A test angyala
BESZÉD
Nagy Kriszta képzőművész Liget Galériában megrendezett kiállítása két sorozatot mutat be, az egyik a 2013 óta készült Naplórajzok, a másik pedig az utóbbi évben készült Testreírás sorozat nagyméretű printjei.
| Hermann Veronika |
2015-06-19 15:05 |
Nagy Kriszta x-T: Úgy szeretnék veled beszélni, mint férfi a férfivel; Liget Galéria; kurátor: Oltai Kata; A kiállítást Hermann Veronika nyitotta meg.
A testről szóló kritikai diskurzus egyik csapdája, hogy mielőtt még megnevezi, máris nemmel látja el, vagyis nemmel ruházza fel a testet, a beszéd ösztönösen és sokszor öntudatlan tárgyát. Anne Balsamo amerikai kultúrakutató kifejezését kölcsönvéve, megtörténik a nemmel bíró test előállítása, Judith Butler filozófus szerint pedig ez a performatív, vagyis cselekvő és előállító gesztus már nemhogy a születéskor, de az anyaméhben elkezdődik. Nagy Kriszta képein testet, méghozzá férfias ikonokkal ellátott női testet látunk, szövegeiben pedig egy test nélküli, de nemmel bíró alany beszél és kérdez, üzeneteket hoz létre, üzenetekre válaszol. Ez a párbeszéd akkor is konstruált tehát, ha közben tudjuk, hogy mindez nem fikció, valódi üzenetek és valódi testek válnak a kiállítás és a látogatói-befogadói tekintet tárgyává.
Az egyszerre nagyon kiszolgáltatott, lecsupaszított test és az intim üzenetváltások egyszerre mutatják meg az érem – a test vagy az írás – két oldalát, a reflektálatlannak tűnő reflektáltat. Idéznék egy rövid részletet Csokonai Lili Tizenhét hattyúk című szövegéből, amely, mint jól ismert, voltaképpen Esterházy Péter munkája: „Az ékesség kedig nem más-mi, hogy zsenialitás, az mi kedig nem egyéb, hogy azonosság, azon ritka tünemény, mikoron mindenek az ő helyükön lennének. A zsenialitás egyszerű es, magátúl értődő, akár a far, melly, ajak, szömérömtest. Szőr, izom, ín, csont, ez az ékesség.” Itt az idézet vége, de keződhetne akár egy újabb is, például Parti Nagy Lajos Sárborgádi Jolán néven írt szatirikus-ironikus-parodisztikus művéből, A test angyalából, amely ugyancsak különféle retorikai közhelyek túlzó használatával hoz létre feminin és maszkulin sztereotípiákat.
A szépirodalomban, de a képzőművészetben sem új jelenség az elbeszélő-művész nemváltása, avagy más társadalmi nemű alakmás alkalmazása. Általában azonban férfi válik nővé, és nem fordítva. Nagy Kriszta képein szerencsére most az alakváltás másik formáját is láthatjuk, gyakran ironikus, vagy éppen az alakzatokat lebontva, halálosan komoly formában. A képekben és szövegekben megjelenő művészeti és szexuális metaforák sajátos keveréke mind az alkotásra, a létrehozásra vagy akár a rombolásra reflektálnak, hiszen – ne legyenek illúzióink – nem cél nélkül, hanem tudatosan lerombolni valamit gyakran sokkal nagyobb erőt és kreativitást igényel, mint felépíteni.
A kiállítás címe nemcsak a munkákban megjelenő androgün elbeszélői-művészi identitásra utal, hanem a nyelvnek azon képességére is, amellyel meggyökeresedett metaforikus fordulatok egyben értékítéletté is válnak, erre pedig a nemi sztereotípiákat amúgy is előszeretettel alkalmazó társadalmi környezet még rá is játszik. Ki ne hallotta volna már komolyan a férfi a férfival kifejezésnek a helyzet valódiságára vonatkoztatását, ki ne hallott volna már túl lányos vagy túl fiús jelzőket pejoratív, kirekesztő módon alkalmazni, az újabban a közbeszédben is mindennapossá váló buzizásról nem is beszélve. Röviden tehát, a különféle nemi jellegek és jegyek, a társadalmi nemi és szexuális identitás könnyen válnak stigmává, amennyiben kilépnek a társadalom által normatívnak tartott keretek közül, vagy ha úgy tetszik, a láthatatlanságból a láthatóba helyezik át reprezentációjuk láncolatait. Minden, ami nem normatív, feltűnő, tehát káros: így a társadalom. Ellenben ezek a képek éppen azt mutatják meg, hogy sokkal helyesebb lenne kevesebb skatulyával és több empátiával fordulni a másik teste, a másik identitása felé. Az intimitás ebben az esetben felkiáltójelként, emfázisként is funkcionál, hiszen pont az ösztönszerű test és az ösztönös szövegek lesznek annak leleplezői, hogy mennyire vagyunk képesek reflektáltan gondolkodni a biológiai és kulturális értelemben egyaránt kikerülhetetlen testekről, és mindez mennyire lehet ez hasznos a testekhez kapcsolódó tabuk és sztereotípiák felülírásában.
A képeken nemcsak a test elsődleges, anatómiai jellegzetességeinek kiemelése vagy éppen kiforgatása dominál, hanem erősen rájátszanak arra az ikonográfiai, ideológiai és kultúrtörténeti axiómára is, amely szerint a nyugati társadalmak a női szerepeket – Szűz Mária és Mária Magdolna nyomán – jellemzően a szent és a kurva dichotóm ábrázolásmódjában gondolják el. A profán és a szakrális kettősségére rájátszó képeket a naplóbejegyzések, illetve a képekre írt szöveges tartalmak is erősítik, mindez viszont kép és szöveg kettősségét szünteti meg, legalábbis ebben az értelmezési keretben és diszkurzív térben. A kellékek, a maszkok, az álarcok, a csizmák és a szövegek között már maga a test is természetesen mesterségessé válik, ugyanannyira, mint a létrehozott valóságelemek. Amazonok, kurvák és szentek lesznek a szereplők és a nézők is, belekeveredve a társadalmi előítéletek és fordulatok bonyolult rendszerébe. A képeket nézve és a szövegeket olvasva pedig világos a szabadulás reménye is. A test lesz a lépték, amelyben gondolkodni kell, most legalábbis mindenképpen. A szövegek is csak a test angyalának és anyagának kivetülései.
