©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Szabadságra csábító művészet

Októberben volt huszonöt éves a berlini Deutsches Historisches Museum. És ekkor nyílt meg A szabadság csábítása. Az 1945 utáni művészet Európában című kiállítás, amellyel a kurátorok merész projektre vállalkoztak.

Szabadság, egyenlőség

Az elmúlt mintegy hetven év művészeti alkotásaiból válogató, a kortárs művészet nagyjait felvonultató, az önreflexiótól sem mentes tárlat a szabadság határainak megismerésére csábítja a látogatót. A szabadság csábítása. Az 1945 utáni művészet Európában című kiállításon 113 európai alkotó munkája tekinthető meg, amelyeket a projekt kurátorai, Monika Flacke, Henry Meyric Hughes és Ulrike Schmiegelt tizenkét tematikus csoportra osztva helyeztek el az egy légterű kiállítótérben. A második világháború lezárultától kezdődő és egészen napjainkig terjedő történelmi korszakot a kiállítás rendezői egyetlen összefüggő történetként szerették volna bemutatni, amit a történelmi események kiemelése helyett a szabadság fogalmának aspektusai mentén tagoltak részekre. Ezzel összhangban a kiállítás koncepcióját nem a hidegháborús ellenfelek, a nyugati és a keleti blokk szembeállítására építették fel. Céljuk inkább az volt, hogy rávilágítsanak arra, hogy a kezdetekkor mind a szocialista rezsim, mind pedig a kapitalista államberendezkedés ugyanazon elméletekből, a felvilágosodás alapelveit adó emberi jogokból, valamint a szabadság és az egyenlőség eszményeiből indult útjára. A lehetséges konklúziók levonása helyett azonban a kiállítás inkább olyan általános érvényű kérdések felvetésére törekszik, amelyekkel felhívhatja a figyelmet arra, milyen fontos szerepet játszik a szabadság megléte vagy hiánya életünk alakításában, identitásunk formálásában és a másokkal való viszonyunk kialakításában.

A tárlat kiindulópontját a francia forradalom egyik alapdokumentuma, az Emberi és polgári jogok nyilatkozata adja. Az egyéni és közösségi jogokat meghatározó, az ember szabadságát hirdető nyilatkozat a kiállítás egészét végigkíséri, egyes cikkelyei pedig külön kiemelve is szerepet kapnak a tematikus csoportok problémafelvetéseinek meghatározásában. Az első teremben, az ész diadalára reflektáló művek között kapott helyet a kiállítás egyik magyar művészének, Erdély Miklósnak a munkája is. Az ész szeme című alkotás a látást mint a világ megismerésének és a valóság észlelésének folyamatát állítja a középpontba, amely azonban csak eszköze a külső környezet felmérésének. A külvilágról alkotott modell ugyanis az agy konstrukciója, amelyet a szemen keresztül érkező ingerekből és képekből állít össze. Az installáció nemcsak az érzékelés sajátosságára mutat rá, hanem már a kiállítás elején summázza annak egyik központi gondolatát. Ez pedig nem más, mint annak feltételezése, hogy nincs objektív álláspont, ahonnan a világ, a benne zajló események, így például a történelem is szemlélhető lehetne. Csak egyéni konstrukciók vannak, amelyek mindig gazdagodnak és formálódnak az agyba érkező újabb információk, ez esetben a látogatót érő vizuális ingerek hatására.

Az első teremben elhelyezett művek egységes, koherens bevezetését adják a kiállításnak. Marcel Broodthaers Winter Garden című installációja az üvegház kényelméből szemlélt világ valótlan képét és az egzotikus tájak felfedezése iránt érzett vágyat állítja szembe, Janis Kounellis 1969-es Untilted című munkája, a gyertyával megvilágított fémtáblára felírt „Liberty or Death Long Live Marat Long Live Robespierre” szöveggel, a forradalom kettősségére, a változással járó fejlődésre és az ezért folytatott harc, a francia forradalom esetében különösen kegyetlen mivoltára hívja fel a figyelmet. Ezt az ambivalenciát idézi fel Ian Hamilton Finley fényinstallációja is, amely a francia lobogó színeinek megfelelően kék, fehér és piros neonokkal rajzolja fel az „Üdvözölve légy, Marat” feliratot. Míg az első tematikus csoport viszonylag zárt egységként határolódik el, addig a második szekciótól a tér nyitottabbá válik, az egyes részek között csak jelképes választóvonalak húzódnak. Ezzel együtt nemcsak a művek közötti párbeszéd lehetősége növekszik meg, de az egyes csoportokon belüli összetartó erő is fellazul. Hasonlóan laza szálat követ a történeti események áttekintése is. Körülbelül a kiállítás feléig a politikai hatalmak csatározásai, a forradalmak kétes sikerei, a pusztítás, terror és elnyomás okozta szenvedések, és az ellenük folytatott küzdelem kerül a középpontba. A tárlat második része viszont már a fogyasztói társadalom problémáira összpontosít, a túltermelést, a természet kizsákmányolását, a társadalmi normák megváltozását, az élettér kialakításának lehetőségeit és az egyén szellemi szabadságát helyezi a fókuszba.

