Mi történik a ruhákkal, ha múzeumi térbe kerülnek?
Ruha teszi
Miért divatosak a divatkiállítások? Elképzelhető-e a ruha test nélkül, avagy lehet-e pusztán műalkotás, ha megfosztjuk elsődleges funkciójától?
| Hermann Veronika |
2012-08-10 12:49 |
A nyugati kultúrában az emberi test kulturális értelemben mindenekelőtt felöltöztetett test. A meztelenség sok esetben még ma is tabunak számít. Mindenki által ismertek azok a szigorú tiltások és korlátok, amelyek azt szabályozzák, a test hogyan mutatható be a társadalmi térben. A ruha alapvető funkciója nemcsak az, hogy védjen az időjárási körülményektől, hanem az is, hogy társadalmilag alkalmassá és elfogadhatóvá tegye a testet, vagyis az egyént, aki viseli. Ez látszólag egyszerű probléma, mi történik azonban akkor, amikor a ruha maga önálló tárggyá válik, és műalkotásként kezd el viselkedni? Bemutatható-e egy tervezői életmű a múzeumban? Mit ér egy divatkiállítás azok nélkül a viselhető darabok és kiegészítők nélkül, amelyekből naponta több ezret vásárolnak meg?
Szép, de csak a kifutón
Joanne Entwistle brit divatszociológus szerint a ruha test nélkül kifejezetten kísérteties, vagy akár megrázó is lehet, például ha elhunyt szerettünk ruháiban csak a hiánya van jelen. A divat kulturális fogalmában számtalan kettősség, látszólagos paradoxon figyelhető meg. A ruha funkcionális és esztétikai vonatkozásainak különbözősége éppen ezek közül való. Hányszor hallani egy haute couture bemutató láttán, hogy szép ugyan a ruhaköltemény a modelleken, de a való életben nem lehetne hordani. Egy divattervező ma már sokkal inkább művésznek, esetenként celebritásnak tartja magát, mintsem iparosnak, ahogyan korábban. A kreativitás és a rugalmasság azok a tulajdonságok, amelyek nélkül ma már mit sem ér egy tervező, és érdekes módon a bemutatókon is egyre inkább elkülönülnek azok a darabok, amelyeket viselésre, és azok, amelyeket kizárólag modellekre és múzeumba szántak.
Posztfunkcionalizmus
Jóllehet mára teljesen kanonikussá váltak, a divattervezők életművét bemutató kiállításokkal kapcsolatban jelentős problémát okoz, hogyan válnak a divatipar profán termékei a múzeum ún. szakrális terében hirtelen műalkotássá. Divat és múzeum konvencionális fogalmai első hallásra talán ellentétesnek tűnnek. A sajnálatosan még ma is sokak szerint a múzeumban kiállított műtárgyaknak örök érvényű igazságokat és autenticitást kell sugározniuk, ellentétben a divat folytonosan változó, világi és felszínes produktumaival. A művészetfogalom és művészetpolitika változásai azonban egyértelművé tették, hogy a vizualitásra és gyors információáramlásra épülő, újragondolt kiállítóterekkel rendelkező múzeumi szcénában igenis helye van a divattervezők alkotásainak, annál is inkább, mert a műtárgypiacot ugyanúgy a fogyasztás, a brandteremtés, valamint az aktuális árfolyam befolyásoló hatása jellemzi, mint a divatot.
