Álom a békéről
KIÁLLÍTÁSKRITIKA
A Liget árnyas fái alatt kezdődött, és egy kivérzett, darabokra tépett ország rémálmával végződött az az évtized, amelyet most plakátokon keresztül mutat be a Nemzeti Múzeum kiállítása.
| Götz Eszter |
2015-07-15 13:20 |
Drámai anyagban tehát nincs hiány, csak az a kérdés, hogy mi a valódi téma. Mert ezen a tárlaton a tárgyi anyag, bármilyen különleges is, csupán kísérő szerepet kapott.
Induljunk ki onnan, hogy plakáttörténeti összeállítást látunk, az ország legnagyobb történeti múzeumának 45 000 darabra rúgó plakátgyűjteményéből azt a 147-et, amelyeket Ihász István kurátor egy tragikus évtized mindennapjait közvetítő médiumnak választott ki. Tíz év alatt legalább négy, egymástól radikálisan különböző társadalmi összképet tükröznek ezek az eredeti, litográfiával előállított, szignózott plakátkülönlegességek. Először a boldog békeidőét, azért a korszakét, amelyikben a fogyasztói magatartás éppen kezdett megizmosodni; egy hirtelen polgárosodott társadalomban új szokások, új életmódok vertek gyökeret, a napi újság- és regényolvasástól a színházba, moziba járáson keresztül a női divatig és a kozmetikai termékekig. Megjelentek a márkák – például a világhírűvé lett Tungsram vagy a Zwack Unicum –, és persze velük együtt megjelentek a fogyasztói álmok is. Majd Ferenc Józsefnek a „Népeimhez” címzett kiáltványával, melyben 1914. július 28-án a Monarchiában bejelentette a Szerbiának szóló hadüzenetét, mindez szertefoszlott. Innentől a sorozás, a lövészárok, a hadigazdaság, majd a teljes összeomlás, a Tanácsköztársaság és Trianon következett.
A történelmi jelentőségű császári hirdetmény ott látható a kiállítás második termében, ha nem is elrejtve, de semmiképpen nem kiemelt helyen. Ahogyan az első, még a békét megidéző teremben is valahogy kevéssé érezzük a hangsúlyokat. Középen két fehére festett hintába ülhetünk, kedélyes madárcsicsergéssel kísérve nézzük, ahogyan hófehér tüllfüggönyökre korabeli plakátok elmosódott képét vetítik. A falakon szecessziós ízű városi plakátok, mozi és tejbolt, háztáji zöldség és csodakence, a szignókon pedig olyan művészettörténeti jelentőségű nevek, mint a Római Iskola tagjaként és a szentendrei festőtársaság egyik alapítójaként ismert Jeges Ernő, a Nyolcakkal együtt kiállító Fémes Beck Vilmos, de van itt plakát a csodálatos polihisztortól, Manno Miltiadésztől is, aki gólkirályként, olimpiai evezésbajnokként, műkorcsolyázó tehetségként és grafikus-karikaturistaként egyformán kivételes pályát futott be.
Mindezekről azonban a kiállításon semmit nem tudunk meg, mert a terem fő témája az installációval kreált hangulat. A ligeti idill helyett habos leányszobai illúzióban járunk, ahol a jókora színes papírmadarak láttán a látogató azt gondolja, a látvány tervezői talán kicsit túlértelmezték az installáció szerepét a kiállítás tárgyi anyagát adó plakátokhoz képest, de ennyi még belefér. A második terembe érve azonban rá kell jönnünk, hogy nincs tévedés: a tárlat, elfedve a kiválasztott, valóban remek plakátanyag valódi – és rendkívül erős – atmoszféráját, egy középiskolás színielőadás kelléktárával próbál az érzelmeinkre hatni. Közhely közhely hátán: a terem közepén futó vörös szőnyeget kétoldalt fekete falak kísérik, előttük bombát imitáló fekete gömb-vitrinekbe néhány frontrelikvia került, ráadásul a vitrinek belseje ünnepélyes tűzvörös, mintha valami ékszerkirakat dísze lenne. Különleges és ritkán látható tárgyak, mégsem lehet igazán közel kerülni hozzájuk, taszít a tárlók értelmezhetetlen ünnepélyessége.
A decensen hajtogatott, derékig érő lövészárok-falak mögé be lehet jutni, de ott meglehetős káosz fogad: a háború idején megjelent plakátok nem csak a falakra kerültek, hanem valami érthetetlen aktualizáló szándéktól fűtve néhány masszív utcai citylight boxba is. A mozgósítást, hadikölcsönt, tábori gramofont, jótékonysági koncerteket népszerűsítő plakátok mellett azért még hírt kap egy Molnár Ferenc-bemutató és néhány hadikiállítás is; mindezt a plafonról leereszkedő vivát-szalagok körítik. A látvány csúcsa a lebegő gipszfelhőre vetített fronthíradó, és a vörös szőnyeg fölött baljóskodó fekete papírmadarak.
Innen az út a teljes pusztulás felé vezet: a harmadik teremben már nincs plakát, csupán egy töredezett táblára vetítve olvasható néhány hirdetmény az összeomlás gyakorlati kezeléséről. A feketébe vont, majdnem üres teremben áll még három, textillel elnémított középkori harang, melyek ritka szerencsével megmenekültek a beolvasztástól, illetve fejfaként állított ágyútöltetek a padlóra festett fehér keresztek mellett. Végül egy folyosóra érünk, ahol kétoldalt az 1918-19-es változásokat követő, rendkívül erőteljes, történelemkönyvekből jól ismert politikai plakátok sorakoznak – köztük Uitz Béla, Bíró Mihály emblematikus művei –, a látogató ezúttal fekete fátylakkal körülvett úton halad, egészen a Trianont vádoló plakátokig, melyek fölött kinyitott fekete esernyők alkotják az égboltot, közöttük egyetlen nemzeti színűvel. És a kíváncsiságában magára maradt, érzéseiben felkavart, de vizuális ingerszintjében a végletekig megalázott néző már csak abban bízik: itt a vége.
Félreértés ne essék: a Nagy Háború centenáriuma egyedülálló alkalom arra, hogy a történelmi tudásanyag mellett a kor életérzés-változásait is megérthessük. Ráadásul a 147 itt látható plakát unikum, jó részüket még soha nem láthatta a közönség, mások viszont valódi kultuszművek. Kétségtelen tény az is, hogy a plakát ebben a korszakban erős médium volt, közvélemény-formáló, manipulatív szerepe szépen kirajzolja a hatalmi viszonyokat, ahogyan a mikrovilág, a mindennapi élet működését is. A tömeg jelentősége éppen a plakát révén hat vissza a tömegre, az teszi láthatóvá az erejét. De ebben a vizuális közhelygyűjteményben az értelmezésnek, sőt még a befogadó viszonyulásnak is alig marad tere; helyette a lapos érzelmeket mozgósító, térben ügyetlenül szervezett, teátrális látványtöredékek veszik át a főszerepet. Annyira, hogy maguk a tárlat fókuszába állított plakátok is háttérbe szorulnak, így a történeti karakter helyett egy nem különösebben ötletes vízió szabadul el, agyoncsapva maga körül az évfordulót, a megemlékezés méltóságát, az egyébként jól válogatott, európai színvonalú plakátművészetet – és mindezekkel együtt, legfőképpen a látogatói élményt.
Fotók: a Magyar Nemzeti Múzeum Facebook oldala
