A test égő csipkebokra
PICASSO – MNG
Az eddigi legnagyobb magyarországi Picasso-kiállítás nyílt meg a Galériában „Alakváltozások” címmel. Száz mű, elsősorban festmények, kisplasztika, rajz, metszet a modern művészet fenegyerekétől. De nem ettől szenzációs.
| Götz Eszter |
2016-05-11 09:00 |
Emilie Bouvard kurátor és Tóth Ferenc művészettörténész úgy válogatott a hatalmas életműből, hogy nem hiányoljuk a főműveket, ezek nélkül is plasztikusan kirajzolódik az életmű, a gondolkodásmód, az egyre radikálisabb művészetfelfogás. Annál is több: a huszadik század, maga a modern lét.
A legszebb, hogy mindezt az összegzést az a művész mutatja fel, aki végigjárta, sőt sok esetben maga generálta az újabb és újabb művészeti forradalmakat, miközben a festészet mesterségbeli teljességétől lépésről lépésre haladt a lehető legredukáltabb kifejezésmód felé. Már kamaszkorában birtokában volt egy rendkívül gazdag festői tudásnak, és innen haladt módszeres analízissel visszafelé, a gyerekrajzig és a primitív kifejezési formákig. A párizsi Musée national Picasso gyűjteményéből merített törzsanyag és azt ezt kiegészítő jeruzsálemi, moszkvai, bázeli, berni, stuttgarti, illetve budapesti múzeumoktól kölcsönzött művek most ezt az utat jelenítik meg. A kiállítás fő témája az emberi alak ábrázolása, a figurális festészet Picasso-féle útja. De ezzel együtt azt is vizsgálja, hogyan jutott el a festészet forradalma a nonfigurativitáshoz, és hogy az a mód, ahogyan Picasso dekonstrukció alá vetette az emberi alakot, valóban nonfiguratív-e; elemzi a csúfság ábrázolását és az emberi alak jellé válását a festészetben, a későbbi alkotói korszakokban felbukkanó nemi bizonytalanságot, az ikonok használatát, a műteremfotókon keresztül az alkotó és közege, játékos és játék viszonyát. Így rengeteg olyan következtetést bont ki, vagy csak sejtet, amelyeket a mai digitális kor embere talán még mélyebben megél a mindennapokban, mint a huszadik századé. Olyan alapvető fogalmakat tesz láthatóvá Picasso életművén keresztül, amelyek a művészetet közvetlenül összekapcsolják a mindennapi érzékeléssel.
A kurátorok tehát olyan utat választották, melyen át a felkínált anyag a lehető legtöbb oldalról befogadható és átélhető. Mindehhez pedig nem nyúltak külső eszközökhöz. Az egyes témaköröket bevezető falszövegek, egy-egy képet kísérő magyarázatok nem vonják el a figyelmet az élményszerűségről, és bátran nélkülözték a látványos körítést. Maga a válogatás, a művek egymáshoz rendelése, a gondolatok kibontása hozza a nagy találkozást. A földszinti terem idősávja és az egyes életszakaszokhoz illesztett eredeti fotók mellett egy rövid fogalmi bevezető is ráhangolja a nézőt az emeleten váró élményre, de bölcs módon nem magyaráz, inkább csak kérdéseket vet föl. Ezt a fokról-fokra beavató módszerességet viszik tovább az egyes termek.
Az első egység a korai szakaszt mutatja be, a pályakezdéstől a párizsi művészközeggel való találkozásig. A tárlat egy 1895-ös portré kapcsán kiemeli a spanyol festészeti és szellemi-vallási tradíciók megjelenítését, melyet Párizs hatása igen korán, már a századfordulótól alaposan átformál, először az úgynevezett kék korszak melankóliájával, majd a festészet és a költészet szoros összekapcsolásával. De az egyes korszakok és kifejezési eszközök közötti kölcsönhatások is szépen kibontakoznak, mint például a spanyol hagyomány újbóli felbukkanása jóval később, a Guernica megfestése körüli időkben; illetve külön szálon elindul a Picassónál olyan fontos grafika műfaja, a Mutatványosok című sorozattal, és az egyes fejezetekben egyre változatosabb képpel egészíti ki a nagy vásznak sorát.
Az első évtized után a kubista korszak következik, csúcsán az Avignoni kisasszonyokhoz készült tanulmányokkal, az Anya gyermekével című művel, vagy a zeneiséget a képbe illesztő zsánerekkel. Itt szembesülünk azzal, hogy a látvány helyett maga a koncepció kerül a vásznakra, a festő fokozatosan megszabadul a közvetlen formaábrázolás kényszerétől, és kidolgozza az autonóm festészet módszereit, hogy a látvány helyett a valóságot közvetíthesse. Miután a hangok, a fénytörés, az érzékelt valóság minden része bekerül a képbe, itáliai útja után Picasso ismét vált, a letisztult, nagyvonalú harmóniák felé fordul, festészete klasszicizálódik. A fordulatot Olaszország, és mellette a Gyagilev balettművészetével és táncosaival való találkozás hozza el, ahogyan minden nagyobb váltást egy-egy új benyomás, újabb szerelem, egy új világ megnyílása ösztönöz. A találkozások sorát is szépen bontja ki a kiállítás, hangsúlyozva a nőalakok hatását, a portrékon megjelenített asszonyok karakterét, és azt a megújuló erőt, amelyet ők gyakoroltak Picassóra. Ezáltal az egyes korszakok nem töredeznek műtörténeti fejezetekre, hanem a mélyen átélhető érzelmekből és az európai huszadik század fejleményeiből egyszerre jutunk el egyikből a másikba, a klasszikus formákból a szürrealizmus kalandjához, a spanyol polgárháborúhoz és a női testek kompozicionális szétszabdalásához.
Nagyjából itt, a Minotaurosz megjelenésénél döbben rá a néző, micsoda koherens művészi gondolatvilágban járkál, hogy a mitológiai bika-szörnyben megtestesülő szexuális falánkság és a korszak tobzódása a tömeggyilkosságban milyen zavarba ejtő módon korrelálnak egymással Picasso műveiben. Innen már nem kérdés, hogyan függ össze a negyvenes években festett virágasszony-sorozat és a politikai szerepvállalás, és miért jön az újabb nagy fordulat, a primitív művészethez, a gyermekrajzokhoz való visszafordulás. Az utolsó egységben a lecsupaszított férfi-nő viszony jelenik meg, a műtermek világa – Brassaï és a kor többi sztárfotográfusának képein –, a művészet nagy játéka az elődökkel és önmagával.
A kiállítás a Picasso által gyakran felvállalt clown figurájával zárul, a nagy játékossal, aki végigsétált a századon, és a nyomában egy új művészet született: a legutolsó művek Manet, Delacroix ikonikus műveit hangszerelik át a játékosság jegyében. De pátosszal, komolykodással sehol nem találkozunk. Éppen ettől hat a tárlat ilyen erősen: nem a nagybetűs művészethez visz közel, hanem egy rendkívül bátor, kísérletező hajlamú homo ludens látásmódjához, aki a saját belső szabadságával a figurativitást elszabadította az alakábrázolástól, a látottat az átélhetőtől és ezzel, ahogyan maga is megfogalmazta, a festészetet szobadíszből fegyverré alakította.
