olyan alkotásra, amely előtt leborul az egész világ. Le is borult, de ez nem segített a csaló festőn: börtönbe vetették, belehalt. A művészettörténészek és kritikusok pedig egyszeriben fölfedezték, hogy a kép nem is olyan gyönyörű, ügyes tákolmány csupán, fondorlatos utánzat, a vak is láthatja, hogy a nagy Vermeer alkotásainak közelében sem jár. Le is akasztották a Boymans-múzeum előkelő termének faláról, oda került, ahová való: a csalások és utánzatok közé. Magam hallottam egy neves magyar műkritikustól: phö, ha ő látta volna, nyomban felismerte volna, hogy csalás az egész.
De mint szemtanú állíthatom: a kép mégis gyönyörű.”
Ó, finom irónia! Hogy imádlak! Ahogy kritika és önkritika, irónia és önirónia keveredik egy történetben. És még az időcsavar is, amit belerejt a szerző. Hiszen az olvasó 1968-ban olvas. A szerző, Benedek István 1968-ban ír. De a történet és az idő, amelyre gondol, 1937 és 1940 között zajlik: Velencében, Rotterdamban és Párizsban. Szeret utazni és utazott. Akkor. 1968-ban csak gondolt rá és megírta. A múzeum, a műtárgy és a kiállítás összefüggését pedig nem az ismeretátadáson alapuló oktatás szerepére, hanem a műélvezet szubjektív tapasztalatára helyezte. Erre a nagyon kevéssé populáris, inkább elit kultúrafogyasztó gesztusra. A mesében persze ott a tanulság is: ne csalj! De utána még egy „phö” és a legvégső tanulság: „a kép mégis gyönyörű”. A hamisítástörténet ma már a Museum Boijmas weboldalán olvasható, és 2010-ben kiállítást is rendeztek az elhíresült esetről. Ezt a másik, reflexív olvasatot Benedek István már nem élte meg: 1996-ban Velencében halt meg, ahol 1937-ben legnagyobb múzeumi élményét élte át a Mostra del Tintoretto című kiállításon. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom: Benedek István tulajdonképpen szeretett múzeumba járni. Még akkor is, ha olykor a termeken csukott szemmel gyalogolt át, hogy egy-egy remekmű élvezetéről ne vonja el figyelmét a képtömeg.
A kérdés jogos, miért vonom a Tértágítás terébe ezt a történetet? Egyrészt azért, mert egy eset. Nem általában szól valamiről, hanem a saját szubjektív tapasztalaton keresztül ír le és tesz érthetővé valamit. Átnyúl korokon és tereken, egy olyan időszakban, amely saját idejét és terét mindenek fölé helyezi. És fontos benne a privát élmény: a műélvezet kitüntetett pillanata, a saját autonóm vélemény. A leckének tehát legalább két regisztere van: a Ne csalj! általános igazságán túl saját jelenének színeváltozása. A szakértelem ironikus kifigurázása. A techné, azaz a mesterségbeli tudás magasztalása. A kép mégis gyönyörű.
Benedek István teleportál, áthoz valamit a mába, meri szeretni azt, ami szép, még akkor is, ha hamis. Egy rövid esszé egy láthatatlan lapban, az elvárt fordulatokkal, mégis rétegzett tartalommal. A szerző egy rövid időre kiszabadítja a tudományos ismeretterjesztést az államszocializmus politikai propagandájának felségterületéről, saját tudásán és tapasztalatán keresztül lépést tart a tudomány, a művészet és a társadalom időben és térben változó rendszereivel. Érti és vállalja, hogy van az időben előtte, és van utána, a történet nem egyszerű, hanem komplex, rendszerében nemcsak a nevelés, a didaktikus módszer, a felvilágosítás és az ismeretterjesztés kap helyet, hanem a kritika és az irónia is.
A Tértágítás terében rövid ideig látható munkák hasonló gesztusokkal készültek. A TIT művelődési ház második emeleti bámulatos tere pedig olyan kapszulába csomagolja mindezt, amely nemcsak tágítja, hanem sűrűsíti is a történetet. És ebben a térben is érvényes az előzetes felkészülés ugyanúgy, mint az egyéni műélvezet. Múzeumba járni? Hát persze!
A Tértágítás kiállítás megtekinthető: 2015. június 29. – július 10.
Kiállító művészek: ALPERN Bernadett, ERMÉNYI Mátyás, KAMONDI Gabriella, LACI&BALÁZS, LEITNER Levente, PÁLINKÁS Bence György, RUDAS Klára, SEEMANN Adrienn, SZIMÁN György, SZEMZŐ Zsófi
Kutatás: BALÁZS Kata, BÓDI Lóránt
Arculat: BOZZAI Dániel
Kurátorok: DON Tamás, GADÓ Flóra, ISTVÁNKÓ Bea
