Egy éjszaka, amikor minden egyértelmű
NEM EGYÉJSZAKÁS KALAND
Ma éjjel megnyílnak a múzeumok kapui, olyan ajtók is kitárulnak, amelyek máskor szigorúan zárva maradnak. Most a mi archívumunk is kinyílik!
| Magyar Múzeumok Online |
2013-06-22 10:13 |
A Múzeumok Éjszakája – az 1999-ben indult francia példa nyomán – 2003 óta jelent különleges színfoltot a hazai kulturális palettán. Az idei programkínálat gazdagságáról bővebben itt! A program azóta a legnépszerűbb múzeumi eseménnyé nőtte ki magát, miközben a múzeumok, fenntartók számára egyre nagyobb kihívás, hogy a közönség az ilyenkor tapasztalható nyitottságot az év többi napján is élvezhesse, ugyanakkor a látogatók fokozott érdeklődése se legyen tiszavirág életű. A Magyar Múzeumok 2008-as júliusi számában jelent meg Renner Zsuzsa (akkor az Iparművészeti Múzeum főigazgatója) írása, amely a magyar múzeumügy kezdetéről és akkori helyzetével kapcsolatban tesz fel kérdéseket Gondolatok a múzeumok dilemmájáról Szent Iván éjszakáján címmel. Vajon mennyire és mennyiben másként aktuálisak öt év elteltével az itt megfogalmazott problémák?
"Ismét közeledik a Múzeumok Éjszakája, a hazai múzeumi élet mára egyik legjelentősebb, látogatók tízezreit vonzó megmozdulása. A programban részt vevő fővárosi és vidéki múzeumok egymást túllicitálva igyekeznek mind gazdagabb és különlegesebb programokkal magukhoz csábítani a nyárközépi éjszakán a látogatókat. Ez az éjszaka különlegesen fontos a múzeumok számára, a kulturális kormányzat marketingjének köszönhető figyelem felkeltést – nem csekélyanyagi és szellemi erőfeszítés árán – igyekeznek saját intézményükre irányítani. Emellett a 21. századi muzeológia kérdéseiről folyó eszmecsere szempontjából is hasznosítható tapasztalatokat kínál az esemény, felszínre hozza és megmutatja a mai kulturális fogyasztás egyes sajátosságait, s ezzel kapcsolatban a múzeumok működésének legégetőbb kérdéseit.
A Múzeumok Éjszakája olyan pillanata a múzeumi működésnek, amikor a mai muzeológia nagy kérdései – ha csak egy éjszakára is – egyértelműen eldőlnek. A szórakozást, élményt és/vagy minőségi fogyasztást, információt kereső látogatók szabadon jöhetnek, mehetnek, maradhatnak akár egész éjszakára is, ha felkelti érdeklődésüket a programkínálat és/vagy a hely szelleme, vagy továbbmennek, ha ingerküszöbük folyamatos szinten tartására alkalmasabbnak látszik a szemezgetés innen-onnan, más programok megtekintése. A részt vevő intézményekben ezen az éjszakán közösségi terek jönnek létre, melyek bekapcsolódnak a múzeumi helyszínek eleven hálózatába, egyenként és együttesen, pedig a hullámzó-pezsgő város kínálta látványosságok sorába.
A Múzeumok Éjszakáján nem kérdés, hogy a múzeumok – kicsi és nagy egyaránt – kitárják kapuikat, s szabad átjárást engednek a városi térhez. Ilyenkor nem próbálják szűrni, korlátozni, kritizálni, kizárni a fogyasztói társadalom igényeivel való találkozást, mely a városi élet szerves része és velejárója. Nem tiltakoznak az ellen, hogy bekerülnek a szórakoztató ipar gépezetébe, sőt minden igyekezetükkel elébe mennek a fogyasztói igényeknek. Egy éjszaka erejéig nem aggódnak, hogy a magas kultúra és a fogyasztói társadalom szokásai közti különbségek elmosódása megkérdőjelezheti vagy leértékeli magát a múzeumot is. Mélyet lélegeznek a városi levegőből, oldódnak a görcsök, a félelmek. Még mindig igaz, hogy a városi levegő szabaddá tesz?
