Visszatérés a forráshoz
REFORMÁCIÓ 500
Ige-idők – A reformáció 500 éve kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban.
| Götz Eszter |
2017-05-10 08:13 |
Példaszerű, ahogyan a Nemzeti Múzeum összegző reformáció-kiállítása elkerülte a nagy évfordulók nyomásával gyakran együtt járó buktatókat, és olyan szépen átgondolt bemutatót hozott létre, amely alighanem mintát ad a további kultúrtörténeti feldolgozásokhoz.
A múzeum saját, bőséges történeti anyaga ellenére a nyolc kurátor (a Nemzeti Múzeum, a nagy református és evangélikus gyűjtemények, az MTA és az OSZK szakemberei) úgy döntött, hogy együtt felülemelkednek a kötelező művészettörténeti és felekezeti szempontokon, és a közös gyökérhez – a reformáció szellemiségéhez – visszanyúlva, a közösségekre helyezik a hangsúlyt. Így a közel száz kölcsönző intézmény között, a nagy egyházi és művészeti gyűjtemények mellett szép számmal szerepelnek gyülekezetek, határon inneni és túli falvak, a reformált egyházak minden ágának követői. Ez az elvi alapvetés azt az eredményt hozta, hogy a reformáció fél évezredes magyarországi történetében egyenrangúan jelenik meg a magaskultúra és a népi hagyomány, az ország vezető politikusainak, egyházi méltóságainak környezete és a városi, mezővárosi és falusi mindennapok, a történelem és a jelen. Nem hierarchiában, hanem egymás mellett, egymást erősítve. A sokarcúság ilyen hiteles láttatásának köszönhetően ihletett pillanatok érik a nézőt minden teremben, minden tematikus egységnél. Nem pusztán értékes tárgyak rendszerbe helyezett csoportjai között bóklászik, hanem maga is átéli egy-egy téma kapcsán azt a korszakot, jelenséget, gondolkodásmódot, amelyet a kiállítás a reformáció kapcsán megjelenít. Ráadásul a Somlai Tibor tervezte kiállítási enteriőr mindezt emelkedett, szépséges, mégis testközeli látványba foglalja.
A hitbéli változások következményei a képi fogalmakban, a tárgykultúrában, illetve a nyelvhasználatban legalább olyan jelentős fordulópontok, mint a történelemórán tanult politikai, gazdasági és hadtörténeti események. A mikrotörténelem beépülése a makrofolyamatokba szavakkal és képekkel kezdődik, állítja a kiállítás – ez a címben is tömören és hatásosan megfogalmazódik. A tárlat a 15. század végi, 16. század eleji Európa körképével indít, a változások szülte bizonytalanság, a nagy pestisjárványok kataklizmája, az elvilágiasodott egyház pompája és korrupciója, a földi hierarchia túlvilágra vetített képe jelenik meg a látomásokban, az általános rettegést közvetítő szentképekben. Utolsó ítélet és a bűnösök elkárhozása, s mellette a római Szent Péter-bazilika első, impozáns vázlatai; korabeli misekönyvek és szentségtartók mellett rebellis vándorprédikátorokat, krisztusi egyszerűséget hirdető szekták, az újfajta kegyesség, a hit személyes átélésének ekkor jelentkező mozgalmának dokumentumai. Maga a reformáció a következő teremben indul, és rögtön sokfelé ágazik: Luther és Kálvin, a magyarországi közösségekre igen nagy hatást gyakorolt Melanchton Fülöp, az első bibliafordításokat megjelentető nyomdászok Károlitól Szenczi Molnárig, korabeli portrék és ritka ősnyomtatványok. És mindenekelőtt a magyar valóság: a török hódítás, egy eddig ismeretlen kultúrával való hirtelen találkozás, megfejelve az államiság megszűnésével, a rend teljes felbomlásával és a katolikus egyház átpolitizált szerepével.
A reformáció tanai nálunk különösen érzékeny befogadó közegre találtak. Egzisztenciális, vallási és életvezetési keretet adtak egy széthullott világban, politikai különállást az erdélyi fejedelmeknek, kulturális értelemben is használható menedéket a szellem embereinek. A saját élettel józan keretek között való önrendelkezésének lehetőségét, egyfajta modern értelemben vett felelősségvállalást. A sokféle gondolat gazdag változatosságban bomlik ki a további egységekben, az Esterházy-kincstár darabjaitól és Thurzó György nádor ravatalképétől Rákóczi György, Bethlen, Bocskai portréin és iratain, a korabeli politikai röplapok, vitairatok érvrendszerén át a „kálvinista Róma” (Debrecen) és a „keresztyén respublika” (Kecskemét) megidézéséig. Fotók, magyarázatok, eredeti berendezések és rekonstruált részletek segítenek átlátni a liturgikus tér átalakulását, ritkán látott tárgyakon vonul fel a református gondolkodásmód képi nyelvezete, a családon belüli élettől a közösségi magatartásmintákig, az irodalomtól a zenéig. A kiállítás vizuális rendszere annyira koherens, hogy az egyik legmegkapóbb installáció egy egyszerű rekeszsorban a „nyomhagyók” egy-egy tárgyát együtt jelenítik meg: a régi református relikviákkal szépen megfér itt Páskándi Géza szemüvege, Vörös István mai zsoltáros kézirata és Weöres Sándor tányérja, Mikszáth pohara és Ottlik bibliája, miközben néhány lépéssel arrébb a lőcsei gyülekezet pergődobja és a torvaji evangélikus templom orgonája, majd Benczúr Emese mai gyöngy-szobra fogad. Az utolsó terem pedig a 19. századi művészeti és közélet református, vagy a reformációval mint témával foglalkozó jelentős alakjait emeli ki, Tisza Istvántól Karátson Gáborig. A kiállítás mellé egy dokumentumfilmekre épülő kamaratárlat is készült a 20. századi protestáns életutakról; ennek egyik központi eleme az 1951-ben államosított pataki református kollégiumot „visszafoglaló” diákok kevéssé ismert exodusa.
500 év vallási mozgalmait, széttartó gyülekezeti hagyományát érthetően és megtapasztalható módon összefoglalni, s mindezt a jelennel organikus egységbe foglalni: ezt a lehetetlennek tűnő feladatot bravúrosan oldotta meg a Nemzeti Múzeum tárlata. A kísérőül kínált kis prospektus nem is a látottakat magyarázza, csupán lexikon-szerűen felsorol néhány alapfogalmat. Ha tetszik, a reformált vallás kisszótárát adja a látogató kezébe, hogy a látványos bemutatót a reformáció számára oly fontos szóbeliség erejével is megtámogassa.
