Ez bejött – a szubjektív múzeum
ÚJ
Idén év elején dúskáltunk az „ez jött be” jellegű kiállításokban. Mexikói papírdíszek, 100 év 100 zsidó tárgya, az elmúlt öt év gyűjtőpontjai...
| Foster Hannah |
2016-05-02 09:07 |
A PIM Ez bejött című kiállítása mégis egészen más, mint a többi: egy kicsit iskolapéldája is az önreflexív, múzeumi munkát és gyűjteményezési stratégiát bemutató kiállításoknak. Lássuk, hogy miért!
A kiállítási tér viszonylag szabad mozgást tesz lehetővé, és a téma esetlegessége sem követeli meg a lineáris olvasást. A látogatóknak nem kell mindent sorban és módszeresen megismerniük ahhoz, hogy a kiállítás végén levonhassák a konklúziót. Ellenben van egy amolyan start-pont, amelyen mindenkinek mindenképpen át kell haladnia – ez ad kulcsot a kiállítottak értelmezéséhez. Ahogy a Petőfi-kiállításból belépünk az Ez bejött startpontjába, egy izgő-mozgó filmmel és egy csinos, polgári stílusú szobaenteriőrrel találjuk magunkat szemben. Ezek adják a témafelvetést.
A szoba: egy magyar író szobája „állatkerti pozícióban”, üveg mögé zárva. Az üvegen magyar írók és költők névsora jelentkezik Ambrustól Zelk Zoltánig, vizuálisan kiemelve az A-tól Z-ig-et, ami utal a kiállítás alcímére (Új szerzemények A-tól Z-ig). Szóval egy kiemelésről, egy felsorolásról, egy számvetésről gondolkodunk. Az egy magyar író szobája cím azt sugallja, hogy egy átlagos magyar írónak így néz ki a szobája – már ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni, hogy átlagos író. Minden tárgy az A-tól Z-ig felsorolásban szereplő egyik irodalmárhoz tartozott, mindegyiknek egyedi története van. Itt mégis valami átlagosat reprezentálnak. Persze akik némiképp jártasak a hazai irodalomtörténetben, kedves fricskákat fedezhetnek fel a tárgyak elrendezésében, párba állításában, új keletű szimbiózisában.
Rögtön itt, a startnál egy múzeumi jelenség erősen önreflexív megjelenítéséről beszélhetünk. Hiszen minden múzeum szembesül azzal a gyakorlattal, hogy van x tárgya x történettel, melyeket kontextusukból kiragadva, sokszor saját történetüktől elszakítva egy általános jelenség reprezentálására, általános tárgyakként kell hogy kezeljen. Az egy magyar író szobája enteriőr kifejezetten ráerősít erre a jelenségre, hogy ezáltal rávilágíthasson egy másik aspektusára is. „A tárgyak most nemcsak egy íróhoz kötődően telnek meg jelentéssel, hanem azt reméljük, hogy a múzeumi térben, kölcsönös párbeszédben egymás kontextusait is aktivizálják” – szól a kísérőszöveg. Ez a gesztus izgalmas táncra hív, csalogat, hogy eljátsszunk a gondolattal: a múzeumra nemcsak a különböző társadalmi csoportok és kultúrák találkozópontjaként érdemes gondolni, hanem maguknak a tárgyaknak a kontaktzónájaként is. Akárcsak egy másik „ez jött be” kiállításon, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár 100 év 100 tárgy című tárlatán, ahol a kurátorok „megengedték” a tárgyaknak, hogy interakcióba lépjenek egymással, pozicionálják magukat egymáshoz képest, és ezáltal felvázolják, elmeséljék a múzeum 100 évének történetét.
Az enteriőr összeállításának gesztusa a kritikus önreflexió mintapéldája. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy vele szemben, a terem túloldalán folyamatosan pereg a PIM mindennapi élete egy drón szemével. A film hihetetlen sebességgel, hihetetlen mennyiségű információt közöl. Betűk, nevek, képek, tárgyak, dokumentumok, mozgás, ki-be, nagyítás, kicsinyítés, szövegek, zizegés, zaklatottság – kész információözön. Félpercnyi nézés után rájöttem, hogy pontosan ez az, amire az információáramlás kora kifejezés hallatán gondolni szoktam. A film egyedüli emberi szereplői a muzeológusok, akik mindenütt böngésznek, keresnek és találnak. Kicsit olyan, mintha a múzeum a kibertér végtelen információtömege lenne, a muzeológusok benne pedig a Google keresőmotorjai. A tárolórendszerek közt adatokat, tárgyakat, dokumentumokat keresnek, találnak, ismernek meg, és a végén egy rendszerezett információs anyagot, tudást tesznek a látogatók elé. Kiállításokat. Olyat, mint ez, amelynek bevezetője egy 21. századi Z generációs elme működéséhez hasonlító film.
