Örökség és újítás
BESZÉLGETÉS
„Kortárs magyar kézműves remekek” címmel nyílt kiállítás Budapesten a Várkert Bazár Testőrpalotájában. Ennek kapcsán készült beszélgetés Fülemile Ágnessel a MTA BTK Néprajztudományi Intézete tudományos főmunkatársával, a kiállítás kurátorával.
| Gombosi Beatrix |
2015-09-15 09:00 |
– A reprezentatív helyen megrendezett kiállítás létrehozására a közel ötezer kézműves alkotót összefogó Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ) a Várkert Bazártól kapott felkérést. Az 500m2-t lefedő kiállítótérben kétszáz alkotó mintegy kétezer remekműve látható. A kiállítás megtekintése után egy gondolat összegződött bennem: a népművészeti mozgalom, a tudomány és muzeológia ezer szállal kapcsolódik egymáshoz. A mozgalom eredményeinek részbeni forrása a néprajzi kutatások, a múzeumokban konzervált tárgyak, azonban ezzel párhuzamosan a népi iparművészeti alkotások muzeologizálása is megkezdődött. Hogy tekintesz mindezen folyamatokra?
– Ez egy komplex kérdés, nehéz erre egyszerűen válaszolni. Az kétségtelen, hogy mi, néprajzkutatók, akik 20-30, vagy akár több éve is a pályán dolgozunk, és a tárgyalkotó népművészet iránt érdeklődünk, folyamatos szemléletváltáson megyünk keresztül. Én az 1980-as években kezdtem a terepmunkát, egyik témám pl. a hagyományos paraszti kultúra, azon belül is az öltözködés átalakulása, városiasodása, a kivetkőzés jelensége volt. Tulajdonképpen hangsúlyozott kutatói figyelmet kellett annak szentelni, ki kellett mondani, hogy nem az archaikumokat keressük, nem egy megkövült paraszti kultúra esztétizált képét akarjuk nosztalgikusan rekonstruálni, nem konzerválni akarunk, hanem olyan kutatói szemlélettel közelítünk a jelenségekhez, amely tudomásul veszi a változást, tágabb társadalmi kontextusában értelmezi és a dinamikájában próbálja megérteni a folyamatokat, és keresi azokat a mögöttes emberi motivációkat, amelyek indukálják a változásokat. Ez alapján nekünk, kutatóknak el kell fogadnunk azt a fajta ízlésváltozást, amely a szemünk előtt ment végbe, amely esetleg a mi saját ízlésünkkel vagy egy korábbi népművészet-felfogással nem egyeztethető össze, mert akár már giccsesnek, ízlésficamosnak is nevezhetnénk a vizsgált lokális közösség preferenciáit, kulturális produktumait. A kutató feladata azonban nem az értékítélet, hanem az éppen adott társadalmi valóság megértése, tehát tudomásul kell venni, hogy a kutatás tárgya folyamatosan változik, s ez a részünkről is alkalmazkodást kíván.
Ez az időszak, amelyről tulajdonképpen beszélünk – tehát kb. a 80-as évek –, a táncházmozgalom és a revival kézműves mozgalom kibontakozásának az időszaka is, amikor nagy vitákat keltett a „népi iparművészet” jelensége és fogalma. Nem véletlenül, mert az 50–60-as évektől indult az a fajta népi iparművészeti jelenség, amely persze a korszak által ideológiailag is terhelt volt. Az időszak parasztpolitikája meglehetősen ambivalens, mindemellett ekkor alakult ki a „kirakatba tett” álnépművészet, a szocialista háziipar intézményrendszere a szövetkezetekkel, a minősítések és kitüntetések sorával, a Népi Iparművészeti Tanács irányító, kontrolláló, a folyamatokba belenyúló szerepével. Ezért nem véletlen, hogy az a néprajzkutató, akit jobban érdekelt az akkori paraszti társadalom valósága (az más kérdés, hogy ezt meg merte-e fogalmazni, vagy megjelenhetett-e az a mű, amelyben erről őszintén írt), művinek tartotta a népi iparművészet tárgyait, nem tekintette a kutatás tárgyának, inkább lesajnálta azokat a folyamatokat, amelyek félig-meddig piaci árucikké alakították a népművészetet. Az ugyanekkor alkotó „nomád nemzedék” kézműves-generációja