„Mi közöm hozzá?”

MÚZEUMPEDAGÓGIAI NÍVÓDÍJ 2015

Az Óbudai Múzeum projektje és diákkonferenciája a Magyar Holokauszt Emlékévhez kapcsolódóan.

Cikk küldése

e-mail:

A nívódíjat elnyert projekt 2014. szeptember-november folyamán, a résztvevő hat óbudai gimnázium négyfős csapataival valósult. A felkészülés során az Óbudai Múzeum hat érzékenyítő, gondolatébresztő, inspirációs programmal igyekezett impulzust adni a gondolkodáshoz, az alkotómunkához.

 

 

A projekt célja ugyanis az volt, hogy a csapatok – műfaji megkötés nélkül – saját, önálló véleményüket tükröző alkotásokat hozzanak létre a zsidóság tragédiájával kapcsolatosan. A kamaszokhoz egyetlen kérés volt csupán: a saját válaszok keresése. Annak a pillanatnak a keresése, ahol azt érzik: ehhez itt és most közöm lett. Csak a sokféle impulzus révén válaszolható meg relevánsan a kérdés: mi közöm nekem mindehhez 2014-ben?

 

A „Mi közöm hozzá?” projekt

Az Óbudai Múzeumban elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hogy a kerületünkben élő, vegyes életkorú, változatos családi hátterű gimnazista diákok (akiknek már van némi lexikális ismeretük a zsidóságról és a holokausztról, vannak film-, olvasmány- vagy színházélményeik, s társadalmi tapasztalataik) mi módon tudnak, vagy egyáltalán tudnak-e kapcsolatot teremteni a 70 évvel ezelőtt történtekkel?

 

Amikor a diákkonferencia ötlete megszületett, nagyon gyorsan eldöntöttük azt is, hogy ezúttal ne csupán – a hagyományos konferenciákon megszokott – lexikális ismereteket várjuk el a diákoktól, hanem arra adjunk lehetőséget, hogy saját véleményt formálhassanak a holokausztról, és valamiképpen személyes viszonyt alakíthassanak ki a témával. A verbalitás helyett pedig a vizualitást választottuk, vagyis azt vártuk a diákoktól, hogy a megszülető gondolatokat alakítsák látvánnyá, alkotássá, amely azután a konferencián kap nyilvánosságot.

 

Azt is fontosnak éreztük, hogy a jelen társadalom kontextusába helyezzük az alkotásokat, és kérjünk reflexiókat olyan szakemberektől, akik a zsidóságra nem elsősorban történeti szempontból tekintenek, hanem élő módon van kapcsolatuk a projekt témájával. A projekt zárásaként pedig egy dokumentumfilmekkel és idegenvezetéssel kísért buszos kirándulást szerveztünk, végigkövetve az 1944 őszén Óbudáról induló gyalogos halálmenetek útvonalát a gyűjtőhelyként szolgáló Újlaki Téglagyártól több állomáson, emlékhelyen keresztül Ausztria felé. A megrázó témában való elmélyülés és a három hónapos munka után a bécsi adventi vásár nyújtott lelki felüdülést s egyben búcsúélményt a diákoknak.

 

A projektben való részvétel önkéntes volt. A diákok a 9-13. évfolyamokból vegyesen érkeztek.

 

A projekt felépítésének alapelvei, irányai, módszerei

A projekt tartalmi felépítésének alapelve egyrészt a holokauszt minél szélesebb spektrumban történő megközelítése, másrészt a témához való folyamatos közelítés, közeledés volt. Múzeumokból, színházból vezetett az út óbudai utcákon át a zsinagóga szakrális terébe. A legszemélyesebb történetig pedig csak a projekt legvégén, a konferencián jutottunk el: a holokauszt, az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor túlélőjének, Fahidi Évának a vallomásáig.

 

A projekt több területet kapcsolt össze: a történelmet, a helytörténetet, a színművészetet és drámapedagógiát, a szociológiát, a vallásantropológiát, de emellett bekapcsolta az egyéni vélekedéseket, az egyéni ítéleteket is a konzekvensen elfogadott álláspontok mellett. A felkészüléshez hat, egymástól teljesen eltérő programot kínáltunk a diákoknak, melyek sokféle nézőpontból kapcsolódtak a holokauszthoz.

 

1. Bevezető. Múzeumpedagógiai foglalkozás az Óbudai Múzeum „Ofen Jásán – Óbuda zsidóságának története” című időszaki kiállításában

Minthogy a diákok különböző évfolyamokból érkeztek, a zsidósággal kapcsolatos ismereteik hiányosak és nem azonos mélységűek, ezért lényegesnek éreztük, hogy a projekt elején legalább megközelítően „egy szintre” emeljük ez irányú lexikális tudásukat, minek köszönhetően ez a foglalkozás legfőképp az ismeretek átadására koncentrált.