A felvezetéshez még hozzátartozik egy rövid bevezető szöveg, amely összefoglalja a kiállítás céljait. Így: az elmúlt kb. 10 év szerzeményeinek, a múzeumi munka összetettségének, a múzeumi tárak sokoldalúságának, a szerzeményezések formáinak, a raktáraknak, a muzeológusi kutatómunka kulisszáinak és a múzeum anyagát forrásként használó kiadványoknak a bemutatása. Tehát a múzeumi munka megértésének és az irodalmi gyűjtemény megszerettetésének segítése. Összetett, de egy irányba mutató cél – feltárni, hogy mi a múzeum, egész konkrétan a Petőfi Irodalmi Múzeum. Elgondolkodtató, hogy vajon a látogatókat leköti-e, érdekli-e egy ilyen, nem szokványos, nem a klasszikus tudás átadására építő kiállítás – de ha ezen a kérdésen túl lépünk is, még mindig ott van az, hogy vajon az a nyelv, amelyet az Ez bejött sajátjának választott, alkalmas-e a téma közérthető bemutatására. A kiállításon, egyfajta billegésként, végighúzódik az a kettősség, hogy mialatt a múzeum témáit sikerült leegyszerűsíteni és kézzelfoghatóvá tenni, a közlés nyelve sokszor szakmai, bonyolult és hosszú maradt. A kiállított anyag sokféle, és nem feltétlenül összefüggő. A téma körüljárásához a kiválasztott tárgyanyagokon, a hozzájuk kapcsolt mottókon és a kísérőszövegeken kívül muzeológusokkal készült videóinterjúk és változatos, sokszor esztétikai szempontok alapján egymás mellé rendelt hordozók nyújtanak segítséget. A kiállítás megengedi magának, bátran vállalja, sőt bemutatja a szubjektivitást: a muzeológusi döntések, választások és értelmezések személyes vonulatát. Mondhatni, az Ez bejött a múzeumi szubjektivitást bemutató tárlat. Kérdés, hogy ez mennyire közérthető, a látogató mennyire tudja követni, hogy a kiállításban minden a kitűzött célt, a múzeumi munka, a PIM megismertetését szolgálja.
Valószínűleg ezt a billegő táncot a kurátorok is érzékelték, vagy épp hogy ezt célozták meg, ezért nagyon egyszerűen, de okosan olyan dolgokat választottak bemutatásra, amelyek felszínes formájukban is számot tarthatnak a „köz” érdeklődésére. A kiválasztott tárgyegyüttesek populárisak, izgalmasak, színesek, könnyen emészthetők, és nagyjából lefedik a PIM gyűjtőkörét. Történetük kalandos. Móricz Zsigmond papírörömei és hatalmas pocakja, Molnár Ferenc derűs hangja, Szendrey Júlia szerelmes hímzései, Csáth Géza és Kosztolányi Dezső gyerekkori családi képei, a szellemes idézetek, a dedikált kötetek, a vicces portrék, a saját, kéziratokat lapozgató kesztyűs kezünk mind olyan izgalmak, amelyek anélkül is megragadhatják egy látogató tekintetét, hogy mélyebbre ásna bennük. Hogy felismerné a köztük lévő összefüggéseket, hogy megsejtené mögöttük az egész múzeum rendszerét, működési elveit, mozgatórugóit. A szubjektivitás – mint mindig – itt is rejtőzködő: csak akkor vesszük észre, ha a dolgok mélyére nézünk.
Ezt a kettősséget a teremsor legvégén, a Radnóti Miklósné Gyarmati Fanniról szóló résznél éreztem leginkább, amely majdhogynem kiállítás a kiállításban, annyira nagy és elkülönülő szerkezetű a többi kiválasztott téma és új szerzemény bemutatásához képest. A páros életét és Gyarmati Fanni hagyatékát a gyűjteményben lévő festményekhez kapcsolt gondolati hálóval interpretálták a kurátorok. Olyan, mintha egy asszociációs rengetegben mozognánk, amely a felvezető szöveg szerint a pár körüli kapcsolati hálót kívánja érzékeltetni, de nekem sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha egy muzeológus gondolati hálójában lennék. Itt megint visszatér a billegő tánc motívuma, vagy inkább itt erősödik fel igazán. A kiállításon végigvonuló információátadás és önreflexió közti ingadozás itt olyannyira erőre kap, hogy felmerül a kérdés: ez a kiállítás tulajdonképpen a muzeológusról magáról szól, vagy pedig csak általa? Hol áll a muzeológus? Ki ő és mi a célja? Eszembe jutott Bartók Kékszakállú herceg várának prológusa: „Ím szólal az ének. Ti néztek, én nézlek. Szemünk, pillás függönye fent: Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok? Keserves és boldog nevezetes dolgok, az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele, urak, asszonyságok. Nézzük egymást, nézzük, regénket regéljük. Ki tudhatja honnan hozzuk? Hallgatjuk és csodálkozunk, urak, asszonyságok. Zene szól, a láng ég. Kezdődjön a játék. Szemem pillás függönye fent. Tapsoljatok majd, ha lement, urak, asszonyságok. Régi vár, régi már az mese ki róla jár. Tik is hallgassátok.”
És mikor ezt leírom, eszmélek rá, hogy a játék célba talált. A kiállítás elején közölt cél megvalósult. A muzeológus kint is és bent is, nézzük egymást, és gondolkodunk. Akár felszínesen, akár mélyebb értelemben, a kiállítás addig manipulál, míg a látogató végig nem gondolja, hogy mi is a múzeum, ki benne a muzeológus, és mi a szerepe. Nézhetem a felszínen, nézhetem a mélyben, a választ mindenképpen megkapom, az irodalmi gyűjteményt pedig újfent megszeretem.
(s)