egyrészt meg akarta szabadítani a tárgyalkotást ettől a rárakódott terheltségtől, lázadt az akkori népi iparművészet silánysága ellen, másrészt közelíteni akarta a tárgyalkotást az eredeti kontextusához, rácsodálkozva a még mindig fellelhető eredeti kultúrahordozó közegre. Mindenesetre így 30-40 év elteltével újra kell értékelnünk magunkban mind a népi iparművészeti termelés, mind a revival kézműves mozgalom által azóta létrehozott tárgyaknak a jelentőségét. Azóta már valóban eltűnt az a szervesebb hagyományos paraszti lét, társadalom és kultúra, amely a hagyományos tárgyakat egykor létrehozta, használta, különböző jelentéseket tulajdonított neki. Viszont valami azért a kézművesmozgalom által továbbmentődött: technikai tudás, esztétikai ízlés, motívumkincs stb. Tehát, mindaz, ami az egykori paraszti tárgyalkotó kézművesség egyfajta emlékeként vagy kreatív újragondolásaként jelenik meg, arra egyre inkább értékként tekintünk. És ez önmagában valóban megteremti azt a fajta muzeologizálódást, amelyre tulajdonképpen a kérdésed utal. Önmagában a mozgalom által az utóbbi fél évszázadban létrehozott tárgyaknak is megvan a maguk történetisége és esztétikai népművészet-történeti értéke, amely nemcsak a kutatás tárgyául szolgálhat, hanem adott esetben egy múzeumi kiállítás koncepciójaként is megjelenhet. (Bár, tegyük hozzá, ennek a kiállításnak nem ez a koncepciója.)
A tudomány és a mozgalom kapcsolatát nem győzzük itt Magyarországon hangsúlyozni. A népzenét, néptáncot és kézművességet is magába foglaló népművészeti mozgalom számos tényezőnek köszönhetően szerencsés csillagzat alatt született, s nem véletlenül tudott annyira erőssé válni. Ez nemcsak a sajátos társadalomtörténeti fejlemények eredménye, hanem többek között annak is, hogy jókor, jó helyen volt egy kutatói gárda, amely megfogva a mozgalom fiataljainak a kezét, hihetetlen szakmai felkészültséggel és elmélyültséggel irányította, szakmai útmutatással ellátta, tovább képezte. Azokat a kézművesmestereket, akik elindították a mozgalmat, az elmélyült autentikus tudásra törekvés, a dolgok mélyebb lényegének keresése jellemezte, és szerencsére a tanítványaik, a fiatalabbak is továbbviszik ezt a szakmai igényességet. Tehát nagyon sok ponton összejátszik az akadémiai tudás a mozgalom sikeres történetével, s az utóbbi 5–10 évben is számos olyan esemény volt, publikáció, kiállítás készült a táncházmozgalom 40 évfordulójának köszönhetően is, amely megmutatja a tudomány és a mozgalom kézfogásának eredményeit.
– A „jókor, jó helyen” gondolathoz, még egy mozgatórugó kívánkozik: a politika. Alapvetően három korszakról szoktunk beszélni: az 1950-es évektől kiépül egy állami intézményrendszer, amely az ekkor konstruált népi iparművészetet irányítja, támogatja. Az 1970-es években bontakozott ki a „nomád nemzedék” mozgalom, amelyben nem öncélú alkotások születtek, hanem reflektált az elmúlt évtizedek történéseire a tárgyak nyelvén (is). 1989 után valami más kezdődött? Hogy viszonyult mindehhez a politika?
– Az az igazság, hogy a politikai támogatás egyik felsorolt korszakban sem egyértelmű. A politika viszonya a népi kultúrához gyakran ambivalens, s akkor fordul igazán feléje, ha valamit a maga céljaira akar hasznosítani, adott esetben egy demagóg ideológia eszköztárába illesztve. Az 50-es években a kuláküldözések, a beszolgáltatások, a padláslesöprések, a rendőri intézkedések, a parasztság deklasszálása és megfélemlítése idején a kommunista parasztpolitika Janus-arcának másik fele volt a nem létező paraszt–munkás barátság hirdetése, a népi kultúra áthangszerelt felmutatása, egyes elemeinek kirakatba állítása.
