©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Térvisszafoglalás

A látogató azt gondolhatja, eltévedt: Lakner Antal retrospektív kiállítása helyett egy edzőtermet talál a Ludwig Múzeumban. Aztán kiderül, hogy jó helyen jár.

Lakner művei nem mondhatók műtárgyaknak a szó hagyományos értelmében. Nem lehet úgy sétálni közöttük, mintha ott sem volnánk. Nem puszta szemlélésre készíti őket, hanem aktivizálja a közönséget, a befogadást intenzív kapcsolattá – ha nem csengene már régóta üresen a kifejezés, azt mondhatnánk, interaktivitássá – tágítja. Ő maga sem egyszerűen alkotó, inkább tudományos projekteket kidolgozó, megtervező és létrehozó, működő tárgyakat formáló konstruktőr.

INERS Dupla-és mikrogravitációs állapotok, 2005 © Lakner Antal. A művész jóvoltából

Semmibe hulló energia

Tárgyaival egy a baj: kiválóan használhatók, de nem hoznak eredményt. Az extra súlyos mobiltelefon, a talicskatolást imitáló erőgép, a metróutazás közben használható szörf, vagy a Berlin 20 év alatt termelt hulladékából épített hegy háromdimenziós modellje nem védettséget élvező műtárgy, de nem is funkcionálisan visszaigazolható, praktikus eszköz. Nem hajtanak hasznot, a beléjük fektetett munka valójában a semmibe hulló energia, amelyet a tárgyak bármiféle magyarázat nélkül egyszerűen elnyelnek. A talicska nem mozgat meg egyetlen köbcenti anyagot sem, a mobiltelefon nem létesít kapcsolatot senkivel. A mozdulatok a valós térben nem sugároznak tovább, zárványként halmozódnak fel, majd elenyésznek.

Hiány

A retrospektív tárlat Lakner esetében szépen kijelöli a művész által bejárt gondolatköröket. Nem a művészetének fejlődésvonalát, nem egy valamilyen irányban ható haladást mutat – ahogyan a

INERS Felvonógyakorlatok
2006 © Lakner Antal. 
A művész jóvoltából

művek, úgy alkotójuk életműve is makacsul tagadja a haladást –, sokkal inkább a munkamódszerét tárja fel, a világhoz való viszonyulás nagyon jól körülírható stratégiáját. Lakner nem létező dolgokat csinál. A hegy nélküli városba hegyet „fejleszt”, a kommunikációs eszközök görgető ujjmozdulatát izommunkává alakítja, a Bécs és Budapest között kultúrpolitikai szándékkal meghirdetett „kulturális híd” helyébe az olcsó fogászati kezelésre átránduló osztrák lakosság szájába ültetett foghidakat teszi. A nem létező funkciókat magukra vállaló tárgyak és képek éppen a nemlétükre, az üres helyre, az üres gondolatra fókuszálnak, mintegy megjelenítik a hiányukat.

Persze ez a hiány a körülötte lévő telített mező, a létező tárgyak, létező gondolatok és cselekvések értelmét – és értelmességét – is rögtön kétségbe vonja. Rávilágít a valódi kommunikáció hiányára a telefónia világbirodalmában, a testi jelenlét hiányára a nyüzsgő városi térben, a mozgás fikciójára a járműveken álló utasok testi valóságában. Mozdulatokat imitál, amelyeknek oka fogyott, mivel a konkrét mozgásra, a test erőivel végzett munkára a modern társadalomban már nincs szükség. Lakner eltávolítja a valós fizikai teret a test megnyilvánulásaitól, a valós mozdulatot annak céljától. A testtudat így, ebben a formában elveszíti kapcsolatát a reális térrel – ahogyan a társadalomban való jelenlét is szétmállik a virtuális kapcsolatrendszer súlya alatt. Lakner szellemes, szatirikus tárgyai szembemennek a folyamattal. A súlytalan jelenlétből duplagravitációs ruha lesz, amelyben majdnem lehetetlen megmozdulni a beleépített súlyok miatt; az állandó, intenzív ingertömegből egy fekete, zárt kabin, amelynek medencéjében nagy sűrűségű sóoldat várja a gravitációtól, és egyáltalán bármilyen külső hatástól vagy mozdulattól menekülni vágyókat – ebbe a látogatók bejelentkezés alapján

Freehand - az egérpad, 

tényleg belemerülhetnek a kiállítás idején. Minden eszköz tökéletes kivitelezésben, mérnöki precizitással készült, kitűnően működik, és a klasszikus műtárgy-restaurálás helyett karbantartásra is szorul,hiszen az utóbbi években sokuk már körbejárta a világot, és intenzív igénybevételnek vannak kitéve.

Térhonosítás

Feltéve, ha a néző hajlandó szóba állni Lakner „munkagépeivel”, mágneses egérpadjaival, ha van annyi vállalkozó kedve, hogy kipróbálja a metrószerelvényben használható szörföt – természetesen a kiállítótérben ehhez kicsinyített metrókocsirészletet, a liftbeli tornagyakorlatokhoz liftet is kap –, egyszóval ha részt vesz a Lakner által felkínált „térhonosítási” játékban. A Ludwig Múzeum kiállítótere ezért most gumipadlót kapott, hogy ez is elemelje az itt elképzelhető mozdulatsorokat a tárlatlátogatás hagyományos közegétől; a feliratok inkább használati utasítások, fotón látható demóvariációk közlik a várható eredményt. A testtudat fölébresztése persze magával hozza a szélesebb térben létezés tudatosítását is. Ahogyan Lakner posztkonceptualista művészete átírja a műtárgy és a használati tárgy – s ezáltal mű és befogadó, hatás és hasznosítás – kölcsönös viszonyát, úgy kérdőjelekkel bombázza magát a társadalmi teret is, a megvalósuló mozdulatokat és a hozzájuk tapadó, sosem manifesztálódó tartalmakat. Kritikája a test, a szubjektum és a társadalom, sőt a bioszféra szintjén egyformán érvényes metódust követ, összekapcsolva, egészséges módon, egészként kezelve mindazt, ami eredetileg is egybetartozott.