ReActive – Új(ra) aktív
LENDÜLETES KÖZÖSSÉG
400 önkéntes a beamishi múzeumban; hajléktalanok és kommunalakók a múzeumi kurátor szerepében; Memóriadobozok egy múzeumi teadélutánon; velünk élő történelem – népességcserék a második világháború után.
| Kovács Zsuzsa |
2014-06-24 08:37 |
A fenti szalagcímek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Grundtvig programjának[1] legfontosabb témáit takarják, amely programban 5 múzeum (Bokrejk Szabadtéri Múzeum – Genk, Belgium; Den Gamle By – Aarhus, Dánia; Beamish Szabadtéri Múzeum – Beamish, Anglia; Maihaugen Szabadtéri Múzeum – Maihaugen, Norvégia) arra szerződött, hogy egymás múzeumiba látogatva, onnan inspirálódva, a társadalmi felelősségvállalásról és a különleges (igényű) látogatói csoportok kiszolgálásáról tanuljanak, fogalmazzanak meg közös célokat. A ReActive címet viselő programban az együttműködő intézmények 3 pontba sűrítve fogalmazták meg küldetésük – vagyis a társadalom minden csoportjának, az elérhető legszélesebb látogatói kör kiszolgálásának, a köz szolgálatának – különleges szerepét:
A, Közösségek a múzeum körül
Melyek azok a közösségek, amelyek a múzeum holdudvarában, a múzeumot használva szerveződhetnek, tarthatják meg közösségi alkalmaikat, amelyek számára közös kapcsot jelenthet az intézményekben őrzött szellemi vagy tárgyi tudás?
B, Reminisence – Emlékezés, múltidézés
Múzeumi programok demens csoportok számára, amikor a beteg idős személyek fiatal felnőttkorát elevenítik fel, azaz azt a kort, amelyre a betegségükből adódóan a legjobban emlékeznek.
C, Önkéntesek
A minőségi múzeum egyik kulcsa olyan önkéntesekből álló közösség működtetése, akikre az intézmény a napi munkában, a múzeumi programokon és más eseményeken teljes jogú tagjaiként számíthat. Hogyan alakítható ki egy ilyen jól szervezett és mindkét fél igényeinek megfelelően működő közösség?
Lakosságcsere
A program első állomása a Szabadtéri Néprajzi Múzeum volt, ahol a résztvevők A történelem sodrában – Népességmozgások a Dél-Dunántúlon című kiállítást tekinthették meg, és a téma kapcsán találkozhattak egy olyan közösséggel, amely saját tragikus múltja múzeumi bemutatásának szereplőjévé vált. A tárlat a hidasi lakóházban bemutatott téma jobb megértését szolgálja, vagyis azt az enteriőrökben bemutatott állapotot, amikor a második világháborút követő, kollektív felelősségvállalás miatt a magyarországi (lengyel és csehországi) németeket Németországba telepítik ki. Lakóházaikba felvidéki magyarokat és bukovinai székelyeket költöztetnek. Az esemény mindhárom náció számára tragikus sorfordulót jelentett. A tárlat a ma is élő, az eseményeket átélt székelyek, felvidéki magyarok és németek történeteinek nyomán mutatja be a múltat. Ez a csoport nemcsak emlékeit, hanem számtalan tárgyat is adott a múzeumnak, így a makroesemény egy mikrotörténetét készítettük el az esemény valódi szemtanúival. A kiállításhoz kapcsolódó oktatási programban az érintettek is közreműködtek: sváb és bukovinai székely interjúalanyaink, a kiállítás történetének mesélői középiskolásoknak mondták el történetüket. A moderátor múzeumpedagógus segítségével pedig a kortárs társadalmi problémákra, a többség és kisebbség kérdésére kerestek válaszokat.
Múzeumi figyelem egy hajléktalannak
A dániai múzeum (Den Gamly By, Aarhus) egy kiállításában hasonló eszközt választott a kurátor, ahol egy társasház egyik lakásában élő kommuna lakóival, az ő elbeszéléseik és emlékeik alapján, az ő tárgyaikat felhasználva készítette el a kiállítást, vagyis azt a lakást, ahol a közösség tagjai egyetemistaként együtt laktak.
Szintén a dániai múzeum úttörő és rendhagyó kezdeményezése volt, a jelen nagyvárosainak aktuális problémájára, a hajléktalanok kérdésére reflektálva egy hajléktalan, aarhusi férfiról készített tárlat. Az előző, a kommuna lakóival foglalkozó kiállításhoz hasonlóan, a muzeológus társkurátora az a hajléktalan férfi volt, akinek minden személyes tárgyát megvásárolta az intézmény, majd a férfi vállalta, hogy egy hónapig ott lakik, és személyesen mesél a történetéről. A kiállítás mindenekelőtt nagyon nagy látogatottságnak és érdeklődésnek örvendett, a témából eredően azonban erőteljesen megosztotta a közvéleményt.
A múzeum körüli közösségekkel kapcsolatban a programban részt vevő intézmények csoportjának nagyon fontos megállapítása volt, hogy elengedve a múzeum óhatatlanul is felülről jövő múltrendező szerepét, az események szemtanúival közösen újraértelmezve, a múltnak egy sajátos, egyéni és nagyon személyes olvasatát kapta a látogató ezekben a különleges tárlatokban.
Segítség demenciával küzdő betegeknek
Második állomásunkon, az angliai múzeumban láthattuk a demens betegek számára kidolgozott múzeumi programokat, és a tanulhattunk a 400 aktív önkéntesből álló csapat működéséről.