 

A korosztályi sajátosságokat figyelembe véve hangsúlyt helyeztünk a kiállítás önálló felfedezésére, továbbá az antijudaista, antiszemita ábrázolások kapcsán lehetőséget biztosítottunk az érzékeny és súlyos témáról való hosszas beszélgetésre, melyet ikonográfiában jártas művészettörténész-múzeumpedagógus vezetett.

 

2. Mi alapján ítélünk meg másokat? Érzékenyítő foglalkozás az előítéletről

A második foglalkozáson a diákok a tréningeken alkalmazott, saját élményeken nyugvó helyzetgyakorlatokban vettek részt. Ez a program nem véletlenül került a projekt első szakaszába. Azt szerettük volna, ha a háromórás érzékenyítő foglalkozásnak köszönhetően a diákok a későbbi programokat már nyitottabban fogadják, megértik a „mások” által közvetített, a „másokban” rejlő értékeket, s ezáltal elfogadóbbá válnak a „másság” - esetükben a zsidóság – iránt.

 

3. Látogatás a Holokauszt Emlékközpontban

Ezzel a látogatással a „nagytörténelem” színpadára léptünk. 1920-tól követhettük nyomon a magyarországi zsidó lakosság sorsát, ahogy a kiállítás címe mondja: „jogfosztástól népirtásig”. E program szerepe a teljes, mindenre kiterjedő, reális történeti kontextus és a holokauszt fogalmi tisztázása volt.

 

4. Káva Színház: Kárpótlás című előadás

A Káva Színház ún. résztvevő színház, ahol a diákok nem csak nézők, hanem egyben aktív, közösen gondolkodó, cselekvő résztvevők is. Előadásaik célja, hogy drámapedagógiai és színházi eszközök segítségével létrejöjjön a személyes találkozás a múlt egy traumatikus eseményével, és az ehhez fűződő viszonyt a jelenben cselekvésen, átélésen és közös vitán keresztül közösen vizsgálják a résztvevőkkel. A Kárpótlás című előadás témája a személyes emlékeknek családon belüli és generációk közötti átadása, a holokauszt egy túlélőjének emlékein és emlékezetén keresztül.

 

 

Az eddigi foglalkozások múzeumi térben zajlottak. Most a színház terén keresztül egy szoba intim terébe és egy család – fiú, apa, nagymama – privát zónájába léptünk. A darabban egy átlagos, 16 éves kamaszfiú kezébe kerül az az értesítés, amelyben zsidó nagymamáját tájékoztatják a kárpótlásról. Ennek kapcsán szembesül nagymamájának gyötrelmes múltjával, valamint az emlékezés nehézségeivel és fájdalmasságával. Csak a nagymama halála után, egy róla szóló film forgatása kapcsán indul meg a fiúban az emléképítés.

 

A történelem eseményeinek, az eddig „arctalan” zsidók sorsának megismerése után most jelent meg elsőként a projekt során egy személyes történet. Igaz, itt a személy még szerep, még csak a színészi alakításnak köszönhetően válik egyedi és valódi történetté.

 

5. Várostörténeti séta Óbuda zsidó emlékei nyomában

Ismét visszafordultunk a lokális történelem felé: sétát tettünk Óbuda szűk belvárosában, a Fő tér környékén és a Lajos utcában, hogy az óbudai gimnazisták számára ismert helyekhez kössük az egykor itt élt zsidó közösséget. Felkerestük a felszámolt zsidó temető helyét, majd átsétáltunk a 19. századi „Judenplatzra”: megnéztük a valaha ott állt mikve, mészárszék, iskola és egyéb intézmények, épületek helyét és természetesen felidéztük történetüket, funkciójukat, közösségben betöltött szerepüket is.

 

6. Látogatás az Óbudai Zsinagógában. A ma köztünk, velünk élő zsidó közösség

Ez volt a programsorozat összegzése, lezárása. Megismerkedtünk a szakrális térrel, a templom elrendezésével, szimbólumaival, a vallás legszentebb tárgyaival, és találkoztunk a ma is köztünk élő zsidó közösség képviselőjével, akivel lehetőségünk nyílt egy hosszas, bensőséges beszélgetésre is. Szó esett a közösség életviteléről, életritmusáról, a mindennapi élethez kapcsolódó szokások történeti-vallási magyarázatáról, de a kamaszokat fokozottan érdeklő, profán témákról is.

