A társadalmi felelősségvállalás többet jelent!
MÚZEUMOK ÉS KÖZÖSSÉGEIK
Milyen közösségeket szólíthatnak meg, vonhatnak be a múzeumok? Újra kell-e definiálni a múzeum fogalmát?
| Lakner Lajos |
2014-06-27 08:51 |
A múzeumokról szóló beszélgetésekben és tanulmányokban egyre gyakrabban találkozunk a múzeumok társadalmi felelősségvállalásának és a közösségek bevonásának kérdésével. Ezek alatt nálunk leginkább az oktatáshoz kapcsolódás szükségességét és a fogyatékkal élők múzeumlátogatási lehetőségeinek javítását értik. Amikor pedig kisebb-nagyobb közösségek bevonásáról hallunk, a legtöbben arra gondolnak, hogy a programok lebonyolítása és a kellő látogatószám felmutatása érdekében fontos együttműködni a helyi művelődési és szabadidős közösségekkel. Hogy a társadalmi felelősségvállalás és a bevonás ennél többet vagy alapvetően mást jelenthet, hazai múzeumainkban keveseknek jut eszébe. Arról nem is beszélve, hogy a fenti elfogadott és deklarált célok és feladatvállalások sem teljesültek maradéktalanul. Ugyan a múzeumok oktatást segítő szerepe eredményesnek tűnik. Erre utal a foglalkozásokon résztvevők száma és sok bizakodásra okot adó példát is fel lehetne sorolni. Fontos azonban annak rögzítése is, hogy alig-alig történtek tényleges felmérések ennek eredményességéről, hasznáról vagy az esetleges korrekció szükségességéről. Leginkább a Múzeumi Oktatási és Képzési Központ tett e téren a legtöbbet: kutatás, tanulmányok és jó gyakorlatok megismertetése. A Közgyűjteményi Főosztály pedig értékeli a múzeumok által megküldött adatokat, és jelentős szerepe van abban is, hogy múzeumaink fölismerték, minél inkább nyitni kell a közösségek felé. A kiállítások azonban a múzeumpedagógia központi szerepűvé válása ellenére is alig-alig veszik figyelembe a látogatók igényeit, noha módszertanilag komolyan megalapozott kiállítás-értékelési eljárások - Vásárhelyi Tamásnak (is) köszönhetően - egyre ismertebbek. A fogyatékkal élők esetében is csak részeredményeket könyvelhetnek el a múzeumok. Sok helyen megtörtént az akadálymentesítés, a kiállításokban megjelentek a tapintható tárgyak és a Braille-írásos feliratok. De elég csak megnézni, milyenek az akadálymentesített honlapok. Egy majdnem teljesen vak barátom panaszkodott arra, hogy sajnos látók tervezik meg a honlapok akadálymentesített változatát, s épp ezért a gyengén látók számára szinte használhatatlanok, s vetette föl joggal, hogy talán őket is érdemes lenne bevonni e fejlesztésekbe.
A múzeumok társadalmi, közösségi feladatainak megvitatására rendezte meg a Múzeumok és Látogatók Alapítvány a Közösségi kiállítások mint a felnőttek fejlesztésének eszközei című Grundtvig Tanulási Kapcsolatok projekt záró konferenciáját. Az előadások a címnél sokkal többre vállalkoztak. Arra, hogy gyakorlati példákon keresztül definiálják újra, milyen közösségeket szólíthatnak meg, vonhatnak be a múzeumok. Ez azonban nem jelent kevesebbet, mint hogy újra kell definiálni a múzeum fogalmát, szerepét és feladatát.