A programban részt vevő intézményekben fontos szerepet töltenek be, a minőségi múzeum egyik ismérveként, az idős korú, demenciával küzdő betegek számára kidolgozott programok. Itt ugyanis a kis csoportoknak viszonylag sok segítővel működő múzeumi alkalmakat szerveznek, ahol a cél az, hogy a betegeket a fiatal felnőttkoruk egy olyan időszakába kalauzolják vissza, ahonnan még élénkek az emlékeik, ezért – az átlagos mindennapokkal ellentétben, ahol semmi sem ismerős, mindig minden újnak és ismeretlennek tűnik – az életük egy jól ismert, aktív emlékekkel teli időszakában jól és biztonságban érezhetik magukat.
Azokban a múzeumokban, ahol ilyen program működik (Jamtli, Maihaugen, Den Gamly By), mindenütt az időskorúak fiatalkorának, vagyis az 1930–1950-es éveknek megfelelően berendezett helyeken tartják a programokat, így az enteriőrökbe belépve a beteg máris jól érzi magát. A programok mindhárom múzeumban viszonylag nagy spontaneitással működnek, hiszen az eseményeket az határozza meg, hogy a betegek emlékei, beszédessége milyen irányba viszi a múzeumi délutánt. A beamishi múzeumban a teadélutánra érkező 4-5 idős látogató minden alkalommal más-más memóriadobozt kap, amelyben egy bizonyos témával kapcsolatos tárgyak vannak: gyerekjátékok, háztartási eszközök, könyvek stb. Ezek a tárgyak határozzák meg a beszélgetés témáját, ahol a cél nem más, mint régi, kedves emlékek felidézése, és ezáltal kellemes, minőségi idővel eltöltött délután. Hasonló módszerrel dolgoznak a dániai múzeumban is.
A dániai múzeumban egy ennél kevésbé frontális módszert választottak a múzeumi alkalmak eltöltésére, itt ugyanis a múzeumi programok vezetői a kor viseltébe öltözve várják a vendégségbe érkezőket – vagyis a demens látogatókat. A program vezetői a múzeumi alkalom során végig szerepben maradnak, a résztvevőkre azonban nem kényszerítik rá ezt a szerepet, ők maguk döntik el, hogy belemennek-e a játékba, vagy csak kívülállóként figyelik, és emlékeik alapján kommentálják az eseményeket. A cél itt is a kellemes időtöltés és a spontaneitás. A programok alapvetően a múzeumok társadalmi felelősségvállalásának egy fontos feladatát mutatják meg, ahol nem a mennyiségi, hanem minőségi mutatók határozzák meg a megvalósítás sikerességét. A programok ugyanis viszonylag nagy energia- és anyagi ráfordítással járnak, hiszen minden idős látogatóval kísérő is érkezik, aki mindvégig velük marad. A program pedig természetesen csak kis 4-5 fős csoportokban működhet. A haszon pedig semmi más, mint az ott eltöltött idő, hiszen a program kidolgozói mellett működő pszichológus- és orvoscsapat szakértői véleménye szerint a demencia fokától függően ugyan, de a beteg egészségi állapota nem fog javulni vagy lassulni. Itt a cél, hogy mindennek tudatában a társadalom egyik fontos és égető problémája kerül reflektorfénybe és a betegeket emberszámba véve, a múzeum magára vállalja, hogy segít a napjaik jókedvű és minőségi eltöltésében.
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum is azt tervezi, hogy saját programot dolgoz ki a témával kapcsolatban.
Önkéntesek mindenfelé
A program harmadik eleme a múzeumi önkéntesség-projektek működése volt, amely program minden partnermúzeumban működik. A szentendrei Skanzen munkáját 2011 óta évente 200 önkéntesből álló csapat segíti, köztük a tavalyi évtől, a közösségi szolgálat keretében, már nemcsak felnőtt, hanem diák önkéntesek is.
A partnerek az önkéntesség működtetésének gyakorlati és elméleti módjai kutatták. Milyen munkákat bízhat rá a múzeum az önkéntesekre, milyen feltétekkel dolgozhatnak, és milyen közösséget alkotnak? Az önkéntes programok működtetésében a legnagyobb tapasztalattal a beamishi múzeum rendelkezik, ahol 400 önkéntes dolgozik, a gyerek önkéntes csapatoktól a felnőttekig. Naponta 20-50 önkéntes lát el különböző munkákat a múzeum számos területén és osztályán, az adminisztrációs munkától a múzeumban közlekedő járművek vezetésén keresztül. A kulcskérdés itt a jól szabályozott, szervezetten kiközvetített munka és a bizalom az intézmény és az önkéntes munkatárs között. Lényege, hogy az önkéntes minden bizonnyal hasznos és tevékeny munkát végezhessen, a múzeum munkatársai pedig biztosak lehessenek benne, hogy az, akire a feladatot bízták, tudása és lelkesedése legjavát adja munkája során.
A jól szervezett munkát követően a következő lépés a program minőségi oldalának erősítése: vagyis az önkéntesek csapatának összetartása és olyan közösségek kovácsolása, amelyek nemcsak egyénileg, hanem együtt is szoros, megtartó hálót fonnak az intézmények köré.
A program utolsó állomásaként a partnerek a svédországi Jamtli Múzeumba utaznak, ahol arról lesz szó, hogy mindezek a gyakorlatok mint jó minták, tanfolyamok és képzések keretében hogyan adhatók tovább más múzeumok és intézmények számára. A ReActive program lezárásával a partnerek közötti munka- és baráti kapcsolat továbbra is megmarad, hiszen együtt készítették újabb közös pályázatukat egy másik Grundtvig program keretében.
[1] A projekt a Grundtvig Tanulási Kapcsolatok program támogatásával valósul meg. (Azonosítószám: 12/0034-G/1020.)