Vajon miért oldódnak ezek a félelmek a Múzeumok Éjszakáján, és miért jellemzőek még mindig az év többi 364 napján? Miért, hogy Szent Iván varázslatos és veszélyes éjszakáján kacérkodunk mindezzel, majd – mintegy felébredve a szentivánéji álomból – feledjük vagy kijózanodva, éber ésszel felülírjuk kalandjait. A Múzeumok Éjszakáján teret engedünk ugyan a kommerciális igényeknek, de az alkalom egyszeriségével, különlegességével, „törvényen kívüliségével” hangsúlyozzuk, hogy ez a kivétel is inkább a régi szabályt hivatott erősíteni, miszerint a múzeum álom-tér ugyan, de nem szentivánéji értelemben. A szentivánéji kalandban múzeumi dilemmáinkat látjuk megtestesülni.
A klasszikus értelemben vett múzeum az áhítat és az elmélkedés tere. A múzeum az univerzális tudás templomaként arra volt hivatott, hogy megfelelő keretet nyújtson a műalkotás befogadásának megrendítő élményéhez. Csend és emelkedettség jellemezte ezt az elkülönült teret, melyben a műalkotás és a látogató találkozása létrejött, az a meditatív, intim pillanat, amelyben a szemlélő nemcsak a műalkotással állt párbeszédben, hanem önmagával is, nem csak a műalkotásról szerzett ismeretet, hanem általa önmagáról is. A műalkotás megtekintésének szertartása és befogadásának élménye a világról, s ennek részeként az egyénről, az önmagunkról való ismeretszerzés eszköze volt. A világ megismerése egyszersmind a közösségi hagyomány és a közösséghez való tartozás megerősítésére és megújítására szolgált.
A klasszikus múzeum ily módon a kollektív emlékezet színtere és fenntartója; minden törekvésével a közös emlékezet, a hagyomány életben tartását, átadását szolgálja. A szórakoztatóipar ezzel szemben, a válaszok keresése helyett, átmeneti felejtést kínál a mai kor kínzó kérdéseire. Míg a múzeumi élmény, mivel a befogadó részéről felkészültséget és elmélyültséget kíván, nyilvánvalóan kevesek kiváltsága, még akkor is, ha elvileg mindenki előtt nyitva áll a lehetősége, utóbbi valóban mindenki számára hozzáférhető, hiszen befogadói oldalon semmiféle követelményt nem támaszt, elérhetősége legfeljebb pénztárca kérdése. A klasszikus múzeum által képviselt elitkultúra és a mai tömegkultúra nyilvánvaló ellentétben áll egymással, ezért érthető a múzeumok félelme, hogy a média által uralt szórakoztatóipar és tömegkultúra martalékává – ebben az értelemben mindegy, hogy részévé vagy áldozatává – válnak.
Az igazi kérdés az, hogy hogyan vihetik tovább a múzeumok hagyományos értékőrző szerepüket, anélkül, hogy avíttá, unalmassá, érdektelenné válnának? Hogyan lehet a mai múzeum egyszerre elkülönült gondolati tér és olyan hely, amely hallat magáról, amely benne él a köztudatban? Magától értetődő, hogy a múzeumok nem mondhatnak le a látogatóikról, és azok megnyeréséről. A gyűjtés és megőrzés mellett a mai múzeumoknak egyaránt alapfeladata a közreadás, a kulturális javakhoz való hozzáférés. A muzeológia, megújuló erővel, ma is kisebb és nagyobb közösségek tárgyi és eszmei örökségének megőrzését és átadását jelenti. A múzeum, amennyiben állam által fenntartott közintézmény, a köz vagyonát hivatott a köz számára – aki ennek egyébként tulajdonosa – megőrizni és hozzáférhetővé tenni.
A társadalmi hasznosság ma a múzeumok legitimációjának fontos kritériuma. A múzeumokat a társadalom tartja fenn, azért, mert örökségmegőrző és feltáró tevékenységüket a maga számára hasznosnak ítéli. Nyilván addig és olyan mértékben áldoz anyagiakat ezen közintézmények fenntartására, amíg és amilyen mértékben úgy látja, hogy az társadalmi szinten hasznosul. A múzeumok társadalmi hasznosságának mindenkor alapvető, de nem kizárólagos része a múzeumi alaptevékenységek körébe tartozó gyűjtési és megőrzési feladatok ellátása, amelyek ugyanazok vagy hasonlóak, mint a klasszikus múzeumok esetében. Miközben tehát a múzeum továbbra is „Noé bárkája”, az is nyilvánvaló, hogy a szerzett, őrzött és kutatott gyűjteményeknek a mai kor társadalmi követelményei szerint kell hasznosulniuk. Egyszerre kell tudományosan megalapozottnak és népszerűnek lennie, hogy szakmaisága minden eszközével igyekezzen közönségéhez közel kerülni.
