Egész estés mozifilm egy múzeumi projektről. Persze nem akármilyenről: a bécsi Kunstkammer újjászületéséről.
Berényi Marianna
2015-07-27 15:32
A múzeum egy jól szervezett üzem, vagy legalábbis akkor eredményes, ha így működik – vetődik fel, amikor elkezdjük nézni A nagy múzeum című, a bécsi Kunstkammer felújítását bemutató osztrák dokumentumfilmet. Ahogy azonban elkezdünk elmélyedni abban, mi minden szükséges, és milyen módszeresen, átgondoltan, hogy egy múzeumi tér, kiállítás a lehető legszínvonalasabban működhessen, eltávolodunk a gyár fogalmától. A gazdaságosság, a megtérülés, a profi marketingtervezés mellett azt látjuk, hogy a felújítási munkákat és a Kunstkammert irányító Kunsthistorisches Museumban kőkemény kézműves munka folyik, igaz a legmodernebb technikai felszereltséggel. A Johannes Holzhausen rendező és stábja által több mint két éven át forgatott film talán legnagyobb erénye, hogy narráció nélkül, csupán képekkel és néhány párbeszéddel képes megmutatni azt az aprólékos, sokszor sziszifuszi munkát, amely egy olyan gyűjtemény restaurálásához szükséges, mint a Habsburgok kincsei.
A Habsburg császárok magángyűjteményéből létrejött kollekció, ahogy más uralkodócsaládok hasonló kincstárai is, saját koruk teljes ismeretanyagának tárházaként, egyfajta háromdimenziós enciklopédiaként kívánt működni. Ebből kifolyólag ezek a gyűjtemények rendkívül összetettek. A magas esztétikai értéket képviselő képző- és iparművészeti tárgycsodák mellett van itt minden. A filmben többször is visszatérő kardozó békapreparátumok (képen lentebb) és az uralkodó környezetét szórakoztató felhúzható, lövöldöző hajóautomatán (videó - nem a szóban forgó filmből) kívül ásványok, fosszíliák, egzotikus vidékekről származó különlegességek, drágakövek, csillagászati műszerek, játékok, kerámiák, az éppen aktuális császár gyűjtőszenvedélyétől függően.
A Habsburg-ház tagjai ugyanis, miután a késő középkorban megalapozták rendkívüli arany- és ezüsttárgyakból, egzotikus ritkaságokból álló saját gyűjteményüket, a 19. század végéig bővítgették a kincsestárat. A legrégebbi kiállítási tárgy egy elefántcsont tábla a 9. századból, a legújabb pedig egy mennyezetkép 1891-ből. A 2002 és 2012 között restaurált és renovált bécsi gyűjteményben így 2162 kiállítási tárgy található, ezeket most 20 teremben, 2717 négyzetméternyi területén vehetjük szemügyre.
Egy dokumentumfilm számára már ez a tárgyi anyag is elegendő téma lehetne, remek operatőri munkával, ismeretterjesztő szöveggel valószínűleg így is sokan megnéznék a különböző tévécsatornákon. „A nagy múzeum” azonban ennél jóval többre vállalkozott: a kiállítás megnyitása mellett a múzeum működését is megörökítette. A különböző szakterületek feladatai, nehézségei mellett rögzítette azt a pillanatot, amikor egy konzervatív intézménytípus elkezdi keresni a helyét a kortárs világban. A látogatói és a fenntartói igények felmérésének folyamata mellett szimbolikus, amikor a régi vágású, tekintélyes szakember nyugdíjba vonul, vagy ahogy az új brosúra missziós állításait éppen ő üti el a „marketing” szóval. Bár a filmben egyetlen kritikus helyzetet sem mutatnak be, mégis szinte érezzük a feszültséget, amely egy másik arisztokratikus főmuzeológus, gyűjteményvezető és fiatalabb kollégái között lebeg. Ugyancsak emblematikus az a jelenet, amikor megkérdezik a teremőrök véleményét, akik egyikéről kiderült, több mint 10 éve nem mutatták be a múzeum plénuma előtt. A belső feszültségek mellől a külső kihívások sem hiányozhatnak. A szépen fényképezett tárgyakon és múzeumi enteriőrökön, modern raktárakon, high tech restaurátorműhelyeken túl feltűnik a látogatókért és a forrásokért folytatott elszánt háború, vagy az a helyzet, amikor egy árverésen, a mi viszonylatunkban felfoghatatlanul gazdag múzeum sem képes felvenni a küzdelmet a számára fontos műkincsekért.
A film igazi kérdése még ennél is tovább mutat. Azon túl, hogy egy mindenki számára érthető és humoros narratívát képes felállítani, leginkább azt firtatja: hogyan lehet újrafogalmazni a világ egyik legnagyobb múzeumát? Ahogy a film egyik szereplője is megjegyezte: alattvalóként hajbókolunk a Habsburgok nagysága előtt, vagy pedig végiggondoljuk, mit mondhat el ez a gyűjtemény a 21. század emberének? Megmutatjuk, hogy a szobrok intim testrészeiről is le kell törölni a port, vagy minden marad a régiben? Elegendő-e az, ha a hagyományos kiállítóterekbe kortárs csillárokat szerelünk, vagy ennél jóval több kell ahhoz, hogy egy épület és egy gyűjtemény kapcsolatát bemutassuk? Valóban bele merünk-e vágni csákánnyal az évszázados parkettába?
Bár egyszerű lenne, didaktikus válaszokat nem kapunk a filmből. Az alkotás csak annyit ad, mint amikor a direktmarketinges szőnyegtisztító-árus mindössze egy pici foltot takarít ki otthonunkban. Ahhoz, hogy minden kitisztuljon, az elkészült munka minőségéről képet kapjunk, nekünk magunknak kell a kiállításban megdolgoznunk. Méghozzá a Kunstkammer felújított tereiben, személyesen.
A Magyar Múzeumok Online a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület internetes folyóirata. A Pulszky Társaság fenntart minden, a portál
bármely részének bármilyen módszerrel, technikával történő másolásával és terjesztésével kapcsolatos jogot.