Változó közösségek
A múzeumokat mindig is közösségek vették körül, melyek azonban folyamatosan változtak. A modern múzeum megszületésekor a nemzeti közösséget kívánták megszólítani, noha a művelt, jó módú polgár volt tényleges közönségük. A múzeumok a 19. századtól kezdve a nemzet (mint képzeletbeli közösség) emlékezethelyeként határozták meg önmagukat. E célon hosszú ideig az sem változtatott, hogy a 20. század első felében egyre nagyobb tömegeket szerettek volna becsábítani kiállításaikra. Jelentős változás az 1960-as végén, az 1970-es évek elején következett be, amikor a múzeumok nagyon szélesre akarták kitárni kapuikat és mindenkinek át akarták adni a gyűjteményeikben, adattáraikban fölhalmozott és megőrzött tudást. A kiállításokat tankönyvnek tekintették, s épp ezért tanulóközösségnek gondolták a látogatókat. A következő jelentős cezúra a 1980-90-es évekre tehető. Ekkor a művészeti múzeumok főleg a szenzációra, a nagynevekre és a látványosságra éhes tömeg igényeire alapoztak, a történeti múzeumok pedig a helyi, közösségi identitásképzésben találták meg a feladatukat. Az előbbi főleg a legitimációs és pénzügyi krízisre adott válasz volt, az utóbbi részben arra, hogy a művészeti múzeumok előretörésével párhuzamosan fölöslegesnek tűntek a történeti múzeumok. Napjainkban újra egyre erőteljesebben vetődik fel a múzeumok társadalmi felelősségvállalásának a kérdése. A 90-es években a múzeumi szakembereknek be kellett látniuk, hogy a kultúrát nem lehet mindenkinek átadni, most pedig az is kérdésessé vált, hogy mit is, milyen tudást kell átadni. S föl kellett ismerni azt is, hogy a megőrzés, az archiválás, a feldolgozás és a bemutatás lehetetlen a múzeumtól függetlenül szerveződő közösségek bevonása nélkül. A muzeológusnak nem szaktekintélynek kell lennie, hanem antropológusnak, aki minél alaposabban igyekszik megismerni a társadalom szövetét alkotó közösségeket, kultúrájukat és működésüket, függetlenül attól, hogy a (nemzeti, kulturális, faji, szexuális stb.) többséghez vagy kisebbséghez tartoznak-e. Vagy esetleg a társadalom peremén léteznek.
Paradigmaváltás kell nékünk
A konferencián elhangzó előadások a bevonásra és a társadalmi felelősségvállalásra mutattak meggyőző, néha kevésbé meggyőző példákat. Az előadók és a motivációs előadások kivétel nélkül a paradigmaváltás szükségességéről beszéltek. Ez utóbbiak közül ki kell emelni Maria Vlachou előadását, melyben nagyon meggyőzően érvelt a kultúrához való hozzáférhetőség javítása és a kulturális kínálat szélesítése szükségessége mellett. Az előadások többsége azon felismerésre alapozta mondandóját, hogy a muzeológusoknak antropológussá kell válniuk, fel kell deríteni a látható és rejtett közösségeket, s velük szorosan együttműködve kell a kiállítási és gyűjteményi stratégiájukat megalkotni. Olyan közösségekről van szó, melyek léte és aktivitása korábban érintőlegesen sem kapcsolódott a múzeumok tevékenységéhez. Ami azt is jelenti, hogy sem a hagyományos, sem a világháló által lehetővé vált eszközökkel és módon nem lehet elérni őket. Csak úgy, ha életük és életproblémáik révén vonják be őket a múzeum gyűjteményezésébe, feldolgozásába, kiállításai tervezésébe és életük dokumentumai archiválásába. A problémák, melyekben a múzeumok segíteni szerettek volna, meglepően sokfélék. Bemutatkozott olyan múzeum, amely a demenciával élők számára próbál segíteni, úgy, hogy az ott őrzött tárgyakat az emlékezőképesség javítását szolgáló foglalkozásokon is hasznosítja. Máskor arra láthattunk példát, amikor a többségi és a kisebbségi (idegen) kultúrák közti közvetítés feladatát vállalták magukra a múzeumok. Más esetben marginalizált közösségeket igyekezetek elérni, önismeretüket és arc támogatni. Munkatársaik inkább tűntek szociális munkásoknak, mintsem muzeológusoknak. Volt olyan múzeum, amely a még feldolgozatlan múlt közös feldolgozására hívta a mindennapi történelem tanúit.
