Emberek az állatkerti kifutón
A vadember feltalálása
Különleges céllal nyílt meg 2011 novemberében a Quai Branly Múzeum az Emberek az állatkertben: A vadember felfedezése című kiállítása.
| Szeljak György |
2012-02-24 10:53 |
„Valóban érdekes látvány az a 250 néger atyafi, akik az ezredévi ünnep tiszteletére Afrikából Budapestre jöttek, s most ott tanyáznak az Állatkertben. […] Szelíd ez a faj, békeszerető; aztán a telep kitűnően is van szervezve. Sehol rossz szag ennyi vad ember közt! Ez igazán bámulatos. Nem éreznek semmiben hiányt; jó húsban vannak, elégedettek: s csodák csodája, nem koldulnak! Ellenkezőleg, modoruk a legtisztességesebb. Nem idegenkednek a nézőtől; mosolyognak rá, szívesen váltanak szót vele; néhányan beszélnek angolul is.” Akár ez a Vasárnapi Újságban („Egy darab Afrika Budapesten”, 1896. augusztus 30.) megjelent tudósítás is bekerülhetett volna az Emberek az állatkertben: A vadember felfedezése című kiállításba, amely múlt év novemberének végén nyílt meg a párizsi Quai Branly Múzeumban.
Félmeztelen, csontot rágó afrikai kannibálok egy észak-franciaországi „törzsi faluban”; ázsiai, afrikai és óceániai családok, amint a közönségtől elkerítve élik mindennapjaikat az európai állatkertekben; Buffalo Bill vadnyugati cirkusza; zulu táncosok egy londoni színpadon – festmények, szobrok, diorámák, minatűrök, plakátok, képeslapok, fényképek, filmfelvételek őrzik e korszak emlékét, és nyújtanak betekintést az „egzotikus performance ipar” működésébe.
A kizsákmányolt kiállítási tárgy
A párizsi történet 1550-ben kezdődik, amikor Lyonban egy ünnepségen igazi brazíliai vadembereket, tupinamba indiánokat mutattak be II. Henrik királynak. És 1958-ban fejeződik be, amikor az utolsó európai „élő látványosság” során kongói lakosok szórakoztatták a belga 
nagyérdeműt. E több évszázadot felölelő utazás során a kiállítás hangsúlya a 19. századra és a 20. század első évtizedeire esik. Arra az időszakra, amikor az idegenek bemutatása a tömegszórakoztatás része lett Londontól St. Louis-ig és Hamburgtól Tokióig. Állatkertekben, cirkuszokban, színpadi előadásokon, eredeti lakóhelyüket utánzó falvakban, torzszülötteket, csodabogarakat bemutató vásári előadásokon, vagy éppen világkiállításokon jelentek meg a távoli kontinensekről áthozott férfiak, nők és gyermekek. Miközben emberek millióinak nyújtottak szórakozási és kukkolási lehetőséget ezek az előadások, 1800 és 1958 között több mint 35 000, szülőföldjéről gyakran erőszakkal vagy hamis ígéretekkel elhozott őslakos vált a bámulat és kizsákmányolás tárgyává a világ nagyvárosaiban.
A kiállítás célja, hogy visszaadja a nevét ezeknek az embereknek, és elmondja elfeledett történeteiket. 600 tárgy és archív filmrészletek segítségével mutatja be, hogy az aszimmetrikus, kolonialista jellegű kulturális találkozások hogyan formálták meg történetileg a Másikról kialakított nyugati képet. Hogyan homályosult el a határ a kukkolás, a szórakozás, a rácsodálkozás, a tudományos érdeklődés, a hétköznapi és a tudományos rasszizmus elképzelései között.
A vadember, a művész, a csodabogár és az egzotikus nagykövet
A tárlat kronológiailag követi végig e kulturális találkozások történeti típusait. Az első részben a 15. és 18. század között Európába érkező idegeneket mutatja be, akiket négy típusba sorol: a vadember, a művész, a csodabogár és az egzotikus nagykövet. Ebben a részben láthatjuk azokat a dokumentumokat, amelyek a már említett brazíliai tupinamba indiánok 1550-es érkezését, az 1654-ben Dániába szállított inuitokat, vagy Omai-t, a Cook kapitány által 1774-ben Angliába vitt, és a londoni előkelők szívét meghódító tahiti nemes vadembert mutatja be.