Kifutó a kiállítótérben
A divattervezők életművét bemutató kiállítások jellegzetessége, hogy a kiállítóteret sokszor megpróbálják a divatvilág ismert vizuális ikonográfiája szerint alakítani, ezzel mintegy a teret is a kiállítás szerves részévé tenni. Így volt ez tavaly a Victoria and Albert Museumban rendezett Yohji Yamamoto életmű-kiállításon is, ahol az installációkat egy kifutóra emlékeztető térben helyezték el. Yamamoto életműve a határok eltolásáról szól, saját bevallása szerint azért lett divattervező, hogy a nők férfiruhákat is hordjanak. Yamamoto munkáiban nemcsak a nemek és életkorok, hanem a keleti és nyugati hagyományok is termékenyen keverednek. A kiállítótérben jelen voltak a gazdag alkotói pálya fontos darabjai, az anyagok és formák összjátékából egy kettős, határokat ledöntő, vagy talán határtalan kulturális fúzió volt kiolvasható. Tokió nem véletlenül közelít ahhoz, hogy Londonhoz, Párizshoz és New Yorkhoz hasonlóan valódi divatfőváros legyen. A Victoria and Albert Museumban egyébként jelenleg olyan kiállítás látható, amely az angol glamour stílust mutatja be az 1950-es évektől. A divatkiállítások – bármilyen más kiállításhoz hasonlóan – alkalmasak arra, hogy nemcsak egy szerzői-alkotói életművet, hanem egy bizonyos stílust, korszakot vagy régiót mutassanak be materiális termékeken keresztül, kulturálisan szinte belerántva a befogadót az adott kontextusba.
DivatMETszet
A leghíresebb divatkiállításokat egyértelműen a New York-i Metropolitan Museum of Artban (MET) rendezik. A Costume Institute nevű intézet gyűjteményében több mint 30 ezer ruha és kiegészítő található a legkülönbözőbb korokból, országokból és alkotóktól. A múzeum szoros viszonyt ápol 
Anna Wintourral, az amerikai Vogue legendás főszerkesztőjével, aki a jelenleg futó, Schiaparelli and Prada: Impossible Conversations elnevezésű kiállításban is közreműködött. A kiállítás két nagyszerű olasz tervező, az 1973-ban elhunyt Elsa Schiaparelli és a jelenleg a csúcson lévő Miuccia Prada kollekcióiból és kiegészítőiből válogat. Schiaparelli a két világháború közötti divatvilág egyik meghatározó tervezője volt, nem mellesleg pedig Coco Chanel legnagyobb riválisa. A cím – lehetetlen párbeszédek – Miguel Covarrubias 1930-as évekbeli híres karikatúra-sorozatára, a „Lehetetlen interjúk”-ra utal, amelyet az amerikai Vanity Fair magazinnak készített. A kiállításon az alkotók tárgyi életműve mellett olyan kisfilmek láthatók Baz Lurhmann rendezésében, amelyeken elképzelt beszélgetések zajlanak Prada és Schiaparelli között, akit Judi Dench angol színésznő kelt életre. A koncepció, hogy olyan tervezők életművét mutatják be egy kiállításon, akik nemcsak tematikusan, hanem történetileg is párhuzamba állíthatók egymással, azt bizonyítja, hogy a tervezői életművek kiállításai nem sokban különböznek – például – egy jeles festő vagy szobrász retrospektív tárlatától.
Coco Chanel és Karl Lagerfeld közös életműve is a Metropolitan Museum of Art falai között, egy nagyszabású Chanel-kiállításon érte el egyik csúcspontját 2005-ben. Karl Lagerfeld maga is megfogalmazta a divatkiállításokkal felmerülő problémákat a megnyitón: „A test, a lélek, és a viselkedés adja a ruha varázsát. Egy múzeumi térbe tervezett ruha sosem lesz hordható” – nyilatkozta a The New York Timesnak (Chanel: Coco meets Karl). Coco Chanel volt az első, aki ünnepelt tervezőből ünnepelt személyiséggé vált, aki megszabadította a ruhákat és a nőket számos közhelytől, akinek nemcsak a kis feketét köszönhetjük, hanem korát megelőzve a szabadság és önállóság testet öltött kreációit is. A múzeumban kiállítva a ruhák valóban műtárgyként funkcionálnak, magunkra öltve őket azonban sokkal többek lesznek puszta anyagnál és formánál. Testté válnak.
Fotó: http://nymag.com, http://www.designboom.com