Megfordul a hagyományos szerepmegosztás
Számomra az egyik legérdekesebb előadás a London Metropolitan Archaives tevékenységét mutatta be. A levéltár azokhoz a közösségekhez szeretne eljutni, akikről nem esik szó a hivatalos történetírásban, és épp ezért általában nem is gyűjtik a rájuk vonatkozó és az általuk létrehozott dokumentumokat. E levéltár viszont épp e közösségeket kutatja fel, s gyűjti a rájuk vonatkozó anyagokat, mégpedig úgy, hogy a gyűjtésbe és a feldolgozásba bevonják e közösségek képviselőit, ezáltal megfordul a hagyományos szereposztás. Nem a tekintélyes, intézményesen hitelesített szakemberekre hivatkozó közgyűjtemények tanítanak, hanem épp ellenkezőleg, ők tanulnak azoktól, akiknek a dokumentumait begyűjtik, hiszen ők, függetlenül a szubjektív látószögtől, mégiscsak jobban tudják fölkutatni és leírni életük eseményeinek dokumentumait. A levéltár munkatársai abban bíznak, hogy e gyűjtemények feldolgozásakor elmesélhetővé vált történetek hatni tudnak a mainstream történetírásra.
Nagyon tanulságosak voltak a világhírű, sok látogatót vonzó múzeumok munkatársainak a beszámolói is. E neves intézmények foglalkozásokra hívták meg a betelepült, más kultúrájú közösségek tagjait. Céljuk részben az volt, hogy megismertessék és elfogadtassák a többségi társadalom kultúráját: a bevándoroltak megismerkedhettek egy angol palota életével, és ezen keresztül az angol történelemmel. Másrészt megmutatkozási lehetőséget biztosítottak e kisebbségek számára: egy jellegzetes tárgyukat állították ki a múzeumban. A program eredményességével kapcsolatban bennem kételyek merültek föl, mert az előadók nem tudtak számot adni arról, mi volt a program sikerességének mérője. Számomra úgy tűnt, megelégedtek azzal, hogy csak a projekt idejére vonták be a kisebbségben lévő, saját kultúrájukat megélő közösségek tagjait. Arra ugyanis már nem voltak kíváncsiak, hogy volt-e, és ha igen, mi volt a projekt hosszú távú hatása. Vagyis a program segítségével valóban létrejött-e párbeszéd a különböző kultúrák között?
Elgondolkodtató volt azon projekt is, amely a nemzeti irodalmak szereplőinek, legismertebb karaktereinek bemutatására épült. Újra, de nagyon személetesen igazolódott, hogy a nemzeti irodalmak hősei legalább annyira segítik a közösségi identitás megerősödését, mint a sztereotípiák kialakulását.
Egy magyarországi múzeum előadója által koordinált projektből világossá vált az is, hogy továbbra is az emlékmentés a múzeumok egyik legfontosabb feladata. A modern múzeum megjelenésétől kezdve megfigyelhető feladatvállalásról van szó, melynek ténye abban ragadható meg, hogy a múzeumok mindig a már veszélyeztetett, eltűnőben lévő életformákat, a hozzájuk tartozó tárgyakat és történeteket próbálják begyűjteni. Igaz, létezik olyan, kiállítások és kiadványok által alátámasztott elgondolás is, mely szerint a múzeumok feladata a kortárs, az éppen történő világ archiválása is. Úgy tűnik, e kétféle szerepértelmezés egyszerre van jelen múzeumaink tevékenységében.
Szemléletváltozásra van szükség, figyelmeztettek az előadók. A múzeumok jövője ugyanis nagymértékben attól függ, hogy képesek-e nem hagyományos kapcsolatokat kialakítani az emberekkel. Képesek-e nem látogatóként tekinteni rájuk.
A fentiek alapján is látható, hogy a Múzeumok és Látogatók Alapítvány által szervezett konferencia olyan kérdéseket tett fel, melyekre előbb vagy utóbb minden múzeumnak válaszolnia kell. Jó lenne, ha inkább előbb, hogy ne legyen késő, amikor már a múzeumok is a veszélyeztetett és megmentésre szoruló "tárgyak"-ká válnának. Útban az eltűnés felé.
Persze annak érdekében, hogy ez ne így legyen, elengedhetetlen a múzeumok pénzügyi és emberi erőforrásainak bővítése is. Ezek hiányában a szemléletváltás csak lehetőség marad.
A konferencia a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósult meg a CETAID (Community Exhibitons as Tools for Adults’ Individual Learning) c. projektben, amelyet az Európai Unió Egész életen át tartó tanulás programja támogatott. További információ: www.mlalapitvany.hu
Fotó: Tribune.com