A tematikus csoportok egymásra fűzése bár gazdag asszociációs mezőt alakít ki, akaratlanul is a zsúfoltság érzését kelti. A szekciók nem adnak mélyebb betekintést az egyes témákba, inkább csak felvetnek lehetséges problémákat, és továbbgondolásukat a látogató fogékonyságára bízzák. Bár a vizuális ingerekben gazdag tárlaton a befogadónak nincs könnyű szerepe, az informatív kísérőszövegek útmutatást nyújtanak mind a művek, mind az egyes tematikus csoportok értelmezéséhez. A felvetett problémák sokoldalú megközelítésére biztosítanak lehetőséget a kiválasztott művek. Így például a terror témája köré szerveződő szekcióban az egyén hatalommal szembeni kiszolgáltatottsága és magatehetetlensége jelenik meg a lengyel rendező és díszlettervező, Tadeusz Kantor egyik legismertebb színdarabja, a Halott osztály díszletében: egy pad, mögötte merev testtartásban ülő, koravén gyereknek látszó fiúval. Az angol művészpáros, Jane és Louise Wilson 1997-es videoinstallációjából, a Stasi Cityből származó, a keletnémet titkos rendőrség volt főhadiszállásának kihalt folyosójáról készült fotográfiája viszont sokkal inkább az állandó megfigyelés és lehallgatás paranoiás atmoszféráját idézi meg. De ugyanebben az egységben látható Niki de Saint Phalle Bed című munkája is, amelyben a falapra erősített, majd aranyfestékkel lefújt hétköznapi tárgyak, mint a játék baba, a biciklilánc vagy a férficipő a terror egy köznapibb, ma is jelen lévő formáját, a családon belüli erőszakot juttatja eszünkbe.

Nemzet, nemzetibb

Ha a kiállítás csupán a szabadság lehetséges korlátainak széles skáláját, a társadalom és az állam, az egyén és a közösség sokszor egymásnak ellentmondó érdekeit és konfliktusokkal terhelt viszonyát akarta volna bemutatni, akkor semmi sem indokolta volna, hogy ne egy kortárs művészeti múzeumban kerüljön be. A kiállításba beépített önreflexív gesztusok azonban a tárlat témáját új megközelítésbe helyezik, a lokális kontextust pedig az értelmezés fontos részévé emelik. Az első ilyen mozzanat mindjárt a témaválasztásban van. A hidegháborút közvetlenül tapasztaló, a terror és elnyomás nyomait még ma is őrző város, Berlin ugyanis a leghitelesebb helyi kontextust jelenti a szabadság fogalmáról, békés kivívásának és megőrzésének fontosságáról szóló párbeszéd kialakításához. De a kiállítás a szűkebb értelemben vett intézményi kontextusra is reagál azzal, hogy kiindulópontjának az intézmény küldetésnyilatkozatában megfogalmazott alapelvek egyikét, a felvilágosodást választotta. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy egy nemzeti múzeum fennállásának huszonötödik évfordulóját miért nem egy „nemzetibb” karakterű kiállítással kívánja megünnepelni?

A válaszhoz érdemes visszatérni a kiállítás utolsó, A fejünkben lévő világ címet viselő szekciójának egyik installációjához. Antony Gormley Home című munkája egy földön fekvő műanyag bábúból áll, amelynek fejére agyagházat helyeztek. A ház kicsi ahhoz, hogy a figura otthonra lelhessen benne, ő mégis ragaszkodik hozzá. Hiába kelhetne fel bármikor, mivel nem lát messzebb, csak a ketrecként fejére szoruló falakig, ezért nem tudja, hogy a világ rajtuk túl is folytatódik. A kiállítás azzal, hogy a második világháborút követő európai művészetet helyezte a fókuszba, és ezt a helyi kontextus felől olvassa, arra hívja fel a figyelmet, hogy bár elsősorban egy nemzet tagjai vagyunk, a világ nem ér véget országunk határainál.

Képek forrása: a kiállításról készített videó