Azt sem mondhatjuk ki, hogy a politika a 70-es években a keblére ölelte volna a táncházmozgalmat. A kor aczéli kultúrpolitikájának rendszere a három T, a tiltott-tűrt-támogatott kategóriákon nyugodott. Pontosan tudjuk, hogy a táncházmozgalom és a nomád nemzedék kézművesmozgalom inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriába tartozott, és mindemellett a hivatalos szervek gondosan figyeltek arra, hogy azért a titkos rendőrségi jelentések elkészüljenek a prominens személyiségekről. Tudjuk, hogy érdekes módon a táncházmozgalomban a Bartók, Bihari és más táncegyüttesek, az akkori amatőr néptáncmozgalom húzó együtteseinek fenntartói a szakszervezetek voltak. Itt a szakszervezeti vonalon, egy alternatív és lágyabb oldalon volt lehetséges az a művészeti reform, amely a táncházmozgalom motorja volt. Inkább azt mondhatni, hogy a politika nemhogy irányította volna a helyzetet, hanem a folyamatok nyomában kullogott. Bár ahhoz, hogy a táncházmozgalom ne a tiltott kategóriába kerüljön, nyilván egy Vitányi Iván is kellett, aki pártideológusként mögéje tudott állni a mozgalomnak. Tehát azért ez nagyon sokarcú helyzet volt, de azt nem lehet vitatni, hogy a 70-es, 80-as évek fiataljainak a táncházmozgalom egyfajta generációs lázadás, ki nem mondott útkeresés volt az ideológiai presszúra alól. Mindaz, amit ez a generáció átélt a még élő paraszti kultúra felé fordulással, a határon kívüli magyarság problémáinak életközeli megtapasztalásával, az Erdély-járással, formálta világlátásukat, gondolkodásmódjukat, ízlésüket, s mindez az uralkodó ideológia ellenében zajló generációs élmény volt. Tehát nem egyértelmű a képlet, s nem mondanám azt, hogy a táncházmozgalom ki lett volna szolgáltatva a politikának. Tulajdonképpen nagyon szerencsés módon ez most is igaz. Pontosan ezért tudja a mozgalom megőrizni az erejét, a hitelességét. Miközben azt látjuk, hogy vannak olyan – annak idején progresszív művészeti áramlatok –, amelyek azóta beálltak egy-egy politikai irányzat, vagy a piac szolgálatába. A mai népművészeti mozgalom egyik erőssége abban rejlik, hogy politikamentes tudott maradni, meg tudja őrizni lényegét, belső értékeit, közösségformáló erejét, spontaneitását, s bizonyos fokig még mindig alulról jövő szerveződését.
A rendszerváltás óta eltelt időszakra ugyanakkor jellemző a mozgalom intézményesülése is, amelyben az állami támogatás is jelen van. Szerencsére vannak olyan állami, kormányzati erők, amelyek támogatni próbálják a népművészeti mozgalmat, csak nem mindig megfelelően, és nem eléggé. Ez a támogatás lehetne sokkal átgondoltabb, hatékonyabb, a szakemberek javaslataira odafigyelőbb.
– Valóban szüksége van a mozgalomnak a politika támogatására? Vagy inkább a politikának van szüksége a mozgalomra?
– Én inkább azt mondanám, hogy a politikának van időnként szüksége a mozgalomra, illetve nagyon jó lenne, ha a politikai kurzusoktól és kormányváltásoktól függetlenül a magyar államnak lenne egy olyan stabil, átgondolt támogatási rendszere, amely az egész Kárpát-medencére kiterjedő, a legapróbb, településekig és hátrányos helyzetű csoportokig eljutó mozgalmat erőteljesebben támogatja. Hiszen a kultúra aktív részt vevő megélésének ez az egyetlen lehetősége sok magára hagyott kistelepülésen. A hazai kézművesipart különféle adókedvezmények formájában, kereskedelmi hálózat kiépítésével, piactámogatással, kölcsönökkel stb. segíteni, erősíteni kellene. A magyar termékek, a magyar borászat, a hungarikumok támogatása mellett a magyar kézművesiparra is jobban figyelni kellene.
– Született a nomád nemzedéknek egy újabb generációja, vagy napjainkban valami egészen másról lehet beszélni?
