Spirituális wellness a Petőfi Irodalmi Múzeumban
ZÁRÁS
Jövő héten zár a PIM „Ez bejött! Új szerzemények Á-tól Z-ig” című új szerzeményi kiállítás. Május 17-én délután háromtól záró beszélgetés a múzeumban.
| Kalla Zsuzsa |
2016-05-09 14:00 |
Ahogy a múzeumi szakmából érkező számos csoport, a sajtóvisszhang, a különböző médiafelületek is visszajelzik, a Petőfi Irodalmi Múzeum 2015-decemberében nyílt kiállítása nagyon „ráérzett” valamire. Különleges minőséget hozott létre azzal, hogy a muzeológiai önreflexió jegyében volt képes újrateremteni a több mint száz évvel ezelőtt alapított elődintézmény, a Petőfi Ház iránti közönségérdeklődést és szeretetet. Megszólítani és virtuálisan egységesíteni „hallgatóságát”, vagyis azt a látogatói célcsoportot, amely nem a tudásbővítés, a tudományos ismeretterjesztés vagy szórakozás jegyében jár el ide, hanem mélyebb, személyesebb élményt vár és kap az intézmény kiállításaitól.
Ez a gesztus, a témaválasztás és megvalósítás hatásos − a honlapon olvasható fülszöveg szerint „rendhagyó” −, eszközrendszere megerősíti azt a tapasztalatot, hogy az intézmény érzékenyen reagál a kulturális fogyasztás rá eső szeletében bekövetkező mozgásokra. Itt, konkrétan arra a tendenciára, hogy az aktív, felolvasásokra, előadásokra, múzeumban járó szépirodalom-fogyasztók érdeklődése átpozIcionálódott, ma a személyes kánonná, ágy mellett tartott olvasmánnyá váló „klasszikus” magyar mű általában egy 20–21. századi szerző szövege. Elsősorban a „nyugatosok” tágan értett hagyománya jelenti a fő vonalat ezen a kiállításon is. Nem véletlen, hogy ezzel a témával törte át az intézmény a szakmúzeumok „üvegplafonját”, ezzel vált a számon tartott, fontos fővárosi kulturális helyszínek egyikévé – múzeumként is. A tárlat egyben nyitás egy másik, a múzeumnak fontos társadalmi csoport felé. „Köszönetmondás” az adományozóknak, az érdekeiket önzetlenül, józanul követő örökösöknek, magángyűjtőknek, szponzoroknak, a kiállítás létrehozását lehetővé tevő fenntartónak – s így egyben az önreprezentáció tere. Hatalmas lehetőség rejlik benne az intézmény erősségeinek, lankadatlan aktivitásának, szaktudásának, a munkatársak összehangolt tevékenységének, egységének hangsúlyozására.
A nagyközönség számára ikonikus szerzők portréit, kézírását, tárgyait − akár 2008-ban a 100 éves a Nyugatban itt, az Ez bejött!-ben is − a „modernség” vizuális attribútumai, az intézményben elvárt szellemes látvány, játékos tipográfia és igényes, ízléses terek hangsúlyozzák és ellenpontozzák – hatásmechanizmusuk azonban, nagyon találó módon, elsősorban kultikus, „spirituális” szinten éri el a látogatót. A korszerű installáció, a muzeológiai háttérmunkába bevezető, a palotát, a gyűjteményeket bemutató remek, tempós filmek vonzzák a tekintetet – mégsem ezek hatnak revelációként a látogatóra. Az értő közönséget elsősorban a kiállított „kincsek” tömege, felbecsülhetetlen értéke nyűgözi le. Az írók életének személyes, intim pillanatait megörökítő, az alkotás izgalmas és titokzatos folyamatát megjelenítő tárgyaknak különleges varázsuk ez: kézírásos leveleiket, privát naplóikat, dedikációkat, az íróasztalba rejtett fotóikat, az ízlésüket és belső világukat is megjelenítő, félve őrzött festményeiket, grafikáikat, bútoraikat, különleges ruhadarabjaikat láthatják, sőt meghallgathatják „zárolt” vallomásaikat az életinterjúkban az ide érkezők.