Színpadon a másság
A második rész a korai 19. században kialakuló új jelenséggel, az etnikai előadásokkal foglalkozik. Elemzi, hogyan mosódott el a különbség és hogyan kerül egymás mellé az előadásokon a fizikai deformitás, a pszichikai abnormalitás és a puszta kulturális idegenség bemutatása. E helyütt ismerhetjük meg részletesen a Dél-Afrikából származó Sarah "Saartjie" Baartman, a Hottentotta Vénusz tragikus életét. A kiállítás végig arra törekszik, hogy személyes élettörténetek által is tudatosítsa és közel hozza a látogatóhoz az egyén kiszolgáltatottságát. Így találkozunk a pigmeus Ota Benga történetével, akit Belga-Kongóból vittek el az 1904-es St. Louis-i világkiállításra, majd egy múzeumi kitérő után a Bronxi Állatkert majomházában mutogattak. Vagy Krao a hypertrichosisban, vagyis fokozott szőrnövekedésben szenvedő laoszi lány sorsával, akit a 19. század végén Darwin hiányzó evolucionista láncszemeként az orángután és az ember közötti átmenetnek tekintettek, és állítottak közszemlére Angliában.
Professzionális vadak
A harmadik rész az 1870 és a második világháború közötti időszakkal foglalkozik, amikor az egzotikus előadások professzionalizálódtak és tömeglátványossággá váltak. Specializálódtak a „vademberek” is. Megjelentek az ajaktányért hordó asszonyok, az amazonok, a kígyóbűvölők, a japán kötéltáncosok és a keleti hastáncosok, vagy például a “Csokoládénak” elnevezett első fekete bohóc, akit Toulouse-Lautrec is lerajzolt. De ekkor turnézott a legendás Buffalo Bill vándorcirkusza is, amely a vadnyugati romantika és az észak-amerikai indiánok archetípusának megteremtéséhez járult hozzá. Az “egzotikus vademberek” gyakran maguk is aktívan részt vettek az illúzió felkeltésében, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.
Az utolsók rész az utazó etnikai falvakkal foglalkozik. 1877-ben Párizsban mutattak be először rekonstruált otthoni környezetet idéző díszletek között élő idegeneket, majd hamarosan Európa más nagyvárosaiban is feltűnnek, parkok, állatkertek és nemzetközi vásárok adnak otthont az oda érkező „vadaknak”. Az élő egzotikus látványosságok iránti érdeklődés az 1930-as évektől kezdett csökkenni, részben a mozgófilm elterjedése és a birodalmi propaganda megváltozása miatt.
A kiállítás anyaga több mint 200 nemzetközi gyűjteményből és magángyűjteményből állt össze. Bár e kérdést természetesen már más kiállítások is érintették – hogy ne menjünk messzire, utaljunk csak a Néprajzi Múzeum genfi ihletésű A Másik című kiállítására – a témában ez az eddigi legnagyobb nemzetközi kiállítás, amely több mint 30 ország együttműködésével valósult meg. A tárlat tudományos kurátora Pascal Blanchard, aki hosszú évek óta kutatja az Európába hozott őslakosok történetét (Human zoos: Science and Spectacle in the Age of Empire, Liverpool University Press, 2008.), valamint Nanette Jacomijn Snoep, aki társrendezője volt az 1931: Idegenek a párizsi világkiállítás idején című kiállításnak. Nem akárki a tárlat általános kurátora sem. Lilian Thuram, az 1998-ban világbajnokságot, 2000-ben pedig Európa bajnokságot nyert francia válogatott oszlopos tagja, a Monaco, a Juventus és a Barcelona egykori futballistája. A karib-tengeri Guadeloupe szigetén született, fekete bőrű Thuram manapság rasszizmus elleni kampányaival és alapítványa tevékenységével kerül be a hírekbe, ékes példáját nyújtva a profi sportolók társadalmi felelősségvállalásának. És talán oldva így egy másik előítéletet is.
Musée du quai Branly, Párizs
2011.11. 29. – 2012.06.03.
http://www.quaibranly.fr
Fotó:Wikipedia