– Az alkotók között előfordulnak idősebb mesterek is, akik nemhogy részesei, de vezéralakjai voltak az egykori nomád nemzedéknek. Gondolok például Vidák Istvánra és Nagy Marira, de mások nevét is idézhetném. E mestereknek köszönhetően ott vannak a felkészült tanítványok is. Szervesnek tűnik a generációs kapcsolat, a tovább élés. Természetesen minden új nemzedék megpróbálja megtalálni a maga hangját, és ez jó, szerencsés folyamat. Megvannak azok az erős egyéniségű, kreatív alkotók, akik keresik a maguk útját, de megfelelő szakmai tudással, elmélyültséggel rendelkeznek ahhoz, hogy komolyan vegyük, elfogadjuk az irányokat, amelyeken elindulnak. Nagyon sokan nem adják föl a minőség elvét a piac szorításában, pedig lehetne keresni a könnyebbik utat. Még további kérdés, hogy vajon mindegyik területen megvan-e ez az utánpótlás? Mert a mesterek panaszkodnak arról, hogy sajnos öregszik a szakma. Nem feltétlenül az a probléma, hogy ne lenne elég érdeklődő fiatal, akinek tovább lehetne adni a tudást. Inkább az a kérdés, hogy ezek a fiatalok hobbiként vagy életpályaszinten tudják-e végezni ezt a tevékenységet, el tudnak-e tartani egy családot belőle.
– A kiállításrendezés kapcsán sokszor elhangzott a hitelesség és esztétikum kérdése. Célkitűzésként a „hagyományos tárgyi világ időtálló esztétikumáról” beszéltél. Mint kurátor hogy tudnád értelmezni ezen fogalmakat?
– Létezik egyfajta kurátori vagy kutatói szabadság. Kétségtelen, hogy a kiállítás rendezőjeként a magam egyénisége és ízlése feltétlenül rányomhatja a bélyegét a válogatásra, és én ezt vállalom is. Az autentikusság kérdése nem csak az alapján ítélhető meg, hogy van-e és milyen mértékű a kimutatható kapcsolódás az egykori paraszti tárgykultúrához. Egy ennél tágabb hitelességértelmezéssel dolgozom, amely átjátszik a minőség fogalmi körébe, és azt jelenti, hogy van-e egyfajta technikai igényességre törekvés is, hiteles szakmai tudás, amely adott esetben nemcsak a paraszti háziiparnak, hanem más professzionális céhes kézműiparnak, kismesterségnek a technológiai tudását jelenti. Tehát a tradíció, amelyhez visszanyúl az alkotó, lehet technikai, de megidézheti történeti korok tárgykultúráját, vagy néprajzi tájak népművészetét is, amellett, hogy a továbblépés egyértelmű.
– A kiállítás koncepciója nem az enteriőrök vagy a történetiség mentén halad, hanem azonos műfajú és/vagy technikájú tárgyegyütteseket mutat be. Így vannak „nőies terek” (pl. szőttesek, hímzések, viselet) és „férfias terek”(pl. fémművesség, fafaragás), az esztétikai csúcspont pedig a „virágos reneszánsz” teremben bontakozik ki. Kiemelnél egy-két tárgyat példaként a kiállításból?
– Nem tudtunk minden kézműves technikát megfelelő következetességgel kibontani, úgy, mint pl. az öltözködést, amelynek egy teljes termet szentelhettünk. A bemutatott darabok egy része a hagyományos paraszti viselethez szorosabban kötődő tárgyak, eredeti viseletdarabok másolata. Továbblépve, más darabokon érzékelhető, hogy egy paraszti viseletből hogyan lesz úgy egy mai ember által is hordható öltözetdarab, hogy formájában, szabásában, szerkezetében, díszítésében, színhasználatában még sokban emlékeztet az eredetire. A viseleteket bemutató terem közepén megjelennek a nomád nemzedéknek a tárgyértelmezéséből és technikai újításából kinőtt alkotások. Itt a továbbfejlesztett nemeztechnikát említem, amelynek segítségével izgalmas, egyéniséget sugárzó öltözetdarabok készültek. És utána a hagyomány értelmezésében a további lépés az, amikor már egy iparművész-divattervező az alkotás folyamatában, a saját olvasatában kibont, kifejt egy-egy táji stílust vagy motívumot. Madarász Melinda (Meyke) munkái, amelyek a terem mintegy egynegyedét töltik ki, jó példák erre. Az ő esetében a „hitelesség” azt jelenti, hogy ízlésesen, izgalmasan, kreatív módon, alázattal és őszintén alkot.