 

Most először nem közvetve (történész, szociológus, tanár vagy színészek által), hanem a legközvetlenebb módon találkozhattak a diákok a zsidósággal. Mindaz, amiről eddig csak közvetett módon beszélgettünk, most nyert valódi, emberhez, archoz köthető tartalmat. A személyesség felé vezető út utolsó előtti állomása volt ez a program. A diákok megtapasztalhatták, hogy ez a közösség – minden szörnyűség ellenére – ma is él. Sok apró gesztus elárulta, hogy a diákok többsége most ébredt tudatára, hogy nem pusztán történelemről, hanem hús-vér emberekről van szó.

 

Ezen a napon zárult a programsorozat az Óbudai Múzeumban: felidéztük az elmúlt két hónap eseményeit, a sok közös élményt vizuálisan is összefoglaltuk egy táblán, majd két rövidebb játék során köszöntünk el egymástól.

 

A diákok változatos kifejezőeszközökkel éltek: született három kisfilm, továbbá egy-egy szobor, plakát és installáció. A műfaj kiválasztása is az alkotófolyamat része volt. A tanári visszajelzésekből is tudjuk, hogy iskolai keretek között a középiskolás diákok döntő többségének alig-alig van módja megtapasztalni a csapatmunkát, a gondolatok, vélemények összehangolását, így ezúttal az egymással való kooperálás is nagy élményt jelentett számukra.

 

A diákkonferencia és a nyilvánosság megteremtése

Szerettük volna, ha minél több kamasz találkozik a projektben részt vevő diákok alkotásaival, hogy hozzájuk, valamint a felnőtt, szakmai és laikus közönséghez is eljusson a művekből sugárzó üzenet. Ezért a folyamatot lezáró és összegző konferenciára nemcsak a résztvevő óbudai gimnáziumok diákjait és tanárait hívtuk meg, hanem más középiskolák pedagógusait is, valamint egyetemi tanárokat, iskolaigazgatókat, múzeumpedagógusokat, a pedagógiai és társadalomtudományok képviselőit és laikus érdeklődőket is.

 

 

Az alkotásokra olyan meghívott előadók reflektáltak, akiknek munkája vagy kutatási területe a zsidósággal, a zsidóság jelenével kapcsolatos. Dr. Barna Ildikó szociológust, dr. Papp Richárd kulturális antropológust és Verő Tamást, a Frankel Leó utcai zsinagóga rabbiját sikerült megnyernünk a feladatnak, akik a témához illeszkedő előadásaikkal nyitottak utat az előadások bemutatásának. A közvetlen hangvételű, empátiával teli moderálást Veiszer Alinda újságírónak köszönhettük.

 

A holokauszt túlélőjével való találkozásnak kiemelt szerepet szántunk a konferencián. A projekt íve – mint láthattuk – kezdettől az egyre mélyebb személyesség felé haladt. Három hónapig foglalkoztunk olyasvalamivel, amivel valójában nem tudunk találkozni. Amit soha nem fogunk tudni átérezni. A konferencia volt az utolsó állomás, ahol a projektben részt vevő diákok, továbbá a konferencia közönsége találkozhattak azzal a személlyel, Fahidi Évával, aki minden eddigi munkát hitelesített.

 

2015 tavaszán, a Holokauszt Emléknaphoz kapcsolódva, a projektben részt vevő gimnáziumok közül négy iskolában egyhetes tablókiállításokat rendeztünk az alkotásokból,hogy e kamaszok üzenete minél több kortársukhoz eljusson. Emellett több offline és online médiumban is megjelent rövidebb, illetve hosszabb összefoglaló a projektről, hogy a szakmai és a civil közönséghez egyaránt eljuttathassuk a kamaszok üzenetét.

 

A „Mi közöm hozzá?” projekt egy múzeum kezdeményezésére és abban főszerep-vállalásával jött létre. Az Óbudai Múzeum időszaki kiállítására, a kerület épített és társadalmi környezetére, a III. kerületben vállalt társadalmi szerepére építette fel a programot, tette mindezt a kerületi gimnáziumok bevonásával és cél szerint differenciált programok integrálásával, ily módon kitágítva a múzeum és a múzeumpedagógia határait.

 

 

Résztvevő óbudai gimnáziumok, diákok, tanárok:

Alternatív Közgazdasági Gimnázium: Kutvölgyi Réka, Mesterházy Bálint, Nyiri Nóra,

Kerék Általános Iskola és Gimnázium: Baranyi Balázs, Czeglédi Barna, Géczi Krisztina,Tanár: Szabó László és Kovács Gábor

Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola és Gimnázium: Schmidt Márk, Soós Bence, Visontai Miklós, Papp Kristóf

Mustármag Keresztény Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium: Bujdos Vivien, Csontos Fanni, Tóth Kata, Szabó Balázs

Óbudai Gimnázium: Evellei Boglárka, Fehér Barbara, Párkányi Bence, Rózsa Anna

Veres Péter Gimnázium: Csontos Imola, Honics Marcell, Lendvai Dénes, Jancsó Zsombor