Van-e olyan „beavatott” – a megjelenített személyek fontosságával, kánonban elfoglalt helyével, életrajzával és műveivel tisztában lévő látogató –, akire az eredetiség misztériuma ne hatna elementáris erővel, ne ejtené rabul? A megismerni vágyott szerzői világokba való belépés lehetősége egy soha létre nem hozható, személyes találkozás ígéretével kecsegtet, a ma magyar nyelven olvasó nagyközönség igazi hőseivel. Ők azok, akiknek hatása élő, szövegeik átszövik a jelen irodalmát, akiket a kortárs szcénában rituális felolvasások, performanszok, műalkotások idéznek meg.
A kiállítás igazi szenzációja, hogy korszerű és tárgyszerű muzeológiai elméletekről olvashatunk benne, ennél fontosabb, hogy megható és érzékeny gesztusokat alkalmaz. A tér emelkedettségét fokozza a lila szín, az üvegek tükröződése, a jól megválasztott, kiemelt, arculati elemként működő idézetek – ezek az eszközök a múzeumok hagyományosnak számító, eredeti „templom-panteon” funkcióját is játékba hozzák. Leginkább szembetűnő ez a záróterem sarokinstallációján, a „Radnóti-oltáron”, ahol az egymáshoz hajló, erőteljesen felnagyított szerelmespár képét, az „örök hűség” allegóriáját hitelesítő relikviák, az általuk kiválasztott, emblematikus baráti kapcsolatokat megjelenítő képzőművészeti alkotások veszik körül.
A kiállítás valódi hőse azonban mégis a muzeológus, a „kultusz felkent papja”, aki itt − virtuálisan − saját személyében is jelen van, látjuk a raktárban, beszél hozzánk a monitorokon. Ezekben az interjúkban nem az ismeretátadás dominál, a megkapó, vonzó elem a magyar kultúrára oly jellemző anekdotikusság, ahogy az ismertető fogalmaz, „a tárgyak rejtőzködő története”. Az az élmény, ahogy a tudományos szakértők „sztoriznak”, fontos és izgalmas háttértörténeteket adnak közre a kutatás, a gyűjtés valóságáról. A kiállítás egésze vallomás arról a nagy hivatástudattal és szakértelemmel folytatott küzdelemről, amelyet a sokszor értetlen és közönyös társadalmi környezetben folytat a muzeológus a múlt értékes darabjainak felkutatásáért, megszerzéséért, helyreállításáért és a panteonba való bekerüléséért, a köznek való bemutatásáért. E munka gyümölcse, e mikrovilág „slágerkönyvei” is ott vannak az üvegkubusokban: a Csáth-, Móricz-, Gyarmati Fanni-naplók, a Berzsenyi-levelek, -szövegkiadások – részben az intézmény kutatóinak filológiai teljesítményei, részben a gyűjtőmunkára, az itt őrzött, feldolgozott szerves egységben megőrzött hagyatékokra épülnek.
Természetes módon merül fel a kérdés, lehetne-e ebből a tematikából állandó kiállítást csinálni? Nem ez, a gyűjtemény legértékesebb részének nyilvánossá tétele, a hagyatékok kiállítása lenne a múzeum igazi feladata? Az olvasók számára ma érvényes, érzelmi értéket jelentő művek és szerzők mintává és hősökké emelése? Hiszen már Adytól is tudjuk, egyre kevésbé érdekes „hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül”. A korábbi, klasszikusnak hívott nemzeti kánon erodálódása már a 20. század elején megindult, s ennek, akárcsak a hozzá kötődő művészkultuszok gyengülésének semmilyen kultúrpolitikai szándék, pedagógiai elképzelés nem tudott gátat vetni.
A ma művelt látogatója valószínűleg jobban meghatódik Faludy György pénztárcáján, mint Petőfi zsoldtartó pléhdobozán, pedig mint szimbólum mindkettő a pénztelenségben alkotó szerző, tágabban egy közös értelmiségi sors, egy közös szenvedéstörténet jelképe. Az új kánon „kultuszhőseit” egyértelmű hódolattal és érdeklődéssel veszi körül a művelt közönség, még tisztítócéduláikat is szívesen nézi, nemhogy kézirataikat, javításaikat, portréikat, rajzaikat, dedikációikat. Szerzői világuk egy olyan – tudományos és kultikus – univerzumot alkot, amelybe ténylegesen bebocsáttatni nehéz, de „csak” bekukucskálni is hallatlanul érdekes és izgalmas. Jellemző példa erre a kiállítás egyik fő darabja, a Kosztolányi-szentélyből, a házaspár lakásából származó, fotókkal, visszaemlékezésekkel is dokumentált polc. Az egyszerűen felületkezelt falapokból álló, nem bútor jellegű, később kettéfűrészelt könyvespolc – ahogy a Megfeszített keresztjének számos darabja – pusztulás, romlás, a lakás bombatalálata, elkallódás és kacskaringós öröklés ellenére maradt fenn, és hosszú, kalandos úton, szívós muzeológusi kutatómunka és szerencsés véletlenek nyomán jutott el végső nyughelyére, a PIM relikviagyűjteményébe.