– Kerültetek-e szembe olyan kihívásokkal, hogy a beérkezett tárgyakban megnyilvánuló nagymértékű újítások szétfeszítették a kiállítás keretét?
– A bekért, beérkezett tárgyakkal ez kevésbé fordult elő, hiszen többes szűrő működött. Az alkotók jórészét a Népművészeti Egyesületek Szövetsége szakmai bizottságainak ajánlásai alapján, velük egyetértésben hívtuk meg, s a tárgyak zöme is korábban már zsűrizett vagy díjnyertes tárgy volt. Az alkotók többsége a népművészet mestere, ifjú mestere, népi iparművész címmel rendelkezik, rendszeresen zsűriztetnek, vesznek részt pályázatokon. Inkább egyes műfajokkal kapcsolatban éreztük azt, mint pl. a fafaragásnak a figurális plasztikát képviselő vonulatánál, hogy olyan koncepcionális határt képvisel, amely már nem lehetett ennek a kiállításnak a témája.
– Ki volt a célközönség?
– Minden kiállításrendezőnek az az álma, hogy sok és sokféle embert tud megszólítani. Mind belföldit, mind külföldit. Kétnyelvűek a feliratok, magyarul és angolul készültek. A célunk, hogy ráébresszük a közönséget a néphagyományban gyökerező tárgyi világnak az értékálló esztétikumára. Azok az emberek, akik aktív részesei a népművészeti mozgalomnak (és ez önmagában jelentős közönség), ők ismerik és használják a tárgyait, a zenéjét, a mozgásvilágát az egykori népi kultúrának. Nagyon jó lenne, ha mások is rá tudnának csodálkozni, akiknek esetleg nem adatott meg, vagy nem annyira nyilvánvaló ez a fajta élmény. Végső soron valamiféle ízlésformálás lenne a kiállítás szerepe.
– Készül-e katalógus a kiállított tárgyakból? Múzeumpedagógiai programok kapcsolódnak-e a kiállításhoz?
– Múzeumpedagógiai programok nem kapcsolódnak, viszont van játszóház, ahol a gyerekek kipróbálhatják a játékokat. Egyszerű pénzügyi háttere van annak, hogy nem készül katalógus. A kiállítás igényes installálása így is erőn felül kimerítette a rendező Népművészeti Egyesületek pénzügyi forrásait. Azt tervezzük, hogy a munkahelyem, az MTA BTK Néprajzi Intézete segítségével létrehozunk egy digitális dokumentációt, amelynek alapján lehet majd valamiféle utóélete a kiállításnak, esetlegesen egy virtuális kiállítóteret megalkotva.
– Végezetül egy szubjektív válaszra lennék kíváncsi: mi volt a konklúzió számodra a kiállítás megrendezése után?
– Nagyon izgalmas kihívás volt a kiállításrendezés, pontosan azért, mert szeretek mindig új témákat, feladatokat kipróbálni, ha adott esetben ez gyakorlatiasabb munka is. Kiállítás rendezésére eddig nem adódott lehetőségem. Összetett és kemény feladat, különösen az operatív része, a logisztikája. Vizuális alkat vagyok, művészettörténet szakot is végeztem. A munka különös szépségét az adja, hogy él bennünk egy előzetes terv, s amikor a valóságban látjuk, hogyan működik az elképzelés, a fejben kigondolt ötlet, az különösen szép. A másik izgalma a munkának az volt, hogy amikor beérkeztek a tárgyak (lényegesen több, mint amit kiállítottunk), és kicsomagoltuk őket, akkor láttuk igazán, hogyan lehet ezekkel a tárgyegyüttesekkel kezdeni valamit. Akkor kezdenek a tárgyak párbeszédet egymással, amikor valójában egymás mellé kerülnek, és rendkívül izgalmas, időigényes folyamat kitalálni a részleteket, megtalálni a harmóniát, a tárgyak optimális helyét. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan egy háziasszony megpróbál otthont teremteni maga körül. Úgy érzem, sikerült valóban harmonikus és esztétikus kiállítást létrehozni.
Fotó: Kaszta Dénes designer, a kiállítás arculattervezője