Egy kiállításnak sokféle üzenete van. A jó kiállítás szakmai tudásra épül, a tárgyak nem csak önmagukban jelentések hordozói, de a bemutatásuk módja, a kiválasztott kontextus maga is jelentéssel bír. Fontos, hogy a közönség minden rétege, műveltségtől vagy felkészültségtől függetlenül megtalálja a maga olvasatát.
A globalizált szórakoztató iparba integrálódó megamúzeum azért sem valódi alternatíva – és nem is valódi veszély – a múzeumok számára, mert számuk túlzott szaporodásának a finanszírozás lehetőségei is korlátot szabnak. Úgy vélem, hogy a helyi kulturális kötődés vagy a kultúra egy speciális szegmensének képviselete, illetve a fenntarthatóság szempontjai együttesen fogják kirajzolni azoknak a múzeumoknak a körét, amelyek elsődleges feladatuknak tekintik az örökség őrzését a kisebb vagy nagyobb közösséghez való kötődés reprezentálását.
Meggyőződésem, hogy ezek a múzeumok – akár kisebb, helyi múzeumokról, akár nagyobb intézményekről legyen szó – a változó múzeumi világban is megőrzik önállóságukat, mert saját gyűjteményi sajátosságaikra építenek, s támogatókként nem a globális médiavilágban, hanem a helyi értékek fenntartásában érdekeltekre építenek. A múzeumok értékőrzésre alapozott közösségteremtő funkciója újrafogalmazódik: a múzeumi álomtér széttöredezik, de a cserépdarabok újabb lomképekké rendeződnek össze. Az identitásukat biztosan megfogalmazni tudó múzeumoknak, úgy vélem, nincs okuk félni a szórakoztató ipar és a tömegkultúra beszippantó hatásától. A múzeumok Szent Iván éjszakáján sem cserélik fel álomtereiket tömeg-kulturális színterekre. Ilyenkor, a tömegkultúra eszközeit alkalmazva, hagyományos közönségük mellett becsalogatják a szórakozni vágyókat is.
A média eszköztárát igénybe véve, ilyenkor is értékeiket mutatják meg: aki akar, elmerülhet a látványosságok forgatagában, s aki csendre vágyik, bekukkanthat a színfalak mögé. A múzeum, most is, mint régen, felkínálja azt, amit őriz, de már nem csak passzívan, hanem aktívan, olyan eszközöket használva, amelyekre a közönség bízvást reagál. Ezért nem kell, hogy egyéjszakás kalandnak tekintsük a szórakoztató iparral és a tömegkultúrával való kapcsolatunkat, melyre fátylat borít az ébredés valósága. A közösségi tér létrehozása a múzeum falai között, a kapcsolódás a városi terekhez, majd a múzeum megjelenése a városi térben lehetőséget adhat egy újfajta múzeumi közönség megteremtésére, amely, ha az ő nyelvén szólnak hozzá, kész lehet a múzeumi álom újraálmodására.
A tömegkultúra felszívó erejétől való félelem részben abból fakadhat, hogy a múzeumok sem biztosak többé az általuk képviselt értékek erejében. Másrészt talán abból is, hogy Nyugaton az elit- és a tömegkultúra színterei hagyományosan meglehetősen jól elkülönültek egymástól, csakúgy, mint a szent és a profán szféra terei, melyeket éles határvonal választ el egymástól, mióta Jézus kiűzte a templomból a kufárokat. A Kelet megengedőbb, ott a határvonalak egyik tekintetben sem ilyen élesek. Az ázsiai szentélykörzetek számos átmeneti teret kínálnak a szent és a profán között; a zarándok fokozatosan halad az ábrázolásokon keresztül vizuálisan és a vásári forgatagban fizikailag jelenlévő világi nyüzsgés felől a szentély minden sallangtól megfosztott, sötét és egyszerű tere felé. Hasonlóképpen, a magas kultúra reprezentációjának terei sokkal inkább magukba engedik a mindennapi élet megnyilvánulásait, s ezzel megőrzésük, megerősítésük és megújításuk szélesebb társadalmi bázison nyugszik.
Ne féljünk tehát a tömegkultúra hatásától, inkább keressük a kapcsolatot azokkal, akik a szórakozás igényével keresik fel a múzeumot. Tekintsük őket szövetségesünknek, bázisunknak, múzeumi álomtereink potenciális álmodójának. Higgyünk abban, hogy a szentivánéji álom tovább álmodható a hétköznapokban, s hogy ez az álom a múzeumok jövőjének valóságává fordítható."
Fotó: Muzej.hu