Ebben a teremben csend van, az anyagban elmélyedő, lassan lépegető, felfedező, lelkesedésüket másokkal megosztó vagy a múzeumlátogatásba belefeledkező olvasók. Főleg középkorúak és idősebbek a törzslátogatók, de szép számmal jönnek a szépirodalmat maguknak felfedező fiatalok is. A szomszédos, „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” Petőfi választásai című állandó kiállítás tereiből közben folyamatosan áthallatszanak a múzeumpedagógus kérdései, a diákcsoportok folyamatos zaja.
Fel kell-e oldani a két tér használatának feszültségét? Meg lehetne-e fordítani a sorrendet, s a 20. századi gyűjteményi kiállítást helyezni a fókuszba? Vagy egyszerűen bele kell nyugodni abba a krónikus dilemmába, hogy az állandó kiállítások többsége széttartó, megvalósíthatatlan célokat tűz ki maga elé: „mindenkihez” kívánnak szólni, egymással összeegyeztethetetlen preferenciák mentén?
Vagyis, milyen legyen az „állandó”? Nagyszabású, reprezentatív, látványos, vagy inkább játékos, személyes, szerethető? Kiemelkedő műtárgyakkal, egyedülálló installációval kínáljon „felejthetetlen élményt”, vagy inkább meditációra, továbbgondolásra alkalmas, egyedi, személyes reakciókat kiváltó kérdéseket fogalmazzon meg? Utaljon az intézmény teljes műtárgyspektrumára, minden gyűjteményére, vagy inkább egy konkrét témát járjon körül? A tudományterület újszerű narratíváit, felfedezéseit, újdonságait tárja-e a közönsége elé, vagy inkább a látogató meglévő, felhozható tudásanyagának közoktatás-centrikus, korszerűen ismeretközvetítő változatát tegye vizuálisan befogadhatóvá tárgyaival, dokumentumaival? A hazai, a helyi társadalom igényei legyenek az elsődlegesek, vagy inkább a bekapcsolódás a turizmus vérkeringésébe?
Ebben a kiállításban benne rejlik egyfajta válasz a fenti kérdésekre, mert vállaltan a saját közönségnek szóló önbemutatás és önreflexió, az elmúlt tíz év mérlege, ami egyszerre teszi közszemlére a gyűjteményező és a kiállításainak sajátos márkajegyeit kialakító, kreatívan kísérletező, ugyanakkor a tartalmi és vizuális sztenderdjeit megtartani kívánó intézményt. Az Ez bejött! már a címével, játékos arculatával is eloszlatja a „tudomány vagy wellness” körüli vitában létrejött drámaiságot. Valóban ezek-e azok a súlyos kérdések – sőt kemény „viaskodások”, avagy maga a „haláltánc” –, amelyek a magyar muzeológia előtt állnak? Igazán összeegyeztethetetlen a komoly szakmai gyűjteményezés, műhelymunka a látványos, attraktív kiállításokkal és a rájuk épülő eseményekkel?
Ez a kiállítás, bátran állítható, van olyan bölcs, hogy nem ad részletes útmutatót, olvasási segédletet önmagához, nem kínál konyhakész megoldásokat, inkább a szakmai útkeresés, a különböző formák, műfajok próbálgatásának örömét közvetíti.
FINISSZÁZS: Mi jön be?
Az önreflexió mint a muzeológia egyik esélye – beszélgetés
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői: Berényi Mariann, E. Csorba Csilla, Frazon Zsófia, Lakner Lajos, illetve a kiállítás kurátorai: Kelevéz Ágnes és Szilágyi Judit
2016. május 17. 15.00 óra
PIM
(s)
